Tökéletes tükör David Eldridge színdarabja, a Bármit mondhatsz a budapesti Rózsavölgyi Szalonban. Tükör annak, aki szembe mer nézni egy hamvaiban porladó házasság gondjaival. Kovács Patrícia és Schmied Zoltán megrázó alakítása Dicső Dániel rendezésében.
„Nem tudom, hogy szeretlek-e még.” Egy ilyen kijelentés után a kérdés csak az lehet, hogy emiatt romba lehet-e dönteni egy házasságot, s hogy az ilyen szavak kettészakíthatnak-e egy családot. Erre kellene választ adnia David Eldridge színdarabjának, ám a Bármit mondhatsz tanulsága ennél sokkal ridegebb:
Merthogy Gery (Schmied Zoltán) és Maggie (Kovács Patrícia) ül a forró ital fölött, és úgy tesz, mintha minden visszafordítható volna. Még akkor is, ha már semmi sem ugyanaz, ahogyan Ady Endre olyan kegyetlenül pontosan megírta a Kocsi-út az éjszakában című versében: „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban.”
Nem véletlenül idézem meg Ady szellemét, hiszen Budapesten a Rózsavölgyi Szalon éppen tizenkét éve, a költészet napján nyitotta meg kapuit. David Eldridge színdarabja pedig, a Bármit mondhatsz már a 77. előadás, amit a teátrum bemutat.
Ezúttal egy romokban lévő házasság története tárul elénk. A helyszín egy hajnali konyha (díszlet: Enyvvári Péter), lassan ébredező fények, a főzőlapon tej melegszik. Maggie gyötrődik, már nem szereti Geryt. Ezt kellene elmondania a férjének. Hiába alszik lányuk a szobában, a család fogalma és értelme az első napsugarakkal együtt húzódik vissza a szürkületbe – ez se nem nappal, se nem éjjel, csak elmosódó, megfoghatatlan, bénító homály.
Gery és Maggie pizsamában, köntösben kerülgeti egymást (jelmez: Cselényi Nóra), s főként azt, amiről beszélniük kellene. Gery még szereti Maggie-t. Mondhatnánk, ilyen az élet – de egy jó házasság másmilyen.
És mennyi, de mennyi házasság ilyen... Átlagos és semmilyen. Konvencionális.
Az elején még azt hisszük, örökké tart, vágyak és hormonok ígérnek egymásnak örökkévalóságot, aztán... Valami vagy valaki mindig változik. Másként és máshogyan. Csapdahelyzet, amelyben mindkét fél, legyen az férj vagy feleség, úgy hiszi, áldozat. Miközben csak egy illúzió ábrándja foszlik semmivé. Hajnali teaként gőzölög, könnycseppekbe gyűlik a pára.
A történet attól igazán megrendítő, hogy elképzelni sem tudjuk, hány és hány konyhában játszódik le ugyanez a párbeszéd hajnalonta. Fent, a hegyen, tóparti házban, a paneldzsungel hetedik emeletén, szuterénben és tetőtéri félhomályban. Kovács Patrícia és Schmied Zoltán olyan egyszerűen és tisztán mutatja meg, milyenek vagyunk mi, emberek a gyarlóságban, hogy csak arra vágyunk, bárcsak soha ne lettünk volna ilyenek, s ne kerülnénk ilyen helyzetbe.
Kovács Patrícia puha köntös mögé bújva próbálja kimondani azt, hogy Gery már nem az, akinek egykor látta. Ehhez azonban azt is be kellene vallania, hogy már ő is másmilyen, megváltozott. Úgy fogja össze magán a köntöst, mintha az megvédené attól, amit ki kellene mondania, csak azok a bizonyos szavak, ugye... Ilyenkor minden szó gombóc a torokban. Egyszerre kellene vádolni és megnyílni. Milyen jó volna ilyenkor segítségül hívni a múltat, előhúzni régi beszélgetéseket a fiókból. De mi van akkor, ha a múlt bútorozatlan, tele van kibeszéletlen érzésekkel, el sem kezdett mondatokkal... Kovács Patrícia gyötrődése megrendítően őszinte, nézni is fáj, ahogyan Geryt kerülgeti, hozzá sem ér, miközben a szavakat keresi.
Schmied Zoltán elénk hozza a férfit, aki mindent tud, és mindent érez, mégis úgy tesz, mintha semmi nem történt volna. Mert nem is történhet. Olyan Gery ő, aki mindent elért, amire vágyott. Van munkája, szép háza, gyönyörű felesége, lánya, hétvégente ropogósra sütheti a vagdalt hús tetejét. Nála a családi idill értékét a megszelt hús szaftossága jelzi. S miközben Maggie beszél hozzá, mert el akar valamit mondani, ő inkább folyton terel, gyerekruhát hajtogat. Bármit elpakol, átrendez, csak hogy ne kelljen meghallania azt, amitől retteg. Nála az élet nem bonyolult, de most minden veszélybe került, amiről eddig azt hitte, hogy pofonegyszerű, törvényszerű. Megnősülsz, jön a gyerek, családod van, sörözni jársz, golfozol, a napok meg csak múlnak, heti egy szeretkezés, legyen kettő. Mi ez, ha nem boldogság.
Csakhogy az élet másmilyen. Amihez nem teszel hozzá semmit, az előbb vagy utóbb elhalványul. A szeretkezésből szex lesz, aztán már az sem. A figyelmességből megszokás, az együttélésből rutin, a szerelemből jó esetben barátság. Egy ilyen kapcsolatban egy idő után vajon tényleg bármit mondhatunk egymásnak?
Ebben erős, ennek megmutatásában a Bármit mondhatsz. Két remek alakításban láthatjuk a valóságot. Amiben a színdarab talán kevesebb, az a miértek, a gyökerek feltárása, a valódi okok kibontása. Itt olyan mondatok repülnek egymás felé, amelyek tényleg bármelyik hajnalon elhangozhatnak, bármelyik konyhában, de többnyire azokból is éppen a miértekre nem érkezik válasz.
Gery pohár- és tányértörése is inkább helyzetséma, bár tény, a konvencionális reakciók ábrázoláshoz illeszkedik. Talán erősebb kép és élmény volna, ha a porcelán ezúttal nem törne, a dráma ugyanis éppen a törhetőség képzetében rejlik. Maggie és Gery házassága már régen darabokra hullott, ezt egy épen hagyott étkészlet drámaibban szimbolizálhatná.
A színdarab vége ritmusában talán túlságosan is gyorsan jut el az ilyenkor általában bekövetkező lezáráshoz: tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi, aztán majd csak lesz valahogyan. Még akkor is, ha úgysem lesz, mert Maggie már beszélt Johnról, az életében felbukkanó empatikus rendőr iránt érzett vonzalmáról, Gery pedig inkább belemegy abba a játékba, hogy oké, akkor legyen az, hogy mindenről ő tehet, de majd megváltozik, munkahelyet is vált, minden döntésében Maggie mellé áll – csak minden maradjon a régiben.
Nyilvánvaló képtelenség. Mégis jó nézni a reménytelenség reményét, azt, hogy két ember akkor is képes egy asztalhoz ülni, ha már minden egész eltörött, és a köztük lévő kihűlt szerelem kútjában forró tea gőzölög.
(Borítókép: Bármit mondhatsz / Rózsavölgyi Szalon / Kovács Patrícia, Schmied Zoltán / Fotó: Kallus György)