Tizennyolc évig készült a kilencvenes évek hírhedt vonatjegy-hamisítós történetét elbeszélő Kék Pelikan.

Csáki László, az új magyar animációs dokumentumfilm rendezője a 24.hu-nak adott interjújában beszélt a jelenségről, a film születésének mérföldköveiről, valamint az animáció helyzetéről Magyarországon.

Csáki László az interjúban több dologra is kitért. Mint felidézte:

• A film ötlete 2006-ban pattant ki Sipos Gábor és Szentpáli Gábor fejéből, de azért készült ilyen hosszú ideig, mert sokáig nem találta meg a formáját. Először élő szereplős játékfilmnek, majd animációs rövidfilmnek tervezték, végül egész estés animációs dokumentumfilmként kaptak az elkészítéshez elegendő támogatást.
• A rendező szerint egy ilyen bájos jelenségen keresztül az egész korszakról globális kép adható. Mint mondja, „azok a jó történelmi filmek, amik nem a történelemkönyvek mondanivalóját böfögik vissza, és nem a politikusok meg az akkor fontos közszemélyek dolgait mesélik el, hanem az akkor élt átlagember szemszögén keresztül mutatják meg”.
• A rendező fontosnak gondolta, hogy olyan jelenséget filmesítsen meg, amit első kézből ismer. Mivel Csáki László maga is utazott ilyen vonatjegyekkel, ismerte az embereket, akikről a filmet csinálta.
• Többen párhuzamot véltek felfedezni a Moszkva tér című filmmel, ám Csáki László szerint a két film nem azonos, a Kék Pelikan nem azon a nyomon indult el, mint Török Ferenc filmje. Ugyanakkor a vonatjegy-hamisítás a 2001-es filmben is benne van: a Kék Pelikan inkább olyan, mintha a Moszkva tér egy mozzanatának kibontása lenne.
• Bár 2001-ben, a Moszkva tér debütálásakor még mindig hamisították a jegyeket, már kevésbé volt népszerű, mint a rendszerváltás idején. Ekkoriban már elérhetőbbek voltak a jegyárak, sokan nem merték bevállalni a kockázatos húzást.
• A filmhez Mráz István kutatott a témában, és minden létező cikket, interjút összegyűjtött, ő talált egy nagyon jó nyomozót, akinek a hangja hallható. A filmben mindenki a saját hangján szólal meg, kivéve az idős karakterek fiatalkori hangjait, mert ők színészek. 
• A Kék Pelikan arra is rávilágít, mennyire abszurd, hogy a MÁV évtizedekig olyan külföldi vonatjegyeket árusított, ami egy fecni volt. A film készítői egyébként két volt MÁV-alkalmazottat is megszólaltattak, egyikük szájából hangzott el a film ikonikus mondata: a MÁV-hoz türelem kell.
• A magyar felnőttközönség egy kicsit idegenkedik az animációtól, amit az okozhat, hogy animációs filmbe nézőként belépni komoly feladat, hiszen ahány alkotó, annyiféleképpen néz ki egy-egy mű, míg egy élő szereplős film a valóságnak a leképezése. Ráadásul Magyarországon az utóbbi évtizedekben nem nagyon készültek egész estés animációs filmek, a nézőkbe nincs „belenevelve” az igény az animációra.
• Független animációs filmet ma már inkább százmilliós összegekből lehet gyártani, sokkal jobban függ az állami finanszírozástól. A külföldi koprodukció működhet, Franciaország például valódi animációs nagyhatalom.

Az április 4-én debütált, az Inkubátor program támogatásával létrejött film a rendszerváltás után játszódik. Három furmányos fiatal (Ákos, Laci és Petya) kikísérletezik, miként lehetne „okosba” megoldani az utazgatási problémát. Eleinte csak a saját szabadságukat váltják meg hamisított vonatjegyeikkel, de az alkalmi buliból nagyszabású biznisz lesz, egy üzlet, amely lassan túlnő rajtuk.