Újabb filmes szakember osztotta meg a közösségi médiában gondolatait a követőivel. Dér András filmrendező és operatőr a Facebookon szedte ízekre a Most vagy soha! című filmet.
Hosszú bejegyzésben fejtette ki véleményét Dér András a Facebookon. A rendező szubjektív levezető írásként hivatkozott a posztra.
„Győzött a kíváncsiság, és megnéztem a filmet. A FILMET. Mentségemre legyen mondva, hogy előbb a Kálmán-napot, és csak utána. A Művészben. Hajdu filmjén kb. 70-en voltunk, a másikon 10-en. Nem szeretnék belemenni a Most vagy soha! keletkezési körülményeibe. Arról nagyon sommás véleményem van. Most a film tartalmi, esztétikai, filmnyelvi, dramaturgiai, kompozíciós elemeiről szeretnék dumálni, illetve összevetném az alkotók egy fontos kijelentésével, idézem: »az a küldetése, […] hogy orientáljon, átadjon egy életérzést az adott korról, hogy megszólítsa a fiatalokat, hazaszeretetet ébresszen, hasson az emberekre, és felemeljen«” – kezdte az elemzést.
„Nem térek ki a megrázóan magas költségvetésre sem, amit egy kezdő filmes csapat kapott (az operatőr kivétel). Milyen szakmai referenciák alapján ítélte meg az NFI ezt az összeget? Ezt sem firtatom. Elhatároztam, hogy nem fogom számonkérni az alkotókon a történelmi hitelességet, ha meglepnek egy izgalmas kosztümös kalandfilmmel. Elárulom, hogy nagyon szeretem a kardozós, lovaglós, szerelmes történelmi filmeket. Fekete tulipán, Zorro, […] Sára Sándor: 80 huszár, Kardos Ferenc: Trombitás és persze Várkonyi Zoltán filmjei” – folytatta.
Dért az első pár perc (a Peaky Blinders ismerős színvilágának homályában való verekedés) beszippantotta, a jelenetnek felütése volt, bár a dramaturgiailag késleltetett ok-okozati megoldás nyitjára ekkor még nem jött rá. Először a főszereplők igazoltatása zökkentette ki a flow-ból. A mesefilmes megoldást nagyon hiteltelennek látta,
de erről csitt, mert még Hermann Róbert sorsára jutok, pedig én sem történész, sem Széchenyi-díjas sem vagyok
– utalt Hermann Róbert Széchenyi-díjas történész az Indexnek adott elemzésére, amiért a szakember kapott hideget-meleget.
„Valahogy ettől kezdve ez a tökéletesen ritmustalan film ebben következetes maradt. Egy jobban sikerült akciójelenet után egy bohózat, operett vagy teleregény stílusú jelenet következett. Olyan érzésem támadt, mintha hárman rendezték volna a filmet, mindenki tolta a kedvenc műfaját. Igazi zsánerorgia részese lehettem volna, ha… de ez nem Tarantino Becstelen brigantykja, bár más kontextusban felmerült bennem” – vetette össze a két mozit Dér.
A rendező szerint az igazi mélypontot a legfontosabb jelenetnél, a Pilvaxban éri el a film,
amikor is a biliárdasztal tetejéről hangzik el (vagy fel) a Nemzeti dal. „Nem a színészt okolom. A papírvékonyságú jellemrajzok behatárolták a lehetőségeiket. Azon belül pedig Horváth Lajos Ottó, Mosolygó Sára, Lukács Sándor, Jászberényi Gábor maximumot nyújtanak. A megvalósítás teljes dilettantizmusát. Szétdarabolt, mesterkélt, pátoszos, vontatott a jelenet. Semmi dinamika, feszültség. Hatásszünetek, ütemtelen plánváltások. Harsogó zene. Közben az ármánykodó Farkasch egy kellékbicskával lopakodik a tömegben, hogy Petőfi Achilleszét elmetssze. Ezt persze csak a kétkulacsos, de megtérő vendéglős veszi észre, és hősiesen nem kér segítséget, nem lármázik, nem szól az ifjaknak. Műfajilag hiteltelen jelenet” – vélekedik.
Hiteltelennek titulálta a sasszemű Szendrey Júliát, a reformkor Lara Croftját, egyedül ő veszi észre az immár puskával szerencsétlenkedőt az ablakban, aki szintén egyedül akarja learatni a babérokat. Ez a szál túl lassú, igaz, kidolgozottabb és jobban felsnittelt, mint maga az esemény. A rendező szerint Farkasch és testvére karakterei érdekesek, a filmidőt tekintve is jóval több teret kap a cselszövőszál, mint a márciusi ifjak ténykedése.
„Azt úgyis ismerjük, arról nincs mit mondani. Illetve mégis. Hülye gyerekek, romkocsmatöltelékek. Felelőtlen álmodozó ficsúrok, akik egy meggondolatlanul kimondott mondat után igencsak elcsodálkoznak, hogy a hallgatóság komolyan veszi, és követik őket, pardon, velük mennek. Igazságtalan vagyok, mert egyvalaki, aki elvileg a film főszereplője kellene hogy legyen, ő mindent komolyan vesz. Komoly, átható pillantással néz barát és ellenség szemébe, valamint a jövőbe is. Meg is lesz az eredménye. Elbizonytalanítja a sehonnai bitangokat, meghátrálásra kényszeríti az állig felfegyverzett osztrákokat, és még Zichy gróf sem tud ellenállni hipnotikus pillantásának, és aláírja a 12 pontot. Egy Duna menti Jedi-lovag” – írta ironikusan a főszereplőről.
Ami az esztétikai elemzést illeti, Dobos Tamás operatőr mindent megtett, hogy szép és izgalmas legyen a film képi világa, ezt azonban a vágószobában megpróbálták tönkretenni. Dér szerint ütemtelen, ritmustalan a vágás, a legtöbb beállítás rossz helyen van elvágva. A montázs egy narratív kauzalitást követ, más funkciója nincs. Nem követi a jelenetek feszültségét (inkább kioltja), nem segíti a színészi játékot.
A függőleges montázs, a hang több sebből vérzik. Ott van a zenei aláfestés, ami jelen esetben felülfest, mindenütt szól, túlburjánzik, elfojtja a diegetikus hangokat, amelyek sajnos elég sokszor – amikor képen kívüli atmoszferikus hatást kellene kelteniük – stúdióhangzásúak.
A dialógok kényes témakör: Dér szerint attól függően szólalnak meg, hogy épp ki a jelenet rendezője. Magasztos és népszínműi mondatok pettyezve vígjátéki poénos be- és kiszólásokkal, mint mondja, színpadi előadásnál ezekért nyílt színi taps dukál. De a nyelvi kérdés is okoz némi zűrzavart: az ifjak egyik becsípődése a magyar nyelv használata és magas szintű, deklarált elfogadtatása volt, ennek ellenére a filmben mindenki nagyon jól beszélt magyarul, még az olasz zsoldos, Herczeg Péter is.
„Persze azért itt-ott elhangzik pár német, olasz szó és mondat, csak úgy, a miheztartás végett. […] Ha ennyire központi az állítás, hogy az idegen elnyomást le kell rázni, az idegen nyelv kötelező használata ellen lázadni kell, akkor bizony a hatás elérése végett feliratozni kellett volna az eredeti nyelven elhangzó dialógokat. Hú, de a feliratos filmeket nem nézi az átlag, gondolhatták az alkotók” – tért ki Dér a nyelvi kérdésre.
„Most veszem észre, hogy a színészvezetésről nem esett szó. Azért, mert az nem volt a filmben. Egy kalandfilmben arra nincs szükség, haha. Azt gondolom, hogy az alkotók tökéletes érzéketlenségét fejezi ki a film befejező apró dialógja, amikor a véresre vert Júlia (nagyon hiteltelen akciófilmes jelenetek sora után) visszatalál Sándorhoz, aki egyáltalában nem rendül meg állapotos felesége kinézetén. Inkább felvonul a győzedelmes jövőbe. Igazán példamutató, családszerető gesztus. Na, ez már arra hajaz, hogy merre is akar orientálni a film. Erőszakosan a hazaszeretetet nyomatja. De csak a felszínen, a mélyben ennek nyoma sincs. Sára filmjében, a 80 huszárban vagy Várkonyi Kőszívűjében, na ott igen. Ott megrendülök, elérzékenyülök, elgondolkodok. Itt nem. Mert lassításokat, hatásvadász vonulásokat, könnyes tekinteteket kapok.”
Ez itt egy sufnituningolt Amerika Kapitány, de a mi történelmünk nem Marvel Comics.
„A magyarságtudatunkat szeretné erősíteni úgy, hogy B kategóriás amerikai akciófilmeket kopíroz. Milyen életérzést kapok az adott korról? Hogyan tudja a Marveleken, Gyűrűk Urán, Harry Potteren és Trónok harcán edzett fiatal nézők vizuális étvágyát kielégíteni ez a szegényes, bár néhány helyen impozáns Pest-Buda látképet generáló CGI és valódi díszletvilág?”
A sokkal feszesebb, gyorsabb ritmusú és több szálon futó történetmeséléshez szokott Z generációt vajon megszólítja ez a vontatott film?
„Ne csapjon be minket az ünnepi alkalom nézőinek tapsa és emelkedett hangulata. Az a valódi márciusi ifjaknak és a szabadság utáni vágynak szólnak. Amik továbbra is bennünk élnek akkor is, ha ezzel a filmmel jól össze akarnak zavarni” – zárta a rendező a posztot.
(Borítókép: Fórum Hungary)