Kétéves volt, amikor református lelkész édesapját 22 év börtönre ítélték, őt pedig az édesanyjával és hat testvérével kitelepítették a romániai Gulagra. Visky András erről írta a Kitelepítés című regényt, a mai napon, 2024. március 14-én pedig Kossuth-díjat vehetett át az írói életművéért. Az írót a díjról és a könyv utóéletéről is kérdeztük.
„Amennyiben az örökkévalóság perspektívájából nézzük, akkor én is hiszek abban, hogy a dolgok értelmet nyernek, vagy ahogy mondja, kiegyenlítődnek” – mondta Visky András arra a felvetésünkre, hogy azt a szenvedéstörténetet, amelyet átélt és megírt a Kitelepítés című regényben, az elismerés, illetve az olvasói visszajelzések által a sors valamilyen módon kiegyenlíti.
„Ez a mindennapi életünkre nem biztos, hogy magától értetődően áll, hiszen ismertem olyanokat, akiket nagyon tiszteltem és szerettem, de még csak a rendszerváltást sem élték meg, nemhogy társadalmi jutalomban részesültek volna. A közösség elismerésében részesültek, és visszhangos ég alatt élték le az életüket – megfigyelésem szerint boldogan; de ez, azt hiszem, mégsem olyan egyszerű, mint a magyar népmesékben. Igaz, azok sem mindig itt fejeződnek be, hanem az idő másik oldalán.”
Arra kérdésre, hogy vajon értük, nekik is szól-e ez az elismerés, akiknek nem adatik meg az írás képessége vagy lehetősége, Visky András így válaszolt: „Még felfokozottabban érzem ezt, hiszen a könyv nemcsak az apámat és az anyámat hozta elém, akiknek dedikáltam a könyvet, és a testvéreimet, akikkel folyamatos beszélgetésben állok azóta is, hanem azokat az ismerősöket és ismeretleneket, akik részévé váltak a közbeszédnek, és ezt nagyon fontosnak tartom” – mondta az író, aki azt tartja még elképesztő ajándéknak, hogy a regény országegyesítő könyvnek bizonyult.
„Meglehetősen szétszakadt kultúrában élünk – ez leginkább a nyugati kultúrában észlelhető tendencia –, ez a könyv pedig átjárt egyik oldalról a másikra és vissza,
nem engedte magát semmilyen módon kisajátítani.
Nekem talán ez a legnagyobb ajándék, ez az országegyesítő esemény, ami megtörtént, és még mindig zajlik a könyv körül. A Kossuth-díjra is így gondolok: nem vagyok benne biztos, hogy az én életművem rászolgált erre, de megpróbálom úgy elfogadni és magamhoz venni, hogy tulajdonképpen nem is az enyém, és azonnal továbbítom is szellemileg, erkölcsileg azoknak, akiket ez mindenestől megillet.”
Visky András Erdélyben élő és alkotó művészként érdemelte ki a legnagyobb magyarországi kitüntetést. „Az elmúlt években többen is részesültek ebben az elismerésben, fontos és kiváló írók, színházi emberek, akik erdélyiek, de az egyetemes magyar irodalomnak és magyar kultúrának magától értetődő szereplői – mondta erről az író. – Kossuth-díjat kapni nem mindennapos esemény Erdélyben, de Magyarországon sem. Kiemelt figyelem kíséri, de azért az elmúlt években majdhogynem magától értetődőnek számított, hogy határon túli magyar művész, író részesül ebben, vagy más nagyon magas elismerésekben.”
Arról, hogy miként értesült a Kossuth-díjról, így mesélt:
Egyszer csak kaptam egy levelet, ami teljesen váratlan volt, mert semmi jelét nem láttam annak, hogy a Kitelepítés jobban ráirányítja a figyelmet arra, hogy drámaíróként nagyon sok nyelven voltam és vagyok jelen különböző színpadokon Magyarországon, Romániában, Európában és a tengerentúlon. A színház vagy a drámaírás ilyen értelemben elzárt tevékenység, inkább a szakmai nyilvánosság tud róla, de ez a könyv nagyon sok olvasóhoz eljutott. Sok ezer emberrel ismerkedtem meg a könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon, bejártam az országot, és most is folyamatosan érkeznek a meghívások. A könyv áttörte az ismeretlenség falát, más helyzetbe hozott. Megváltoztatta az életemet.
Visky Andrásnak mindeközben nagy erőfeszítésébe kerül, hogy megőrizze az alkotás folytatásához, a következő könyvhöz szükséges csendet, elmélyülést, amelyben „el is tartja magától” a díjakat. „Talán ez a hatodik vagy a hetedik elismerés a könyv megjelenése óta. Sok örömben volt részem a könyvvel kapcsolatosan, a Kossuth-díj előtti legutóbbi örömöm az volt, hogy aláírtuk a szerződést, és jövőre várhatóan megjelenik a könyv németül is.”
Arra a kérdésre, hogy az országjárás során milyen visszajelzéseket kapott, Visky András így válaszolt: „Nagyon személyes olvasatai vannak a Kitelepítésnek, és sokszor kellett hallanom azt, ami kezdetben nagyon meglepett: »Köszönjük, hogy megírta a könyvünket.« »Könyvünknek« nevezik vagy »történetünknek«, nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben és Délvidéken is, és hamarosan Felvidékre is megyek könyvbemutatóra. De – a Liszt Intézet nagyvonalúságának köszönhetően – Helsinkiben, Brüsszelben és Hágában is találkoztam olvasókkal.”
Visky András ezeken a találkozókon megrázó családtörténeteket ismert meg, például a magyarországi sváb kitelepítésekről vagy a felvidéki lakosságcseréről.
A napokban találkoztam egy nagyon kedves házaspárral, akik elmondták, hogy ők harmadik generációs leszármazottai ennek a szörnyű lakosságcserének. Az ember elképesztően kreatív tud lenni, amikor szenvedést akar okozni, mert a lakosságcsere mint intézmény, szörnyűség, a történelem elképesztő, feldolgozásra váró sebe. Memoárok ugyan megíródtak, de a szépirodalom még adós ezeknek a történeteknek a feldolgozásával.
A szépirodalmi feldolgozás azért fontos, mert így mindenki számára átélhetővé válik, az olvasó valamilyen mértékig azonosítani tudja magát a könyvben megírt szituációkkal, a kiszolgáltatottsággal. „Egy magányos anya kiszolgáltatottságával például, akinek a férje egy legendásan szörnyű börtönben eltűnik, amit a Kitelepítésben megírtam. Sok hasonló történettel találkoztam, és ahogyan a vesztesek arca fölfénylik, az mindig nagyon nagy pillanat. Úgy vagyok mindig a vesztesek oldalán, hogy nem hiszek abban, hogy a történelmet az erősek, a győztesek írják. Abban hiszek, hogy a történelmet mégiscsak azok írják, akik az emberségüket nem árulják el és nem változtatják árulásra.”
(Borítókép: Visky András 2022. szeptember 13-án. Fotó: Szabó Réka / Index)