Hogyan lesz egy tutyimutyi srácból belevaló nyomozó, mit tudhat egy nyugdíjas informatikus, és hogyan segíthetnek a mókusok egy bűnügyben? Bob Mortimer A Szacuma-rejtély című könyve azoknak az új stílust meghonosító regényeknek a sorába illeszkedik, amelyeket például a Richard Osman-féle A csütörtöki nyomozóklub-széria emelt be a krimikedvelők világába.
A történet indítása egyszerű, a főszereplő, Gary Thorn egyes szám első személyben, egyfajta monológba ágyazva kezd bennünket végigvinni a sztorin és nem túl izgalmas életén. A főbb karakterek talán hatan vannak, a történetben a mellékszereplőkkel együtt sincsenek többen egy tucatnál.
A főhősről már a nyitóoldalakon megkapunk minden, később fontossá váló információt, amelyekből kiderül, egyértelműen egy magában is
bizonytalan, harmincéves lúzer, akinek életében eddig soha semmi érdekes dolog nem történt.
Eddig.
Megtudjuk azt is, hogy mindössze két öltözet ruhája van: a jogi asszisztensi munkához viselt kopottas, amelyben úgy néz ki, mint egy szőnyegkereskedő; de a másik sem éppen a divat új hóbortjait követő, ez barna kordbársony dzsekiből, farmerból és pólóból áll. Viszont ami lényeges, hogy főhősünknek az átlagnál jóval nagyobb orra van, és ez bizony jó néhány vicces helyzet forrása lesz majd később.
Ismerősei, barátai nincsenek, mindössze a lakótelepi albérletének szomszédjával tart kapcsolatot, aki nyugdíjas informatikusnő, egy öreg kutyával. Gary szabadidejében általában focimeccset bámul a kedvenc pubjában. Életéből hiányoznak a nők, míg egy este váratlanul össze nem akad egy lánnyal a kocsmában, akivel egyoldalú barátságot köt, ám
az este végén a kissé különc lány köddé válik.
Mindössze a könyvét hagyja ott az asztalon, amelynek címe: A Szacuma-rejtély.
Persze, mint minden rendes színdarabban, filmben vagy krimiben, ha egy tárgy hangsúlyosan feltűnik – legyen az könyv, kés, netán maga az informatikai tudás –, az bizony előbb vagy utóbb, visszaköszön a történet valamelyik fordulatában. Esetünkben maga A Szacuma-rejtély nyomtatott formája bizonyul életmentőnek a történet utolsó oldalain.
Tehát Gary összeszedi magát, és nem hagyja olyan könnyen elillanni a benne formálódó szerelmet, ezért az elejtett jelzések alapján nekivág Dél-Londonnak, hogy megtalálja Emilyt. Váratlanul rábukkan, éppen akkor, amikor a lány biciklijét korosabb behajtó barátja éppen kidobja a második emeletről.
Viszont csak később derül ki, hogy azon az estén nem csak Emily tűnt el rejtélyesen a kocsmából, hanem Gary munkahelyi barátja, Brendan is, akivel előzőleg együtt iszogattak.
Nos, a történet akkor vált magasabb fokozatba, amikor
rendőrök jelennek meg Garynél, és az eltűnt Brendanról faggatják,
hiszen ő az, aki állítólag utoljára látta élve. Azonban kiderül, hogy ezek álrendőrök, akik a történet egy későbbi pontján aztán visszavedlenek valóságos nyomozókká.
A könyv egy pontján aztán Gary monológját Emily monológja váltja, és ennek révén nem csak az ő életébe pillanthatunk be gyerekkorától addig a bizonyos estéig, hanem elmondja egy másik szemszögből a pubban töltött estét és Brendan eltűnését is.
A sztoriban ekkor olyan fordulatok tűnnek fel, amelyek alapján méltán érezhetjük úgy, mintha Guy Ritchie korai filmes korszakának (Blöff, Spíler, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső) forgatókönyveit lapoznánk. Kinyílik a regény eddig beszűkültnek tűnő élettere, és váratlanul a korrupt dél-londoni zsaruk után nyomozó Scotland Yard detektíveinek világába csöppenünk; ennek a szálnak pedig – tudtán és akaratán kívül – ugyancsak Gary lesz a főszereplője.
Nos, innentől aztán tényleg nincs megállás, mert
a tutyimutyi főhősnek és nyugdíjas szomszédjának kell kideríteni, ki hazudik, és mi a tétje annak a káosznak, amibe keveredtek.
Ahogyan azt is, ki valójában Emily, szereti-e a fiút, vagy csak ráállították Gary megfigyelésére valakinek a megbízásából.
És lehet, hogy Brendan nem is tűnt el? Talán csak halálának hírével akarják lépre csalni Garyt, aki időközben véletlenül hozzájut Brendan titkos pendrive-jához? Az adathordozó a korrupt zsarukra nézve súlyos bizonyítékokat tartalmaz, ezért mindenki mindenáron meg akarja szerezni. Megindul a gyilkos hajsza.
A végét nem lövöm le, de igaz az egyik brit könyvkritikus megjegyzése: „innentől a könyv letehetetlen!”.
Valóban ritkán esik szó a könyvek borítójáról, de ettől most el kell térnünk. Már Richard Osman csütörtöki nyomozóklub-sorozatának négy kötetén is feltűnt a letisztult, szellemes állatfigura-használat. Osman könyveiben a róka lett a mindig visszatérő egyik szellemi kísérő, és Bob Mortimer könyvborítóját is állatmotívum teszi egyedivé.
A Szacuma-rejtély egyik nem nevesített szereplői ugyanis a mókusok, amelyekkel csak fejben beszélgetve próbálja gondjait megosztani az egyre nagyobb córeszbe került Gary, parkbéli sétái során.
Gyakorta pedig a mókusok adta válaszok terelik a helyes irányba,
vagy adnak választ szorító kérdéseire. Mortimer könyvének címlapján ezért látható tehát egy cuki kis mókusfigura.
Remélem, ezt a szellemes borítómegoldást a további Sunday Times-bestsellerek is magukévá teszik, és általánossá válik a krimik piacán.
Fordító: Kéri Andrea
Kiadó: Agave Könyvek
Oldalak száma: 256
(Borítókép: Tövissi Bence / Index)