Kilátástalanság és reménytelenség jellemzi a tbiliszi színház A lovakat lelövik, ugye? című előadásának szereplőit, de ez az élet másképp kilátástalan, mint ami a nagy gazdasági világválság idején volt Amerikában, ahol az eredeti regény és film játszódik. Utóbbiakat Avtandil Varszimasvili rendező egyébként is csak inspirációnak tekintette. A Tbiliszi Színházi Központ & Liberty Színház előadását a Nemzeti Színházban zajló 11. MITEM (Madách Nemzetközi Színházi Fesztivál) programjában láttuk.
Lóversenykarámra emlékeztető bokszok sorakoznak a színpadon, a közönség már akkor érzi a hajsza előszelét, amikor elfoglalja a helyét a nézőtéren. Persze ismerjük A lovakat lelövik, ugye? című filmet, ez alapján pedig semmi jóra nem számítunk, de amit végül látunk, az még azon a gyilkos versengésen is túltesz. Mert nem Amerikában vagyunk, és nem a 30-as években, amikor a maratoni táncversenyeknek divatja volt, hogy a munkanélküli szerencsétlenek a busás főnyeremény és az ingyenkaja reményében kitegyék magukat a gyötrelemnek, hanem itt és most, Grúziában, vagyis a posztszovjet reménytelenségben.
A táncosok egyesével vagy párosával érkeznek, a társadalom különböző rétegeiből, de mind valahonnan az utcáról, munkakeresésből, bordélyból vagy egyenesen az utcasarokról, és mind remél valamit. A jobban szituált jogász abban bízik, hogy a megszerzett ismertség birtokában majd be tudja indítani a politikai karrierjét, a prostituált – aki először színésznőnek mondja magát – abban, hogy majd valamilyen producer felfedezi, és filmes-televíziós munkát ajánl neki, a várandós nő pedig azt tervezi, hogy ha megnyeri a versenyt, akkor el tud válni a férjétől, a nyereményből pedig vesz egy lakást, ahol egyedül tudja nevelni a gyerekét.
A grúzok előadásában a csavar az, hogy a táncverseny nem korlátozódik a mulatóra, a kieséses játékot, ahol végül csak egy pár maradhat talpon, a televízió is közvetíti. Ez nekünk már nem furcsa, mi hozzászoktunk a tévés valóságshow-khoz, amelyeknek a versengés és a napi, heti kiesés az alapja, és nem ritkán az a lényege, hogy mások szenvedését nézve szórakozzunk. Igaz, mindenki önszántából vesz részt a megmérettetésben, ahogy itt is – még a várandós nő is, mert addig sincs az utcán, és ingyen jut ételhez.
Elindul a verseny, és a színdarabban négy párt követünk, az ő beszélgetéseiket halljuk – így rajzolódik ki nem csupán az ő életük, hanem az egész társadalomé. Eleinte még lelkesen csinálják a közös koreográfiát (tényleg mintha valamelyik zenés-táncos tehetségkutatót látnánk), aztán egyre elgyötörtebbek, alig állnak a lábukon, a végén hallucinálni kezdenek, és minden korábbinál jobban megnyílnak. Őszintén beszélnek arról, miért és hogyan jutottak idáig, mi hozta őket ide, és világossá válik a nézők számára, hogy
hiába a győzelemért beígért 100 ezer grúz lari, egyikőjük élete sem fog megváltozni, nem tudnak kitörni a múlt és a körülményeik fogságából.
Ezt leginkább a Robi nevű férfi párja látja át, aki annyit szenvedett már élete során, hogy képtelen bízni, szeretni, vagy akár kicsit is nőiesnek lenni. Ő az, aki amikor mikrofont kap a kezébe, és közlik vele, hogy élő adásban van, a produkció csúcspontjaként szívszorító monológba kezd az ország állapotáról, arról, hogy mennyi fiatal megy külföldre, akikről a szüleik azt hiszik, hogy remek munkájuk van,
közben tolvajok, vagy bordélyházakban kötnek ki,
mert senki nem mondta el nekik, hogy miről szól az élet, és a szüleik sem törődnek velük, csak amikor már nyomorékként hazatérnek. Kárhoztatja a politikusokat, amiért ide jutott az ország, de mielőtt a társai ünnepelni kezdenék, hogy milyen bátran megmondta ország-világ előtt a véleményét, az ellenszenves konferanszié, aki egyben a verseny szervezője, közli, hogy nem is volt élő adásban.
A lánynak nem is az fáj igazán, hogy nem jutottak el a gondolatai a szélesebb nyilvánossághoz, sokkal inkább a – sokadik – megaláztatás, az, hogy megint átverték, semmibe vették, kijátszották.
Mennyi megaláztatást lehet kibírni? A lovakat lelövik, ugye? grúz változatában nagyon sokat. A jobb sorsra érdemes prostituáltat a verseny szervezője is kihasználja és megalázza, a várandós nővel a férje teszi ugyanezt, és bár feltűnő, milyen durván bánnak az előadásban a nőkkel, a – normálisabb – férfiak élete sem könnyű. Jól jönne a pénz annak a 60 éves embernek is, aki még együtt harcolt Abháziában a táncpartnere édesapjával, de a nézettség kedvéért beiktatott derbit (futóversenyt) a kimerült szervezete már nem bírja: nem utolsóként, vagyis biztos kiesőként ér célba, hanem sehogy.
Az előadás szívszorító képpel mutatja meg, hogy ő már máshol jár, nem talál utat a többiekhez, a hangja sem ér el hozzájuk.
Nem ez az egyetlen haláleset: a lány, aki a legtisztábban látja az országa és saját helyzetét, ellopja a főszervező pisztolyát, és megkéri Robit, hogy segítsen neki, szabadítsa meg a szenvedéstől. Robi elmond egy történetet a nagyapjáról, aki amikor a lova a lábát törte, megszabadította a földön síró állatot a további szenvedéstől. Robi szavain keresztül felsejlik a vidék, a családi háttér, és bár a történet szomorú, mégis csak azt jelzi, hogy ezek a figurák nem a levegőben lógnak, és egykor talán nem így indultak neki az életnek.
A Sydney Pollack rendezte filmről azt írták, hogy a kapitalizmus sötét oldalát világítja meg, emléket állítva a válság időszakának, ami szerencsére mára eltűnt – de mi sem bizonyítja jobban a történet aktualitását, mint a Tbiliszi Színházi Központ & Liberty Színház előadása. Nem is azért, mert a táncverseny olyan, mint az élet, ahol hasonlóan kíméletlen feltételek között vagyunk kénytelenek versengeni, hanem mert a válság soha nem tűnik el,
mindig lesznek reménytelen helyzetben lévő országok és emberek, mindig lesz, aki kihasznál, és lesz, akit kihasználnak.
A MITEM nézői megszokhatták már, hogy az előadások után közönségtalálkozó várja őket, így volt ez a grúz vendégek szereplését követően is. Az előtérben a kedves, szerény színészek megköszönték a közönségnek azt az energiát, amit az előadás közben éreztek, az egyik színésznő pedig elnézést kért, amiért nem oroszul válaszol a kérdésre, hanem az anyanyelvén, mert oroszul nem tud olyan jól – a közönség, ha lehet ilyet mondani, ezután még inkább a szívébe zárta.
A rendező, Avtandil Varszimasvili a Nemzeti Színházba szinte hazajár – jelenleg két rendezése is fut, A revizor és A kaukázusi krétakör. Vidnyánszky Attila mondta is neki, hogy most már vagy Varszimasvili tanul meg magyarul, vagy ő grúzul. De a színházban így is egy nyelvet beszélnek, érti egymást a két nép, és erre A lovakat lelövik, ugye? című előadás nézői egyértelmű bizonyítékot kaptak.