„Egyesek szerint ez az ítélet beavatkozás a művészi szabadságba. Ezzel együtt úgy döntöttem, hogy nem támadom meg az ítéletet, mert az energiáimat a művészetemre szeretném összpontosítani” – mondta az Indexnek adott exkluzív interjúban a szexuális zaklatásért elítélt Jan Fabre, akinek rendezését a jelenleg is zajló Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM) láthatta a közönség. A belga művész megjegyezte: az eltörlés kultúrája negatívan hat a közbeszédre, intoleranciához vezet, sőt a zaklatás egyik formája.
Olyan darabot tűzött műsorára a MITEM, amelynek rendezőjét korábban szexuális zaklatásért ítélte el a belga bíróság. A Jan Fabre által színpadra állított Mítikszak-csúcs (Az Olümposz tetején) című nyolcórás előadást 2024. április 13-án játszották a Nemzeti Színházban.
A rendező botrányáról megjelent cikkünk után két nappal a budapesti teátrum kommunikációs osztálya azzal a kéréssel kereste meg lapunkat, hogy Jan Fabre interjút szeretne adni − írásban. Kérdéseinket elküldtük a Nemzeti Színház munkatársainak, akik továbbították a belga művésznek. Jan Fabre válaszait, amelyet magyarra a teátrum fordított le, változtatás nélkül közöljük.
Az interjúban egyebek mellett szó esik arról, hogy
Önt a belga igazságszolgáltatás 2022-ben ötrendbeli zaklatás és nők elleni erőszak, valamint egyrendbeli szeméremsértés miatt ítélte el. Az antwerpeni bíróság 18 hónap felfüggesztett börtönbüntetést szabott ki, továbbá kötelezte, hogy minden nőnek fizessen egy euró jelképes kártérítést. Mi történt pontosan?
Két évvel ezelőtt, 2022. április 29-én egy flamand bíró elítélt a munkavállalók védelméről szóló törvény ötrendbeli, hat volt előadóművész sérelmére elkövetett megsértése miatt; a tényállás – az ítéletben foglaltak szerint – a következő:
Első rendben: francia csókot váltottam egy női szereplővel, ez értelmezésem szerint kölcsönös beleegyezéssel történt. Ennek alapján ítéltek el „szeméremsértésért”. Viszont: több tanú állította, hogy a hölgy dicsekedve mesélte a kollégáinak ezt a csókot.
Két előadóművész esetében arról volt szó, hogy az Olümposz tetején 24 órás előadás „Tantalosz-jelenetében” egy férfi szereplőnek utasításom szerint le kellett írnia a női előadók vagináját. Ezt nem szó szerint értettem, hangsúlyoztam neki, hogy inkább részletekre gondolva koncentráljon. Tudni kell, hogy ebben a jelenetben a női előadók a férfi szereplő számára elérhetetlen vaginájukkal csábítják őt. A jelenet alapja a Tantalosz-mítosz, amelyben a fához kikötött Tantalosz nem ihat a lábánál csörgedező vízből, nem ehet a feje fölé lógó gyümölcsökből. A bírák ezt az utasítást a nemi illemszabályok és következésképpen a munkahelyi jóllétről szóló jogszabályok megsértésének minősítették.
Ahogy azt az utasítást is, amelyet egy női szereplőnek adtam egy Rubens és más nagy mesterek művei által ihletett professzionális fotózás során. Több férfi és női előadóművészt fotóztak meztelenül, profi fotósok és más asszisztensek jelenlétében, és különböző pózokat kellett felvenniük. Egy volt szereplőnek adott utasításom miatt ítéltek el, miszerint forduljon meg, tegye szét a lábait, és helyezze közéjük a fejét. A bírák ítélete szerint nincs bizonyíték arra nézve, hogy e póz bármiféle művészi értékkel bírna, sem arra, hogy Rubens művei ihlették volna.
Számomra az itt a kérdés: meddig mehet el egy bíró egy művészi folyamat értékelésében, mennyiben döntheti el, mi a művészet?
A következő tényállási helyzet egy volt szereplő – úgymond – megkörnyékezésére tett állítólagos kísérlet a lakásomon. A nőt soha nem kérdezte ki a rendőrség. A bíróság ennek ellenére úgy ítélte meg, hogy megengedhetetlen magatartást tanúsítottam, amikor állítólag megpróbáltam megcsókolni, valamint kezemet a mellére tettem. Írásbeli nyilatkozatában a hölgy azt is állította, hogy mikor közölte velem, a közeledésem számára nem kívánatos, azonnal leálltam, ám ez nem volt elég ahhoz, hogy ne ítéljenek el. Az igazság azonban, hogy ez az egész meg sem történt. Ha kikérdezték volna, nem tudta volna leírni az egyébként nagyon jellegzetes lakásomat.
Az ötödik és egyben utolsó vétség egy kedveskedőnek szánt becéző kifejezés (brazil csoki), valamint egy volt szereplőre tett megjegyzés, miszerint úgy táncol, mint egy „fejetlen csirke”. Tudni kell, hogy a „fejetlen csirke” flamand kifejezés, azt jelenti, hogy az illető nincs tisztában a mozgásával. A bírák úgy ítélték meg, hogy az ilyen megjegyzések a közlő ellenkező szándékától függetlenül is sértőnek, megalázónak foghatók fel.
A 18 hónapos szabadságvesztést mindjárt fel is függesztették, vagyis a bírák arra a következtetésre jutottak, hogy nincs szükség letöltendő büntető ítéletre. Sőt, a bíróság kifejezetten rögzítette, hogy nem az általános vezetői stílusom vagy az általánosan negatív munkahelyi légkör miatt tárgyalják az ügyemet.
Egy demokratikus rendszerben alapvető fontosságú lenne belátni, mekkora különbség van a médiában keringő állítások és a bíróság által megállapított tények között. Rendkívül félrevezetőnek tartom, mikor a valós tényekből egy általánosított, nők elleni zaklatás és erőszak narratíva alakul ki. De senki nem kíváncsi a valódi tényekre, mert azok nem olyan érdekesek, nem növelik a példányszámot.
Egyesek szerint ez az ítélet beavatkozás a művészi szabadságba. Ezzel együtt úgy döntöttem, hogy nem támadom meg az ítéletet, mert az energiáimat a művészetemre szeretném összpontosítani.
Bocsánatot kért az érintettektől?
Igen, őszintén bocsánatot kértem a nőknek címzett levelemben, amelyet a bíróságon felolvastak. Soha egyetlen színészemet vagy táncosomat sem akartam megbántani. Minden művész számára a szeretet és szépség anarchiáját kívánom.
Hogyan reagáltak a bocsánatkérésre?
Semmilyen reagálást nem kaptam a bocsánatkérésemre.
Hogyan hatott az ügy a szakmai pályafutására? Mondták le például előadását?
Az igazgatótanács javaslatára 2019-től szigorú feddhetetlenségi és jólléti szabályzatot vezetettünk be, az elsők között a független európai társulatok sorában. A társulat minden tagja vállalta a jólléti szabályzat tudatos alkalmazását, így minden érintett számára, számomra is, nyílt és átlátható, biztonságos munkakörnyezetet teremtettünk. A társulat igazgatótanácsa nagyon határozottan kiáll emellett.
Az eltörlés kultúrája (cancel culture) negatívan hat a közbeszédre. Nem produktív. Nem hoz társadalmi változást. Intoleranciához vezet, sőt a zaklatás egyik formája. Gyűlöletvezérelt magatartás. Mérgező. Megszünteti a véleménynyilvánítás szabadságát.
Igen, szembesültünk az eltörlés kultúrájával,
de Troubleyn nevű színi társulatomnak szerencsére van elég meghívása ahhoz, hogy továbbra is mi választhassuk meg, mit találunk művészileg érdekesnek, és mit nem. A Jan Fabre Teaching Group képzőcsoport pedig világszerte tart tanfolyamokat. A From Act to Acting tankönyv, Fabre útmutatója a 21. század előadóművészei számára, az elmúlt két évben több nyelven is megjelent: oroszul, olaszul, spanyolul, bolgárul, litvánul, szerbül, montenegrói nyelven, románul, és a következő hónapok során kiadják Franciaországban, Németországban, Horvátországban, Görögországban is. A képzőművészeti programnaptáram pedig máris megtelt a következő három évre. A következő hat hónapban egyéni kiállításaim lesznek Isztambulban, Athénban, Londonban és Rómában.
Ön szerint mennyire választható el a művészet a magánélettől?
A Szépség Szolgája vagyok, napi 48 órában művész. A képző- és színművészethez rengeteg ihletet adott édesanyám és édesapám. Édesanyámtól a nyelv, édesapámtól a képek szenvedélyes szeretetét kaptam. Jelenleg három új márványszobron dolgozom az olaszországi Carrarában, 27 hónapos fiamat, Django Gennaro Fabre-t ábrázolják majd a közelgő londoni és római egyéni kiállításomon.
Idén márciusban Szerbiában díjat kapott, amit Miet Martensnek ajánlott. Miért tartotta ezt fontosnak?
Színház- és táncművészeti tevékenységemért az elmúlt négy évben nyolc díjat kaptam különböző országokban, többek között Oroszországban, Olaszországban és Szerbiában. Legutóbb két hete, Szerbiában vehettem át a Szerbiai Hivatásos Balett-táncosok, Koreográfusok és Balettpedagógusok Szövetségének tiszteletbeli díját, ami egy érme Terpszikhoré istennő képével.
Nagyon büszke vagyok társulatomra, a Troubleyn Companyra.
Igazi művészcsalád, testileg-szellemileg megjelenítik a munkámat. Mind erős egyéniségek, önálló elképzelésekkel. Dramaturgommal és asszisztensemmel, Miet Martensszel már negyven éve dolgozom együtt, és úgy huszonöt éve a „Szépség Harcosai” közül néhányakkal: Cédric Charronnal, Annabelle Chambonnal és Ivana Joziccsal. A műszaki csoportunk néhány munkatársa szintén hosszú ideje dolgozik már velünk. Nagyon tisztelem a technikusaimat, akik nélkül nem lehet színházat csinálni, művészileg a produkció minden aspektusában részt vesznek, néha a leglehetetlenebb dolgokat is megvalósítják a kedvemért.
Az is nagyszerű, hogy a társulaton belül több nemzedékkel dolgozhatunk együtt: az idősebb generáció neveli-oktatja az újakat, közben egymásra is jelentős hatást gyakorolnak. A nyolcórás Mítikasz-csúcsban (Az Olümposz tetején) például Anny Czupper belga színésznő a legidősebb hölgy a színpadon, több mint harminc éve dolgozik a társulattal, míg az egyik legfiatalabb a belga–magyar Alma Auer, rendkívüli tehetségű zeneszerző és hárfás, a Mítikasz-csúcs teljes fantasztikus eredeti zenei anyagának szerzője.
Sokszor támadták már a produkciói miatt, például ahogyan a meztelenséget vagy az erőszakot bemutatja a színpadon. Hogyan kezeli ezeket a kritikákat?
Az utóbbi negyven évben gyakran támadták téves megfontolásból a színházi és képzőművészeti alkotásaimat. A nézők, illetve a kritikusok időnként művészi provokációnak érzik a munkáimat. De a provokáció a befogadó tudatában válik azzá. Mindig arra törekszem, hogy a munkáim révén más gondolatokkal, érzésekkel is szembesüljenek az emberek, hogy megnyissam az elméjüket, felébresszem a testüket, hogy fokozzam a szellemi és testi képzelőerejüket.
Ami a külvilág számára provokációnak tűnik, az számomra mindig elegáns és szerves kérdésfelvetés a társadalmunkkal kapcsolatban.
Minden munkám az emberi test filozófiai és társadalmi dimenzióval kiegészített kutatása. Amit egyesek erőszaknak neveznek, azt mi a társulatban életenergiának, életerőnek hívjuk. Képzőművészeti és színpadi munkáimban, írásaimban mindig megjelenik az angyal és az ördög küzdelme.
A Mítikasz-csúcs (Az Olümposz tetején) című előadást most a budapesti Nemzeti Színházban mutatták be. Mi foglalkoztatja a görög drámákban?
Már a ’70-es évek végén és a ’80-as évek elején megjelentek a képzőművészetemben a görög mitológia elemei. Az Olümposz (Avagy a tragédia kultuszának dicsőítése) 24 órás előadásom témája a görög mitológia és annak harminchárom tragédiája. A Mítikasz-csúcsban a Szépség Harcosai négy-négy különböző értelmezést adnak elő Oidipusz és Antigoné tragédiájára. Ezek az emblematikus szereplők a régi kérdéseket teszik fel: hogyan fejezzük ki az elmondhatatlant? Hogyan mutassuk be, mit művelnek egymással az emberek? Hogyan írjuk le a háború borzalmát? A Mítikasz-csúcs e hagyományba illeszkedik, mer egészen tragikus lenni, az előadás a sodródó, minduntalan vakon vesztébe rohanó emberi lét sötét barlangjainak mélyére ereszkedik le. Az előadás legfontosabb témája azonban a szaglás.
Az előadásról készült képeken véres jelenetek láthatók, például kiherélt férfiak. Meglehetősen sokkoló látvány. Mennyiben illusztrálja ez az emberi brutalitást?
A görög tragédiák cselekménye az örök és valódi embert állítja elénk teljes szépségével és csúfságával, teljes erejével és gyengeségével, igazmondásával és hazugságával, teljes szeretetével és gyűlöletével. Úgy döntöttünk, hogy ebben a produkcióban nem lesz meztelenség. Szándékosan, hogy ezzel is jellemezzük a kort, amelyben élünk. A Mítikasz-csúcs alatt mindvégig emlékeztetnek az előadók: „Eljött az új kor. A méltóság, a decens viselkedés kora. A szépségnek is megvannak a határai. Először a testünket töröltük el, most meg a testképünket: a testet betiltották – romboljuk le Pompejit, zárjuk be az Athéni Régészeti Múzeumot.” Belgiumban például kirúgtak egy iskolaigazgatót, mert az irodájának falára posztert tett Michelangelo Dávidjával. A posztert sértőnek tartották egy bizonyos kisebbségi csoport szempontjából. Szerintem ez brutalitás.
Mit tehet az ember, ha nincsenek korlátok?
Erre a kérdésre egy, az Éjszakai naplómból, a ’80-as évekből vett idézettel válaszolok: „A test vizsgálata és felszabadítása szent kötelesség. A színművészetben és a képzőművészetben is. Katekizmusom: A művészet az apa, a szépség a fiú, a szabadság a lélek.” Minden embernek szem előtt kellene tartania Krisztus gyönyörű példázatát, amelyben ezt mondja: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek.”
Mindig is, a múltban és ma is, igyekeztem és igyekszem mélységes tiszteletet tanúsítani azok iránt, akikkel együtt dolgozom. Ám emberként és művészként néha kudarcot vallok. Művészi pályafutásom során mindenkor a szépség sebezhetőségét védem.
A MITEM-en előadott produkció is korlátlannak tűnhet, nyolc óra szünet nélkül. Ez egyfajta kísérlet, próbára teszi a közönség türelmét: ki megy ki elsőnek a nézőtérről, még ha visszajön is?
A közönség szabadon elhagyhatja a nézőteret, amikor szünetre vágyik, vagy enni-inni szeretne, a néző döntheti el, hogyan szeretné megélni az előadásban megtestesülő színházi rítust. Arra hívjuk a nézőket, hogy az előadókkal együtt éljék meg és át a színpadi történéseket és időt, hogy a közös rítusban eggyé váljon az energiájuk az előadókéval.
Mi a tapasztalata, hogyan fogadta a közönség az előadást a hazájában és más országokban?
Olaszországban, Milánóban volt a világpremierünk, ujjongó kritikákat kaptunk. Például Anna Bandettini a La Repubblica című országos lapban ezt írta: „Nyolc óra és tizenegy előadó: tíz perc álló ováció a harminc éve színháztörténelmet író belga rendező új művének milánói bemutatóján… A Mítikasz-csúcs […] erőszakos és édes, kíméletlen és gyengéd, komoly és groteszk ellenállás a sebzett, csüggedt, örömtelen jelenünkkel, a ’politikai korrektség’ felügyeletével szemben, magához ragadja a hatalmat, hogy ’szeretetről, békéről, egységről, tiszteletről’ álmodhasson… Látni kell.”
Öt csillagot kapott a legnagyobb országos napilaptól, a Corriera della Serától: „Jelentenek még valamit számunkra ma a görög mítoszok? A feleletet a rendkívüli Mítikasz-csúcs (Az Olümposz tetején) adja meg Johan de Boose kiváló szövegére, Jan Fabre, az aktív provokáció mellett elkötelezett zseniális multidiszciplináris művész nyolcórás, a művészeti ágak között átjárást költői látomássá emelő előadása keretében, tizenegy bámulatos előadói képességű színész, táncos, zenész közreműködésével…”
(Borítókép: Jan Fabre 2013. február 28-án Párizsban, Franciaországban. Fotó: Luc Castel / Getty Images Hungary)