Petőfiről is forgatott volna filmet Hajdu Szabolcs, de arról végül letett. 2024. március 14-én kerül a mozikba magánéleti konfliktusokat boncolgató trilógiájának második része, a Kálmán-nap: az első részt, az Ernelláék Farkaséknál című filmet 2016-ban mutatták be, a harmadikat, az Egy százalék indiánt várhatóan ősszel fogják. A Kálmán-nap két negyvenes házaspár nehézségeiről, dilemmáiról szól – nagyinterjúnkban Hajdu Szabolcs rendező-forgatókönyvírót, aki az egyik férjet is alakítja, nem csak a filmről kérdeztük.
Hajdu Szabolcs az interjúban többek között arról beszél, hogy
A Kálmán-nap elkészítésének fontos pontja volt, amikor megtalálták a helyszínt: minden természetes, fa, tégla, szép csészék, könyvespolcok – nekem ez olyan, mint egy álomház.
Nekem is olyan.
Mit akartak elmondani ezzel a szereplőkről, az ott lakó házaspárról?
Óriási szerencsénk volt, mert ha nem találjuk meg ezt a házat, akkor másik lakásban forgatunk, és az valószínűleg nem kapcsolódott volna ennyire jól a történethez. Ez a ház ugyanis pont arról szól, hogy alapvetően minden megvan, minden összejött az életben, csak közben kezd elveszni a legfontosabb: a kapcsolat tartalma, minősége. Erről szól az egész. A trilógia második darabjában, a Kálmán-napban elkezdik ezt felismerni, de még nem lép senki semmilyen irányba, mert fél. Még biztonságosabb a biztos rossz.
A filmből nem derül ki, hogy ezek a szereplők mivel foglalkoznak, de ebből a szociokulturális környezetből arra lehet következtetni, hogy magas státuszú, középosztálybeli értelmiségiek vagy művészek.
Igen, ez is érdekes, mert ez egyébként egy filmrendező háza, ahol – én úgy láttam – egy boldog család él. Remélem, sokkal-sokkal boldogabbak, mint a filmen látható szereplők. Amikor a karaktereket felépítjük, akkor elkezdjük eltávolítani magunktól, de azért sejtetjük, hogy ez egy értelmiségi közeg.
Hogyan épülnek fel a karakterek?
Az alkotói folyamat kezdetén minden hátteret alaposan megrajzolunk a szereplőkről, de amit aztán a filmben megmutatunk, az csak a jéghegy csúcsa. Lebontjuk azokat a részleteket, amelyek esetleg félrevisznek, amin elkezdhetne feleslegesen gondolkozni a néző. Csak annyit tartunk meg, ami feltétlenül szükséges a beazonosításhoz: igen, ők magasabban kvalifikált, középosztálybeli emberek, és valószínűleg művészethez közeli munkát végeznek. Eredetileg egyébként zenészek, a két házaspár zenei vonalon ismeri egymást. Ott a zongora, játszom is rajta a filmben.
A Szabó Domokos által alakított Levente zenekarban játszik, ez el is hangzik. Sokféle karakterből gyúrták össze ezeket a figurákat, de ön személy szerint mit gondol róluk? Esendőségükben is szerethetők?
Nyilvánvalóan nem tudok úgy helyzetet vagy jelenetet írni, hogy ne legyen konfliktus, és ehhez általában két szemben álló véleményt vagy tettet kell ütköztetni: az egyikkel az ember szimpatizál, a másikkal nem, attól függően, hogy éppen melyik oldalra sorolja magát. Nekem szerzőként az összes szereplőt szeretnem kell, az összesnek meg kell értenem a nézőpontját, és tényleg szeretem is ezeket a karaktereket. Azt is szeretem, ahogy a színészek eljátsszák, és magukat a színészeket is. Máshogy nem megy, nekem szerzőként bele kell szeretnem az egészbe úgy, ahogy van.
És miközben a nézőtéren néha hangosan felnevetünk, nem nevetjük ki őket.
Humor nélkül nem megy, de meg kell találni az arányát. A humor sok mindenen segít, a személyes érintettségtől eltávolodni például, mert különben az ember könnyen beleeshet a szentimentalizmus csapdájába. Ha az egyikkel jobban szimpatizálok, mint a másikkal, akkor szentimentális, részrehajló, didaktikus, patetikus vagy giccses lesz a jelenet. Tehát meg kell találnom azokat az árnyoldalakat is a karakterekben, amitől azt mondjuk, hogy nem szimpatikus.
De mindeközben fontos, hogy szeretettel és humorral mutassam be őket, a humor tehát nem azért van, hogy gúnyolódjunk rajtuk. Ez állandó balanszírozás az írástól kezdve mindvégig, akkor is, amikor elkezdjük felrakni a karaktereket a színészekkel. Ezeket a szövegeket nagyon sokféleképpen meg lehet szólaltatni, ezért nagyon oda kell figyelni, hogy ne menjünk el a karikatúra irányába.
Hogyan tesztelik le, hogy a párbeszédek tényleg természetesen szólaljanak meg, közel az élőnyelvi hatáshoz?
A legelején elég egyszerű módszert alkalmazok: amikor a színészek elkezdik összemondani a szöveget, kimegyek a próbateremből, mászkálok egy kicsit, hogy eltávolodjak a helyzettől, és ne kezdjem megszokni. Aztán benyitok, és azt kell éreznem, hogy ott két ember beszélget, nem pedig azt, hogy két színész próbál. Ezt addig csinálom, amíg valóban azt nem érzem, hogy két ember beszélget. Meg kell találni a hangerőt, az intimitást, a hangsúlyokat, az intonációt.
Nyilvánvalóan én sem tudom tökéletesen megírni a szövegeket, bizonyos mondatok vagy túl irodalmiasak, vagy nem feltétlenül passzolnak a karakterhez. Minden karakternek más a gondolkodásmódja, és így megvan a saját mondatszerkesztése. Más-más fordulatokkal fejezik ki magukat. Nem egy ember beszél az összes szereplőn keresztül, az egyáltalán nem működne. Én hallom ezeket a karaktereket, és azokat is, akikből össze lettek rakva.
A szövegeket menet közben is javítom, hogy a lehető legpontosabbak legyenek. Utána jönnek a készre írt mondatok elharapásai, elhallgatásai. A csendek és sóhajtozások kidolgozása: „Úgyhogy...” „Hát, igen...” Ezeket szépen odarakosgatjuk, tehát a mondat másik fele is ott van, csak nem hangzik el. Aztán következik a rábeszélések ritmusa, az, ahogyan ezek a mondatok egymásra csúsznak. Nagyon-nagyon sok munka, ezzel foglalkozunk a legtöbbet.
Az Ernelláékban taglalt gyereknevelési problémák itt is megjelennek, mintha a gyereknevelésben élnék, élnénk ki minden energiánkat. Ahogy a filmben elhangzik, nem lehet tudni, mit hoznak létre a kielégítetlen nők ezzel az anyahisztivel, amit az iskolákban művelnek...
Igen, ez visszautal az Ernellára. Folyamatosan átfűződnek ezek a gondolatok, szándékosan meg is ismétlek mondatokat, amelyek vissza- meg előre utalnak. Utólag is korrigáltam a szöveget, hogy érezhető legyen: a problémák már sokkal korábban megvoltak, csak később eszkalálódtak. Amikor a teljes trilógia kijön, világosan látható lesz, hogy a Kálmán-nap a vihar előtti csend. Ott lebeg Damoklész kardja a szereplők fölött, thriller hangulat érezhető végig. Egyébként a ház is sugall ilyesmit, akármilyen barátságos, van valamilyen vészjósló atmoszférája. Alapdolgok nem mondódnak ki, és amikor végre igen, az nagyon egyszerűen és végzetesen történik. De itt ezt még nem követi döntés.
Biztos, hogy nincs visszaút?
Hát, az életben is az van, hogy amikor a felek elkezdik érezni, hogy kezd kimerülni, tartalmatlanná válni a kapcsolat, kezdenek elhidegülni egymástól, nincsenek már közös pontok, akkor történnek megmentési kísérletek, mindkét fél részéről. A Kálmán-napban legalább négyszer-ötször elhangzik ilyen bátortalan kísérlet. Az egyik azt mondja, hogy talán, ha lenne még egy gyerekünk, az felfrissítené a dolgokat. A másik azt, hogy át kellene rendezni a lakást, ki kéne dobni mindent, vagy elköltözni egy másik házba, másik országba, a harmadik azt mondja, hogy vissza kellene térni az origóhoz, elölről kezdeni mindent.
A végén visszamennek a kezdetekhez, visszafiatalodnak, és egyikük elkezdi mondani, milyen jó volt az első éjszaka szilveszterkor. Az életben is így van, hogy na, akkor menjünk el még kirándulni együtt, vagy menjünk el abba a kocsmába, ahol először találkoztunk, igyunk egyet, és így tovább. Aztán vagy átfordul, vagy nem, vagy megmenthető a kapcsolat, vagy nem. Itt egyelőre beleragadnak ebbe a stációba, és majd az Egy százalék indiánban megy tovább a folyamat.
A gyereknevelésben nagyon el tudnak térni a vélemények, az egyik megengedő, a másik azt mondja, minket is kulcscsomóval vertek, mégis itt vagyunk.
És le kellett nyalni a táblát, mert rárajzoltam. Ironizálok is ezzel, tehát olykor túlfuttatom a karaktert, amit játszom. Megmutatunk helyzeteket, megpróbáljuk a leghitelesebben fölrakni, szemtanúvá tesszük a nézőt, és a vélemény majd benne fogalmazódik meg, én magam szándékoltan nem teszek bele véleményt. De az tény, hogy óriási változáson ment keresztül a társadalom az elmúlt 15-20 évben, amit egyszerűen nem vagyunk képesek lekövetni. Nem tudjuk, mi a jó, mi a rossz.
A gyerekneveléssel kapcsolatban például azt gondoljuk, hogy mindent rosszul csináltunk, mindent elrontottunk, mert akkorát változott a világ ez alatt a rövid idő alatt. Ekkora különbség soha nem volt a generációk között: a mi nemzedékünk ennek a végzetes áldozata. Olyan szinten alakultak át a férfi és női, illetve a családon belüli szerepek, hogy mire megérted, vagy végig tudnád gondolni, hogy mi a franc történik, mi jó, mi nem jó, addigra felnőnek a gyerekek. Mire rájössz, hogy mit rontottál el egy kapcsolatban, addigra vége a kapcsolatnak. Mire rájössz, mit hogyan kellett volna csinálni a saját életedben, addigra megöregedtél. Permanens veszteséget élsz meg, tragédiát, egy elrontott életet, amiről azt gondolod, hogy te vagy az oka.
Pedig csak nem tudjuk követni a változást?
Hozol egy modellt otthonról, és már azt is elég feladat megérteni, hogy nem biztos, hogy jó, amit hoztál. Ezt felfogni! Még ott bolyong az ember húszévesen, összevissza néz, és nem foglalkozik ezzel. Először az első komolyabb párkapcsolatba lépve, családot alapítva szembesül ezzel, de addigra már eltelt tíz év, addigra már tudnia kellene mindent, amit csak akkor kezd megérteni. Szóval ez nagyon nehéz.
A gyerekneveléssel kapcsolatban sem tudom, fogalmam sincs, hogy mi a jó, mert nem tudjuk a következményeit például annak, hogy jók-e az alternatív iskolák, jó-e a gyerekek szabadon hagyása, kiszolgálása minden szempontból, a mindent a gyerekért elv. Lehet, hogy jó, nem tudom. Életképesek lesznek? Fognak tudni gondoskodni magukról? A másik oldalon viszont az van, hogy mi meg az önbizalmunkkal küzdöttünk, mert le voltunk nyomva, mint a rajzszeg, és sok-sok évbe telt, mire az ember úgy magára talált, hogy azt mondta, én én vagyok, nem pedig egy pária, akit folyamatosan nyakon vertek.
Az ön által játszott karakter a férfi-női szerepeket illetően is „túl van futtatva”? Azt mondja a feleségének, hogy nyávogni tanítja a kutyát, csak azért, mert annyit mondott neki, hogy igazán kivihetné a szennyest. Ezen talán már túl vagyunk.
Már aki.
Egy ilyen értelmiségi közegben talán igen.
Ott talán igen, de még ott sem biztos. Én azért sok mindent láttam a környezetemben – észre sem veszik az emberek, milyenek. Konkrétan az, akiről ezt mintáztam, azt mondta, hogy „hú, ismerek ilyen embert”. Nem ismert magára, egyáltalán nem. Domához is odament valaki, és mondta, hogy ez nagyon jó volt, „ismerem ezt a típust”, közben ő volt az, és nem vette észre. A másikra viszont egyből ráismernek. Bejött egy anyuka a lányával, nézték az előadást, és az anyuka folyamatosan azt mondogatta, hogy „ez apád”. Magunkon elgondolkozni sokkal nehezebb.
És miközben írta ezeket a szövegeket a kapcsolati nehézségekről, közben a saját életük is válságba került a feleségével és alkotótársával, Török-Illyés Orsolyával, akinek a szerepét átvették más színésznők a színpadon és a filmen is. A közös életük mellett a közös munkát is le kellett zárni?
Orsolya le akarta zárni, és ezt abszolút megértem. Ahhoz, hogy tiszta lappal tudjon indulni, ezt le kellett tennie. Nekem ez nagyon nehéz volt, mert benne voltam a közepében, éppen csak bemutattuk az Egy százalék indiánt a színházban. Még játszottuk egy kicsit, de aztán először a színházi előadásokra mondta azt, hogy ő ezt már így nem tudja tovább csinálni, aztán a filmekre is. A filmnél még nagyon szerettem volna, hogy ő játssza, végül is rá lett írva, meg együtt alakítottuk ki az egészet, de mondta, hogy nem, és igaza volt, mert akkor még mindig benne lenne. Akkor ő már elkezdte az új életét.
Nekem viszont megvolt a saját viszonyom ehhez az egész történethez. Ha a magánéleti részét nézem és a saját személyes érzéseimre hallgatok, akkor leteszem az egészet. Én is azt mondtam volna legszívesebben, hogy nem csinálom tovább, mert nagyon nehéz helyzet volt. Lezárult egy 20 éves kapcsolat. Amit az életem legnagyobb értékeként tartottam számon, annak vége. Ezt feldolgozni nem egyszerű, és ha erre az érzésemre hallgatok, akkor azt mondom, hogy se előadás, se film, ennek vége a részemről is.
De ott volt a művészi hivatástudat és felelősség a másik oldalon, és mindig is azt gondoltam, hogy azért foglalkozom ezekkel a kérdésekkel, hogy túl tudjak lépni rajtuk. És ha már közösen létrehoztunk valamilyen értéket, amibe sok ember beletette az energiáját, akkor azt nem dobhatom ki önkényesen a saját érzéseim miatt a kukába. Ezért csináltuk meg a második és harmadik résznek is a filmváltozatát. Nálam ez a gyászfeldolgozási folyamat része.
Most, hogy bemutatjuk ezeket a filmeket, egyáltalán nem olyan érzés van bennem, mint más filmeknél, amelyeknek a premierje előtt izgul az ember, hogy fog-e tetszeni a közönségnek, mert nem érdekel. Megnyugvást kezdek érezni, hogy ezt most már leteszem úgy, ahogy kell, alkotóként és magánéletileg is. Tisztelettel és munkával, de ha ezt nem tettem volna le... Az olyan érzés lenne, és négy évig ezt is érezem, hogy ez egy Antigoné-szituáció.
El kell temetni a halottat, le kell zárni a múltat.
Valószínűleg akkor fogok teljesen megnyugodni és megbékélni ezzel az egésszel, amikor az Egy százalék indiánt is bemutatjuk a moziban. Akkor tudok én is új lappal indulni. Nekem ez hosszabb folyamat.
Mivel ennyire egybefolyik ennél a baráti-alkotói csapatnál a magánélet és a munka, és az egyik hat a másikra, mennyiben ártott esetleg ez a kapcsolati „élveboncolás” a házasságuknak? Mert segíteni nem tudott.
Ártani? Hát, nem tudom. Sokat gondolkoztam, lehet, hogy nagy naivan belesétáltunk ebbe, hogy elkezdtük ezt boncolgatni, de ha nem boncolgatjuk, akkor ugyanez történik, csak nem teljesítjük be a művészi utunkat. Ennek így kellett lennie. Ezek nem véletlenül történtek, és ez nem is az én ötletem volt, azt hozzá kell tegyem. Nem én akartam ilyen típusú filmeket csinálni, ez Orsolya ötlete volt, hogy kanyarodjunk ebbe az irányba. Kérdeztem tőle, hogy szerinted most milyen típusú dolgot kellene csinálni, mi érdekelne téged? És akkor azt mondta, hogy arról beszéljünk, ami most van velünk.
Így kezdtünk el ezzel foglalkozni, ezt kezdtük kitágítani a személyestől az univerzálisig. Mindig az a cél, hogy minél univerzálisabb legyen, minél több emberre vonatkoztatható, és minél több ember tudja magát beleképzelni, vagy lássa, felismerje ezeket a helyzeteket.
De végül is terápia lett a munka, csak másképp.
Lehet, igen. Egyébként is minden művészeti megnyilvánulás egyfajta terápia. Az ember kibont valamilyen gondolatot, használja az érzelmeit, az intellektusát, az esztétikai érzékét, és ez mindenképpen egy terápiás folyamat.
Az, hogy erről is ilyen nyíltan beszél, hitelessé teszi a színdarabokat, filmeket, hiszen mögötte van egy valós, megélt élet.
Igen, és ez nemcsak nálunk van így, hanem a többi szereplő esetében is. Ebbe mindenki úgy szállt be, hogy hozta a saját anyagát a saját magánéletéből, tapasztalataiból. De a magánéletet mindig óvatosabban kezeljük, hogy mennyit teszünk bele, mennyi az, ami még nem zavaró, nem tolakodó. Csak annyit, amennyit mondjuk viccesnek, érdekesnek vagy tanulságosnak tartunk. Nem véletlen, hogy mindenki ennyire pontosan tudja kifejezni a dolgokat, mert ugyanúgy szakértője a témának, legalábbis annak a kicsi témának, amiről beszél.
Ezek a magánéletet boncolgató filmek nem jelzik azt is, hogy ebbe menekülnek a tágabb valóság elől? Hogy ne kelljen arról beszélni, ami körülvesz minket?
Én nem menekülök, nekem ez az érdeklődésem, legalábbis eddig ez volt. Amiken most dolgozom, azok teljesen másfajta érdeklődést tükröznek, mert nem itt készülnek, nem itt találom ki őket. Külföldön teljesen más közeg vesz körül, más ingerek érnek, és ezek más ötleteket hoznak elő.
De itthon is sok ötletem volt arra, hogyan lehetne hozzányúlni nagyobb, absztrakt társadalmi folyamatok leképezéséhez, ábrázolásához. Forgatókönyveket is írtam erről, de azok ilyen mikroköltségvetésből nem megvalósíthatók. A Kálmán-napon látható, hogy mit lehet csinálni ennyi pénzből: egyetlen helyszín, 11-12 forgatási nap, néhány szereplő, nagyon kicsi stáb, amely majdnem ingyen dolgozik. Nagyjából ennyit lehet most csinálni ezen a független magyar filmnek nevezett terepen.
Én úgy gondoltam hozzányúlni nagyobb társadalmi kérdésekhez, ahogy Andrzej Wajda tette annak idején a lengyeleknél A vasember, A márványember, Az ígéret földje című filmjeivel. Ezt itt is meg lehetne csinálni, helye is lenne. Nagyon keményen bele lehetne ebbe menni. De ehhez pénz kell.
Az már szóba sem kerül, hogy pályázzanak a Nemzeti Filmintézethez?
Nem. Ahhoz, hogy jó szívvel tudjam beadni a pályázatomat, kellene egy értelmezhető deal a Filmintézet és a filmes társadalom között. Olyan egyezség, amiben mindenki ugyanolyan eséllyel tud pályázni filmekre, és tudja az épeszű szakmai indokokat, ha nem nyer. Ha delegálhatna a magyar filmszakma a kuratóriumba tagokat, hogy ne minden a fejünk fölött dőljön el, hanem szakmai közmegegyezéssel. A kiegyezés mindenkinek jó lenne, mert ezek a filmek így is, úgy is el fognak készülni.
A független film csak erősödik, ez a megoldás, ha a szakma elsorvasztása a cél, kontraproduktív. A nem támogatás ellenkultúrát hoz létre, és már látható, hogy mostanra a magyar filmkultúra és a független film közé egyenlőségjelet lehet tenni. És a terepen az emberek képzett katonák lesznek, megerősödnek. Tudom, hogy hány független film készül folyamatosan, és most már a fiatalok is ezt a példát követik, mert nincs más lehetőségük. Megcsinálják kicsiben, sokkal egyszerűbb technológiával, és a sikereket ők fogják elérni. Mint Reisz Gábor a Magyarázat mindenre című filmmel, és remélhetőleg mi is.
Ugyanezek a filmek készülnének el, csak közben örülhetne neki mindenki, közösen arathatnánk le a babérokat. Több promóciót lehetne beletenni, a közönséghez is jobban eljutnának. Ezek a filmek társadalmi hatástanulmányok, tanulni lehet belőlük, nem félni kell tőlük, hanem örülni, hogy valaki elvégzi ezt a munkát. Az, hogy kritikai hang jelenik meg bennük, az jobbító szándékú gesztus, sok pénzt fizetnek ezért tanácsadóknak. Mi elvégezzük ezt a munkát, beszkenneljük a társadalmat, sok melót fordítunk rá, abból le lehet szűrni tanulságokat. Kimegyünk terepre, körüljárjuk, interjúztatunk, és mindegyik film egy másik nézőpont. Ez közös tudás, és minél több van belőle, annál előrébb vagyunk. Ez mindenkinek jó.
Milyen forgatókönyveket írt, amelyek végül nem valósultak meg?
Volt egy cigánytörténet Tar Sándor Csóka című elbeszélése alapján, de van egy Petőfi-forgatókönyvem is, amit 2007-ben írtam: arra nyertünk is támogatást, de végül azt mondtam, hogy nem csinálom meg, mert nem akartam, hogy a film céltábla legyen, és egy felesleges kontextusban értelmeződjön.
Miért lett volna céltábla?
Akkoriban nagyon durva szélsőjobbos fenyegetettség volt az országban, akkor történtek a cigánygyilkosságok is. Ha ilyen társadalmi közhangulatban egyszer csak deheroizálok egy úgynevezett nemzeti költőt, akit a szélsőjobb sajátított ki, akkor teljesen másról kezd el szólni az egész, mint amiről szerettem volna.
Most pedig ki fog jönni a Most vagy soha!, ami pontosan az ellenkezője annak, amit én gondolok erről. Ugyanaz a heroizált figura jelenik meg, pedig Petőfi egy sokkal klasszabb karakter volt: egyszerre modern, progresszív kapitalista, és törékeny, érzékeny fiatal srác. És egyáltalán miért kell ezt az amerikai formát importálni? Csak így tudjuk elképzelni a történelmi filmet? Na, mindegy, volt egy ilyen ötletem is. De ott van Budapest ostroma is, ez az egyik legvagányabb, legjobb dramaturgiájú filmes szituáció.
Erről is letett?
Ebben a helyzetben most nem lehet megcsinálni, de Budapest ostromára Németországban vagy Franciaországban is nehéz lenne pénzt szerezni.
Nemes Jeles László is úgy készíti a legújabb filmjét, az Árvát, amely egy 1956-os magyar történet, hogy van benne pályázati pénz a Filmintézettől, és vannak brit, francia, német koprodukciós partnerek.
Mindenkinek megvannak a saját megfontolásai, hogy miért gondolja azt, hogy érdemes onnan pénzt kihozni. Én addig, amíg nincs deal, nem érezném jól magamat ezzel. 14 évig nem pályáztam egyáltalán, és addig nem hiszem, hogy fogok, amíg legalább valamilyen alap megállapodás nem születik, amíg ez az alá-fölérendelt rendszer és kézből etetés meg nem szűnik, mert ez végtelenül kiszolgáltatott helyzet. Infantilizál mindenkit, és a rossz természetet erősíti, alakítja ki az emberekben.
A Kálmán-nap alkotói csapata nagyrészt Debrecenből származik, és azóta felnőtt ott egy újabb színészgeneráció, részben Vidnyánszky Attila szárnyai alatt, akik most a Nemzeti Színházban és a Most vagy soha! című filmben is szerepelnek. Van bármilyen kapcsolat az Ady Endre Gimnázium öregdiákjai között?
Nem nagyon ismerem őket. Mi egy generációval idősebbek vagyunk, ráadásul én sokkal szorosabban kapcsolódtam a Várhidi Attila által vezetett Főnix Diákszínpadhoz és Alföld Gyerekszínpadhoz. Ez két országos hírű csoport volt már a 80-as évektől. Velük tartottam a kapcsolatot az Ady alatt is, de megvoltak az évfolyamtársaim is, persze, meg az alattam, fölöttem járók, Hajdú Steve, Schell Judit, Gubás Gabi, Kálloy Molnár Péter.
Aztán eltávolodtam Debrecentől, fogalmam sincs, mi történt ott. Az Ady ment tovább, és évről évre termelte ki a celebeket. Nem tudom, ez minek köszönhető, hogy miért pont onnan, ebből a városból kerül ki ennyi színész. A tanári gárdának sokat köszönhetünk, de az Ady vagy Debrecen önmagában kevés lenne ehhez. Furcsa az egész Hajdú-Bihar megye, ott tényleg nincs semmi, mindenkinek ki kell alakítania valamilyen saját autonóm világot, hogy úgy érezze, van valami.
A Kálmán-napban pedig a debreceni dialógus mellett beszüremkedik a „határon túliság” is.
Ez Orsolyán keresztül jött be.
Aki Marosvásárhelyen született, de az erdélyi kifejezések mellett, mint például a vinete, megjelenik a vajdasági pálinka is.
Ez nagyon érdekes, mert Földeáki Nóra egy az egyben debreceni akcentussal és dialektussal beszél, ahogy az Ernőt alakító Gelányi Imre is. Tóth Orsi karakterében maradt nagyon sok erdélyi, hiszen ő vette át Orsolya szerepét. Az én dumám teljesen mix: a budapesti értelmiségié. A vajdasági birsalma pedig az ottani barátokra utal. Rengeteg hatás érhető tetten a filmben, de ettől valóságos, hogy nem íróasztalnál született.
A rendezés és a forgatókönyv mellett a zenét is ön jegyzi.
A harangjáték végigmegy az egész filmen, ami valamilyen disszonáns érzést kelt. Egyszerre thriller és relaxáló zene.
A végén pedig megszólal Bill Witherstől a Lovely day című szám, amelynek nem tudták kifizetni a jogdíját, és elkezdenek táncolni.
Ha főcímként használjuk, akkor annyiba került volna, mint a fél költségvetés, de ha csak alig több mint egy percet használsz fel belőle, akkor nem kell fizetni jogdíjat. Úgy voltam vele: nincs pénzünk csak egy fél kenyérre, de éhesek vagyunk. Egy kis boldogságot fel kellett mutatni a végén.
(Borítókép: Hajdu Szabolcs. Fotó: Tövissi Bence / Index)