Ahány rendező, annyi Sirály, és Csehov színművét mindenki előveszi, aki a szerelemről – értsd: az emberi érzelmek reménytelenségéről –, illetve a színházról, tágabb értelemben a művészetről, a régi és új formák konfliktusáról szeretne mondani valamit. A budapesti Nemzeti Színházban jelenleg zajló MITEM (Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) programjában, az athéni Zero Point Theatre előadásában egészen különleges értelmezést láthattunk.
„Én sirály vagyok” – mondja Csehov darabjában Nyina, a fiatal lány, aki művészi ambíciókat dédelget és színésznő szeretne lenni. Ezt a mondatot azonban a Szavvasz Sztrumposz rendezésében színpadra kerülő előadás bármelyik szereplője elmondhatná, az athéni Zero Point Theatre produkciójában ugyanis mindegyikük sirály, de legalábbis valamilyen madár.
A Sirályt játszották és játszani is fogják négy felvonásos, kosztümös előadásban vidéki házzal és tóparttal, de mai – vagy egészen különleges – környezetbe ültetve, egy-másfél órába sűrítve is: mindegyik lehet érvényes feldolgozás. A görög művészek az utóbbi megközelítést választották, és bár jó néhány szereplő is a húzás áldozatául esett, nincs hiányérzetünk. Minden dráma, szenvedély, vágyakozás, emberi gyarlóság és gonoszság megjelenik – mit megjelenik, zsigeri módon tör a felszínre!
A szín egy fehér körlapszerűség, talán nem erőltetett, ha azt mondjuk: olyan, mint egy fészek. A szereplők hófehér ruhában játszanak, ami néha enyhén világoskéknek látszik, megidézve az eget vagy a tengert is. Összesen öt szereplője van az előadásnak, őket viszont folyamatosan látjuk: aki éppen nem beszél, nem szerepel a jelenetben, az a kör szélén várakozik, általában valami furcsa pozitúrában. A különleges kéz- vagy lábtartás pedig azt juttatja az eszünkben, mintha valamilyen madarat látnánk tollászkodni, vergődni, szemlélődni.
Merthogy a szereplők mindegyike olyan, mint egy madár. Az eredeti Csehov-darab tizenegy – a szakáccsal és a szobalánnyal együtt tizenhárom – szereplőjéből összesen négy maradt, a két „pár”:
Ennyi. Van még egy ötödik színész, akit valamiért Pierrot-nak neveztek el: az ő szavaiból hol a teljesen kiiktatott Mása sorait halljuk ki, hol egyéb, szintén „beolvasztott” szereplőét, de Pierrot leginkább valamiféle narrátor. Ez a mesélő pedig hol szenvtelenül, sőt némi cinizmussal figyeli a szereplők szenvedésit, hol egész valójával illusztrálja az érzéseiket.
Az előbbire példa az a hisztérikus kacajsorozat, amivel az előadást kezdi, gúnyosan hangsúlyozva, hogy komédiát fogunk látni, amint azt Csehov is jelezte, máskor összegömbölyödik, mint egy sebzett madár, megtört karokkal és égnek meredő „karmokkal”, aki fájdalmasan krúgat a szereplők helyett is.
A szereplők ugyanis a szövegük mellett néha olyan hangot adnak ki, mint egy sirály – de ezt a hangot szavakkal leírni teljességgel lehetetlen. A Nyinát játszó színésznő (Elpiniki Marapidi) például valahonnan a mélyből indítja, ami vad, állati hörgésként-bugyborékolásként tör elő a torkából. Felfoghatatlan, hogyan tud egy ember ilyen hangokat előidézni, valóban olyan, mint egy magányos, vágyakozó lány sírása, akit egy ember unalmában akár el is pusztíthat.
Madármód kommunikál Arkagyina is, de ő egyrészt a férfit elveszíteni nem akaró, megalázkodó nő, másrészt a fiatalokat ledomináló díva attitűdjéből, kecses mozdulatokkal teszi ezt. Mellettük a férfiak „madársága” is leleplezi igazi valójukat. Az ünnepelt író valójában szánalmas bohóc, olyan, mint egy kacagó gerle, az életben és az irodalomban helyét kereső Trepljov pedig úgy toporog, olyan félszegen tartja a kezét, és olyan tanácstalanul tekinget körbe, mint egy liba:
nem túl férfias egyik sem.
Elképesztő egyébként, hogy ezekkel a madárhangokkal és -mozdulatokkal mennyi mindent ki lehet fejezni, miközben azt érezzük, hogy valami ősi erő mozdul meg a színészekben, hiszen tudjuk, hogy ezek a tollas-karmos kétlábúak a dinoszauruszok idejéből maradtak itt.
És amennyire mást és mást hoznak ki a rendezők Csehov művéből, annyira mást hallhat ki a néző is az adott előadásból, nyilván attól függően is, hogy az alkotók mire fókuszáltak, melyik történetszálat erősítették fel. A görög művészek produkciójából – a meghagyott szereplők miatt is – az anya-fia kapcsolatot, illetve Nyina és Trigorin szerelmét, viszonyát érzékelheti a néző másképp, mint eddig.
Arkagyina szeszélyessége, manipulációja – megkockáztathatjuk: narcisztikussága – törvényszerűen bizonytalanítja el a fiát, aki képtelen kitörni az anyja hatalma, terrorja alól, és a saját útjára lépni, ez is okozza a vesztét. Nyina és Trigorin viszonyában pedig a végtelenül önző, ugyanakkor kényelmes férfit látjuk – nehezen tudjuk elképzelni, hogy egy ilyen pojáca tehetséges író lenne (akit egyébként maga Szavvasz Sztrumposz, a rendező alakít), hiába jelennek meg az írásai különféle lapokban. De nincs mit csodálkozni azon, hogy Nyina, a szerelemre és művészi sikerekre vágyó fiatal nő – aki valójában egy falusi lány, ahogy az előadást követő közönségtalálkozón az őt alakító színésznő fogalmazott – végül a vágyait megtestesítő híres író karjaiban köt ki.
A görög művészek alakítása fizikailag is igénybe veszi őket,
nem véletlenül, ugyanis szoros kapcsolatban állnak Theodórosz Terzopulosszal, sokat tanultak tőle. A legendás rendező módszeréről az Index hasábjain is többször írtunk már, a színészek testét, tüdejét és hangszálait is próbára tévő színjátszást a Nemzeti Színházban már megcsodálhattuk a Bakkhánsnők vagy a Kurázsi mama és gyermekei című előadásokban.
A MITEM olyan különleges előadásokat hoz Magyarországra, hogy az athéni Zero Point Theatre Sirályát például egymás mellett ülve nézte végig Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója és Mácsai Pál, az Örkény István Színház igazgatója, jóllehet utóbbi a tavalyi, szintén Vidnyánszkyhoz köthető Színházi Olimpiával kapcsolatban még az ellenérzését fejezte ki.
(Borítókép: Csehov Sirály című darabja az athéni Zero Point Theatre előadásában a Nemzeti Színházban. Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház)