Van némi bája annak, történelminek is mondható, hogy a néző ül a székében 2024 tavaszán Dunaújvárosban, a Bartók Színházban, és rádöbben arra, hogy amikor Molière 360 évvel ezelőtt megírta a Tartuffe című színdarabját, aligha gondolt arra, hogy lesznek korok és társadalmak, amelyekben ez a komédia még mindig fájdalmasan őszinte. S hogy lesznek nők és férfiak, akiknek, ha látják Tartuffe ármánykodását, hirtelen szűk lesz a zsöllye, kényelmetlen a szembesítés. Pedig csak ugyanaz történik, mint XIV. Lajos udvarában: a képmutatók elpirulnak, levegőért kapkodnak, a többiek meg tapsolnak, kacagnak kiborulásukon.
Már a Napkirály udvarában sem volt semmi új a nap alatt – miért lenne ez ma másként. Az emberek jönnek-mennek, születnek, meghalnak, amit úgy hívunk, hogy élet, és közben ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek, mint egykoron az őseik. A képlet egyszerű:
aki nem tanul a történelem és ősei hibáiból, az arra kárhoztatik, hogy újra elkövesse azokat.
Molière komédiáját, a hamis vallási túlbuzgó, képmutató és csaló Tartuffe történetét 1664-ben, a bemutatóját követően betiltották. Azok követelték ezt, akik a kitalált karakterben, Tartuffe-ben magukra ismertek, önnön képmutatásukra, és ahelyett, hogy bűnbánatot tanúsítottak volna, vagy megváltoztak volna, hiszen a színpadon megmutatták nekik lényük leglényegét, levegőért kapkodtak, dühödtté váltak, és megpróbálták összetörni a tükröt, amit Molière eléjük tartott.
A képmutatók és csalók, a hamis vallási túlbuzgók persze soha nem fogják megérteni, hogy mi a probléma azzal, ha hitet csalnak, vagyont lopnak, szerelmet hazudnak, erkölcsöt hígítanak. Nekik ez a lételemük. Ők azok, akik örökké élnek, folyton újjászületnek, és mindenfelé trollkodnak.
Mások hiszékenységéből táplálkoznak, jóságot apasztanak, emberséget olvasztanak, lelket szublimálnak.
Nevük és nemük legyen bármi, mind Tartuffe névre hallgatnak. Démonként feszülnek a bőr alatt, lidércként vihognak éjjel, magas hivatalokba vágynak és jutnak, szájukból ömlik a szépre fűzött hamis szó.
Egy ilyen csaló szellemét idézik meg most Dunaújvárosban, ráadásul úgy, amiről alighanem sokan és sokat beszélnek majd. Merthogy Molière komédiáját Őze Áron rendező olyan közel hozza a társadalomhoz, hogy azt nem lehet sem kikerülni, sem átugrani.
A Bartók Színház direktor-színész-rendezője kegyetlen őszinteséggel, lecsupaszított formában mutatja meg Tartuffe képmutatását, ilyenre magyar színpadon nem nagyon volt példa. Színháztörténeti pillanatnak nevezhető, ahogyan szakít azzal a felfogással, hogy eredeti formájában, barokkos túldíszítettségtől terhelten tárja elénk a csaló fiatalember és a körülötte lévő hiszékenyek történetét; Karácsony Ágnes dramaturgi munkájának köszönhetően pedig egy mindenki számára pontosan követhető, letisztult, a megfelelő helyen drámainak hagyott, tökéletes tempóban poentírozott történetet állít a színpadra.
Olyan előadás ez, amelyben nyoma sincs a habos-zsabós, rizsporos parókás barokk világnak, mégis előttünk, a színpadon ér össze Molière világa és a jelen valósága.
Merthogy képmutatók ma is élnek közöttünk – a vallási révületet imitáló, a hitet csupán céljuk elérésére használó férfiak és nők. Ha pedig mindennek felismerése bárkit fájdalmasan érintene, mondjuk úgy, hogy orrát felszegve kivonulna az előadásról, az alighanem csak arra ébred rá, hogy többé nem tud rejtőzködni mások elől. Lelepleződik, kivonulásával leplezi le önmagát.
A régi idők komédiáinak rajongói a dunaújvárosi Tartuffe-öt látva alighanem a szívükhöz kapnak, és azt kiáltják, hogy Molière színdarabját nem szabadna ennyire redukálni, maivá formálni, nota bene megszentségteleníteni. Ez a gondolat alighanem lehet színháztörténeti vita tárgya, miközben a művészet lényege éppen az – a tehetség megmutatkozása mellett –, hogy lehetővé teszi az adaptív gondolkodást.
Egy saját korától megszabadított színdarab ettől válik még inkább jelenkori valósággá – ráadásul úgy, hogy közben semmit nem veszít értékéből, sőt még inkább csillog.
Molière alighanem ujjongana, ha látná Tartuffe-jét Dunaújvárosban.
Az alkotók Vas István fordítását vették alapul, ám a dunaújvárosi feldolgozás már jóval-jóval feszesebb az eredeti színdarabhoz képest. A történetet úgy szabadították fel, hogy mintegy két órába sűrítve képes fenntartani a figyelmet. Az események könnyen követhetők, a karaketerek könnyen azonosíthatók, a humor fájdalmasan őszintén vibrál, a jeleneteket pedig úgy szövi át az emberi gonoszság, a kiszolgáltatottság, a lelket mérgező vakbuzgóság, hogy szinte várjuk, szurkolunk annak, hogy Tartuffe lelepleződjön – a jó elnyerje nyugalmát, a gonosz pedig méltó büntetését.
S bár a színdarab címe Tartuffe, nem csupán róla szól. Ennek megfelelően a Bartók Színházban Orgon szerepében Quintus Konrád olyan pontosan és kínzó módon jeleníti meg a hiszékeny embert karakterét, hogy ha ez film volna, jelölhetnék Oscar-díjra a legjobb mellékszereplő kategóriájában. Orgon megformálásában finoman idézi meg a barokkos színjátszás lényegét, intonációját, ezt vegyíti korunk kérlelhetetlen, ellentmondást nem tűrő, férfiuralmi kinyilatkoztatásával. Asszonynak, lánynak, cselédnek hallgass a neve, s bár a szíve mélyén érző apa, ebben a családban mégis ő a fejedelem, még akkor is, ha valójában csak a fejedelem vazallusa. Így szivárog le a társadalomba a tekintélyuralom, s ad mintát apáknak, vállalkozóknak, szervilis hivatalnokoknak.
Tartuffe szerepében Józan László felejthetetlen. Már akkor látni, hogy ezt a karaktert mintha rászabták volna, amint színre lép. Karját a barokk kor táncmozdulatait (menüett és allemande) idézve a magasba löki, a mennyben még a fanfárok is megszólalnak. Átrobog a színpadon, tartuffe-ségét a nézők arcába tolja, esélyt sem hagy arra, hogy ne érezzük, hogy ő érettünk szállt alá a földre, és csupán a javunkat akarja – amit el is vesz.
Quintus és Józan sziporkázik a hiszékeny és a csaló szerepében, egyetlen pillanatra sem veszítik el karakterük lényegét.
Orgon a szíve mélyéig hatoló rajongással imádja Tartuffe-öt, Tartuffe sátáni vigyorral az arcán delejezi Orgont.
Kovács Vanda nagyon is mai Elmirát hoz elénk a színdarabból. Orgon feleségeként férje hiszékenységétől szenved ő is, vagyis Tartuffe képmutatásának áldozata, de olykor mintha nem is bánná annyira, hogy Tartuffe fel-fellobbanó vággyal rohamozza. Kovács Vanda plasztikusan idézi meg ezt a kettősséget, egyszer hűvös, máskor buja, ezzel még a nézőt is képes lépre csalni – ő csak Tartuffe ármánykodását akarja leleplezni.
Marjai Virág erős Dorine. A színdarab elején talán túlságosan is, hangos és vehemens, testőröket megszégyenítő módon védi a fiatalok szerelmét, szurkol a boldogságnak, és attól sem fél, hogy testi erejével lépjen fel a csalárdság ellen. A szolgálólány karakterében később visszafogja a szabadjára engedett védelmezőt, és ez jót tesz a történetnek és Dorine karakterének is. Ekkor már nem harsány, hanem ősi erő, zsigerből feltörő.
Ivanics Tamás Orgon fia, Damis szerepében lázadó ifjú, aki szenvedve nézi megtévesztett apja kitartását Tartuffe mellett. Kitagadásában, majd apjával való egymásra találásában pontosan azt a mintát mutatja meg, amitől ma számos apa-fiú kapcsolat megromlik, és épül újjá. Bárcsak így tudna fiú apát ölelni, mint ő, és apa fiút, mint Quintus Konrád.
Holecskó Orsolya (Mariane, Orgon lánya) és Hajnal János (Valér, Mariane szerelme) korunk tipikus szerelmes párja. Bohókás Z generációs fiatalok ők, esetlenek, hirtelen haragúak, önzők, és azt hiszik, a világ csakis olyan lehet, amilyenné ők formálnák, ha pedig mégsem, akkor pusztuljon akár a köztük dúló szenvedélyes szerelem is. Még SMS-ben is vitatkoznak, ami pazar humor, semmint színpadi anakronizmus. Persze, nem pusztul itt semmi, sőt. Holecskó és Hajnal olyan mohón és szenvedéllyel telten nyúlnak egymás után, hogy abban azért benne van a remény, hogy bár esetlennek tűnnek, mégis a helyén van a szívük és az eszük.
Pernelle asszony szerepében Spolarics Andreát láthatjuk a színpadon. Igazából vele indul az előadás, és Orgon anyjaként olyan elemi erővel lép színre, hogy már abból tudni lehet, itt most valami egészen különleges előadást láthatunk. Szikár, hűvös, akár egy szárd asszony, konok és ellentmondást nem tűrő, akár egy szicíliai özvegy, és kellően arisztokrata, akár egy francia baroness. Nem véletlenül ő mondja a verdiktet is az előadás végén, a tanulságot ármányról és hiszékenységről. Neki azt is elhinnénk, ha azt közölné, így, a tavasz közepén, hogy odakint hóvihar tombol.
Kiss Attila (Cléante, Orgon sógora) Orgon tökéletes gyönge szembesítője, nem túlozza el szerepét. Éppen olyan, mint egy sógor, aki néha szólna, de inkább csak felteszi a kezét. Szemán Béla szenvtelen törvényszolga, neki nem kell tündökölnie, mégis görcsbe rándít minden gyomrot, amikor közli, mi vár Orgon családjára. Gasparik Gábor a rendőrhadnagy szerepében ezúttal inkább csak cameolehetőséget kap, ahogyan Palkó Panka is Pernelle asszony szolgálójaként.
Horváth István remek Lőrinc. Tartuffe szolgájaként sokkal több ő, mint egyszerű komornyik. Egyszerre a hatalom kéme, olykor-olykor hirtelen megjelenik, átsuhan a színen. A hatalom kegyeltje, az uralom Pegazusa ő, a lehallgatásé, a megfigyelésé. Hűséges hűbéres, fekete öltönyös mindenre kíváncsi titkosszolga. Korunk rémisztően egyszerűre formált szervilise, szürke sziluett.
A múlt és jelen összeérését szimbolizálja Szekeres Petra kellékesi munkája is, amely nagyon trükkösen csak nyomokban tartalmaz némi barokkot. Épphogy érinti, utal rá, megborzolja Molière világát, és ettől lesz komikusan élettel teli.
Tartuffe így lesz nagyon is mai, velünk és köztünk élő ármányként jelenik meg a Bartók Színházban. Mindehhez nagyon szerény színpadi látvány társul, ami jót tesz a történetnek. Nem csupán a szövegkönyv telisztult, hanem a díszlet is, Rákay Tamás munkája.
Mindössze öt + egy elem uralja a teret, de mindegyiknek funkciója van.
A + elem pedig a függöny, oldalt, amely ha lehull, akár a lepel, mindent pőrén és szabadon megmutat, úgy, ahogyan azt senki se látja, de tudja, hogy mindvégig ott van.
Molière Tarfuffe című előadása így lesz kerek egész és felejthehetlen a szemünk előtt Dunaújvárosban. Azt hozza elénk, amilyenek vagyunk és amit megérdemlünk, egészen kivételes feldolgozásban. Mindezt úgy, hogy amikor már azt hinnénk, az összes siralomnak vége, Tartuffe mindent és mindenkit körbe-körbe rollerezve élvezi képmutatásának jutalmát, a hatalomtól ajándékba kapott „szabadságot”...
(Borítókép: Tartuffe / Quintus Konrád, Józan László. Fotó: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)