Egy íz, illat, dallam, egy személy, épület vagy verssor is felidéződhet, ha arra a gondolunk, mondjuk külföldön, hogy hol, miben nőttünk föl, mi jelenti azt az otthonosságérzést, ami arról szól, hogy Magyarországhoz, a magyarsághoz tartozunk. Ez nem feltétlenül a Szent Korona vagy a csavart szarvú rackajuh, sőt biztosan nem az. Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor társadalomtudósok ezer ilyen jelképet szedtek össze legújabb, A mindennapi élet magyarságszimbólumai című kötetükben.
Ha ételekről van szó, akkor kinek melyik fogás jut először eszébe? Valamelyik leves? A halászlé vagy a gulyás? És ha már ezek az ételek, akkor szinte mindenkinek van valamilyen emléke egy jó kis bográcsozásról, a füst illatáról, a hozzá kortyolt italokról, beszélgetésekről, együttlétekről. És ha már italok, akkor mi a legmagyarabb nedű? A tokaji aszú, a Zwack Unikum vagy a Traubisoda? Nos, a tudományos kutatás szerint a pálinka e tekintetben utolérte a bort az első helyen...
Ha valaki budapesti, egy hosszú útról hazatérve biztosan megdobban a szíve a Lánchíd láttán, de ha vidéken autózunk, mindenkit megfog a Balaton látképe a Badacsonnyal; külföldi múzeumokban pedig sokakat tölt el büszkeséggel, ha meglátja egy magyar festő vagy szobrász nevét.
Amikor nemzeti szimbólumokról esik szó, általában az országcímer, a nemzeti színek, a zászló, a himnusz jut az emberek eszébe. Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor Széchenyi-díjas társadalomtudósok azonban nem ezekre voltak kíváncsiak, hanem a mindennapi élet olyan elemeire, amelyek a gyerekkorunktól körbevettek minket a családban, az iskolában, illetve a művészetek vagy a média által.
A mindennapi élet magyarságszimbólumai című könyvükben ezekből a kisebb-nagyobb momentumokból szedtek össze ezret, mert ezekből épül fel „a nemzeti identitás érzelmekkel körülvett képzetköre”. A több mint 480 oldalas könyv egyrészt tudományos munka, amely komoly kultúrantropológiai kutatáson alapul, másrészt – a szerzőpáros korábbi munkáihoz híven – izgalmas és szórakoztató olvasmány azoknak, akiket érdekel a minket a körülvevő világ és az emberi gondolkodás, amely mindezt alakítja. És mivel a kulturális antropológia mindig a jelenből indul ki, az általuk feltett kérdés így hangzott: ki mit gondol (és mit mennyire gondol) a magyarságra jellemzőnek?
Az erre adott választ pedig sok minden befolyásolhatja, személyes élmények, emlékek, az egyéni ízlés, de az is, hogy mit tanult az iskolában, illetve hogy a turistaipar mit láttat az országra jellemzőnek. Volt, aki a magyart a „népivel” azonosította, más erdélyi példákat keresett, mert azt találta a legautentikusabbnak. Így aztán kialakult egy, a 2020-as évek elejére jellemző magyarságkép – további kutatásként ezt össze lehet majd hasonlítani más korok magyarságképével.
De mit is válaszoltak a kortársaink a fenti kérdésre? A Kapitány házaspár témakörök szerint rendszerezte a reakciókat, így megtudhatjuk, hogy a válaszadók szerint mi
a legmagyarabb étel, ital, öltözék, táj, víz, fa, virág, haszonnövény, állat, tárgy, épület, stílus, tér, helyszín, város, település, zene, író, költő, találmány, világhíres magyar, sport, sportoló, népszokás, történelmi korszak és személyiség, monda, ballada, mese, irodalmi alak, rajz- és játékfilm.
Üssük föl kezdetnek az öltözékekről szóló fejezetet – de először gondoljuk végig, mi mit tartanánk a legmagyarabb ruhadarabnak. Biztosan van, akinek történelmi öltözékek jutnak eszébe, mint a dolmány, a kacagány vagy az atilla, de mi a helyet a modernitás viseleteivel? A szerzők leírása szerint a világdivatok elégé ellene dolgoznak annak, hogy a XX–XXI. században maradjanak olyan ruhadarabok, amelyek nemzeti szimbolikát hordoznak.
A szocializmus idején a kelet- és közép-európai társadalmak öltözködése eltért a nyugati divattól – milyen fájdalmas ezt még ma is olvasni! –, a szerzők szerint tehát „a munkás- és kispolgári családokban a nők által tömegesen viselt otthonkákat és a férfiak mackóruháit” nem nevezhetjük „magyarosnak”, csak „keletinek”, ahogy a Tisza cipőt sem lehet kiterjedt magyarságszimbólumnak tekinteni. Ezek tehát nem fogják letaszítani a trónról a subát, a kékfestő ruhát vagy a ködmönt.
Amikor a kutatók a magyarságra leginkább jellemző sajátosságokra kérdeztek rá, akkor az egyik leggyakrabban megjelölt jellemző azt volt, hogy „megélhetése, boldogulása érdekében külföldre vándorló nép”. „Ez az utóbbi években a családok százezrei számára közvetlen tapasztalat is” – írják a szerzők. Erős jellemzőnek tartják még „a múlt iránt nosztalgiát érző nép” kifejezést (mindkettőt a válaszadók 43 százaléka választotta), de az is megjelent, hogy ügyes, életrevaló, illetve egyenes, becsületes, hűséges, vendégszerető nép a magyar.
A jól szerkesztett, áttekinthető kötetben vég nélkül lehetne szemezgetni az érdekesebbnél érdekesebb témákból. Kiderül például, hogy a magyarsághoz a legtöbbek által hozzákapcsolt virág a pipacs (második a muskátli), a legmagyarabb állat a ló (második a puli),
a legmagyarabb sport az úszás és a vízilabda (és csak második a futball),
a legmagyarabb tárgyak pedig a kokárda, a nemzetiszín szalag, valamint a pásztor- és betyárlét kellékei (fokos, karikás ostor, csikóbőrös kulacs). A tárgyak között a nemzeti zászló a második, a búbos kemence a harmadik helyre szorult.
A műben minden egyes megemlített tárgyat, jelenséget kultúrtörténeti összefüggésbe helyeznek a szerzők – gyakorlatilag úgy működik a könyv, mint egy tudástár –, így nagyon sokféle témában találhatunk az érdeklődésünk tárgyához illő fogódzókat.
Kapitány Ágnes–Kapitány Gábor: A mindennapi élet magyarságszimbólumai
A Magyar Néprajzi Társaság kiadásában, Budapest, 2023
(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)