Albumbemutató koncertet ad a Budapest Parkban a Blahalouisiana 2024. április 25-én este. A zenekar Sötét villám című új lemezét prezentálja a rajongóknak, ami eddigi egyik legsokoldalúbb albumuk lett. Ennek apropóján ültünk le beszélgetni a zenekar tagjaival, Schoblocher Barbarával, Jancsó Gáborral és Szajkó Andrással (Szaja).
Az interjúban többek közt szó esik arról, hogy
Tizenegy dal van az új lemezen. Miért pont a Sötét villám után kapta az album a címét?
Schoblocher Barbara: Sokfélék a dalok. Nincs olyan erős központi téma, amit minden szám érintene, közben zeneileg is nagyon színes album lett. Nehéz volt olyan címet találni, amely összefogná az egészet. A Sötét villám szerintem a legagresszívabb dalunk rajta. Érdekes színfoltja a lemeznek. Maga a sötét villám kifejezés is erős, és annak a dalnak az attitűdje valahol minden számban megbújik, így végül ezt választottuk.
A lemez zeneileg rengeteg stílus között mozog – ez már az előre kijött néhány single alapján is érződött. Hogyhogy ennyire diverz lett a végeredmény?
Jancsó Gábor: Kicsit úgy érzem, hogy azt a zenei vonalat, amelyet a Hozzánk idomult éjjel az ég alattnál (a zenekar előző albuma – a szerk.) elkezdtünk, most folytattuk. Ezek a kis zenei univerzumocskák jobban kiszélesedtek, ezért tűnhet objektívan sokfélébbnek az album. Nekem szubjektívan nem tűnik annyival szélesebbnek. Talán az, hogy a Sötét villám ennyire kemény, a Levegőnek ha nézel meg a Nem volt úgy még pedig ennyire pop, az a két széle, amely a Hozzánk idomultban nem jelent meg így.
Mindenesetre nem volt ez koncepció,
ahogy az sem, hogy a Sokat bír sikere miatt annyira zúzós legyen az album. Nem is lett. A Hazudjunk egymásnak, a Kedvenc rögeszmém és a Sötét villám lettek igazán rockos dalok, a többi viszont vagy R&B vagy hetvenes évek feeling, esetleg táncolható vagy ölelkezős hangulatú. Mindenféle keveredik. Számomra a Hozzánk idomultnál kezdődött el valami, ami itt kontrasztosabban jelenik meg.
A sokféleség mellett valamennyire mindig tükrözték az adott korszellemet és zeneiséget is. A mostani lemezen például előkerül az épp divatos szintipop irányzat.
Szajkós András (Szaja): Ez leginkább annak köszönhető, hogy a billentyűsünk, Pénzes Máté nagy bolondja lett a szintiknek. Weil Andris, aki az előző albumot és a mostanit is producerelte, megfertőzte, és szintirajongóvá vált. Közben imád kísérletezni.
J. G.: Úgy emlékszem, hogy a Pont ilyen házra volt az első efféle dalunk. Gondoltam, hogy nem lehet ezt lemezeken keresztül csinálni, mindig kell valami újítás, de először idegenkedett a zenekar. Aztán a Testemnek ha engedemnél is előkerült a szinti, mint basszus, és szépen lassan sikerült stílusosan beépíteni. A nyolcvanas évek trendhulláma – amely Angliában már régebben megjelent, de itthon csak két-három éve tért vissza – olyan divat, amit nem volt ciki meglovagolni néhány dalban.
Kevés népszerű magyar banda van önökön kívül, amely a mai napig folyamatosan alkot két nyelven szimultán, mégis, a lemezeken szereplő angol számok aránya folyamatosan csökkent albumról albumra. Mit látnak, hogyan reagál a magyar közönség egy magyar zenekartól az angol dalszövegekre?
Sch. B.: Erre a lemezre nem került angol dal. Ez a döntés azért született, mert az előző lemezen is van kettő, amelyből egyet játszunk, egy pedig szinte teljesen kiszorult a setlistből. A régebbi angol dalok közül sem játszunk annyit. Van egy szűkebb közönségkör, amely régóta hallgat minket, nagyon szeretik ezeket a dalokat és igénylik is őket, de azt éreztük, hogy amikor van egy 60-70 perces fesztiválsetlist, egyszerűen nem fér bele. Ez jó dolog, hisz azt jelenti, a többi dal annyival erősebb és jobban működik.
nem akartam, hogy ezen a lemezen legyen két vagy akár egy olyan szám is, amely teljesen kiszorulhat.
Rossz, hogy az előző lemezen is vannak olyan dalok, amiket imádok, de élőben nagyon-nagyon ritkán játsszuk őket. Ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem lesz angol nyelvű anyagunk. Lehet, hogy majd csinálunk egy EP-t, ha esetleg szeretnénk egy kisebb európai turnét, de az egy másik vonal. Most az itthoni dolgokra fókuszálunk.
Sz. A.: Azahriah-t leszámítva, aki szerintem minden szempontból unikális, 99 százalékban még mindig érvényes, hogy Magyarországon magyar szöveggel sokkal könnyebb megszólítani a közönséget. Az elején sem idegenkedtünk tőle, csak nehezebb volt magyar dalt írni, azért kezdtük így.
Miért volt nehezebb az elején magyarul?
Sz. A.: A popzene nyelve alapvetően angol, már a gyökerektől kezdve. Angolul egy egyszerű állítás is jól tud hangozni, és rettentő nagy érzelmi töltetet hordozni. Magyarul ezek nem feltétlenül állják meg a helyüket, manapság könnyen válik valami közhelyessé. A miss you, kiss you rímek most is mennek, miközben senki sem kommenteli oda YouTube-on, hogy ciki lenne, magyarul pedig már az.
Sch. B: Lehet, ha Amerikában élnénk, vagy az angol lenne az anyanyelvünk, akkor ugyanúgy cikinek éreznénk az ottani mainstreamben ezeket a szövegeket, hiszen angol nyelven is azt szereted, amit ízlésesen csomagolnak be, mesélnek el, olyan képek vannak benne. De mivel nem ez az anyanyelvünk, valamivel szebbnek hat még a rosszabb angol szöveg is.
Zeneileg milyen különbség van aközött, amikor valaki magyarul, vagy angolul alkot?
Sch. B.: Nagyobb a játszótér az angolban. Sokkal jobban nyújtható. Az angolnak is vannak szabályai, de sokkal rugalmasabb a popzenéhez, szemben a magyarral, amelynél nagyon fontos, hogy hova kerül a hangsúly.
J. G.: Teljesen más gondolkodást igényel. Négy lemez óta már nem kizárólag angol számokat írunk, ez is olyan dolog, amibe idővel beleedződik az ember. Ha tízéves korunk óta csak magyarul írnánk, akkor talán már húszévesen azt mondtuk volna: nem is olyan nehéz magyar dalt írni. Egy Kispál és a Borz is felrúg néha szabályokat, de jólesően. Az angolnál ugyanúgy érezzük a természetességet, de ők és mi másképp küzdünk meg a ritmikával, amikor szövegre írunk dalt.
Sz. A.: A magyar szövegírói közeg is sokat változott. Amikor mi voltunk tinik, volt a mainstream gagyi, meg ami már alter, a kettő között pedig nem voltak írók, akik az arany középutat képviselik. Ma ott van Beton.Hofitól a Carson Comáig rengeteg ilyen szerző. Alternatívak, de már sokkal poposabbak.
Ma igazából bármit lehet.
Ez sokkal jobb. Nekem tizennyolc évesen nem jutott volna eszembe, hogy magyarul bármit bárhogyan megfogalmazhatok. Sokáig így gondolkoztam, és ezt valamennyire a Blaha-szövegek is lekövetik. Én abból jöttem, hogy ha magyar a szöveg, akkor csak az alter jó, és legyen inkább érthetetlen, mint gagyi.
Dalszövegíróként mennyire nehéz az, hogy az ember igazodni tudjon az énekeshez, hogy az eredmény egy általa is hitelesen előadható alkotás legyen?
Sz. A.: Mivel sosem írtam úgy magyar dalszöveget, hogy azt én is adjam elő, ezért az én kiindulópontom ez. Lehet, hogy ez kívülről szokatlan, de számomra alapvető. Nem tudom, hogy másként gondolkodnék-e, ha én adnám elő, mert ilyen még nem történt.
J. G.: Azért volt már arra példa, hogy valamire azt mondtuk, ezt nem énekelheti Barbi. Tudtuk, hogy ha majd ott áll három fiú az első sorban, sörrel a kezében, akkor könnyen társíthatnak valami teljesen más, mondjuk szexuális jellegű értelmezést az adott szöveghez, hiába volt nekünk más a fejünkben.
Sch. B.: Megesett olyan is, hogy valami szimplán nem volt hiteles az én számból, vagy épp nem volt komfortos. A Levegőnek ha nézel című dalnál volt az elején, hogy éneklés szempontjából nem éreztem kényelmesnek a második verze egyes részeit. Meg kellett fejteni, miként lehet elénekelni, hogy azok a szavak jól álljanak ott. Ez nem jelentésbeli dolog, csupán azt éreztem, hogy máshogy kellene megfogni.
Ilyenkor elindul egy játék.
Mondtam Szajának, hogy abban a részben nem vagyok biztos, de végül a szöveg győzött és az ének alakult hozzá. Amikor úgy érzem, hogy egyszerűen nem passzol, Szaja javasol alternatívákat.
Sz. A.: Nyitott vagyok az ilyenekre. Hat szűrő van a zenekarban, az én fejemben is van egy, ezért minden hülyeséget leírok, legfeljebb kihúzzuk. Amikor az Egy popzenész nyarát írtam, úgy gondolkodtam, hogy Barbi énekli majd, ezért „Ádámmal másztam a fára” lett, nem Évával, ráadásul mivel Éva vitte kísértésbe Ádámot, így még erősebb is.
Mik az eddigi visszajelzések a lemezről?
J. G.: Annyira friss még, hogy nehéz még leszűrni. Még kering egy kicsit az éterben, mire kiderül, mi lesz a sorsa.
Sch. B.: Koncerten érezzük majd igazán. Ott jön a legreálisabb visszajelzés arról, hogy melyik dal mennyire jutott el a közönséghez, mennyire szeretik. Ez elég egyszerűen mérhető.
Közeledik a koncert a Budapest Parkban. Mennyire stresszelnek?
Sch. B.: Én még nagyon. Decemberben volt az utolsó koncert. Januárban volt egy esemény a Magyar Zene Házában, ahol ugyan együtt zenéltünk, de nem volt igazából koncert. Ilyet még nem csináltunk, főleg, hogy ekkora dobással nyitunk. Ebben azért van rizikó. Izgalmas, mert az új dalokat is most fogjuk először eljátszani élőben, emberek előtt. Sok mindennek kell összeállnia.
Közben vizuálisan is stílusváltásban vagyunk.
Ami a Hozzánk idomult éjjel az égnél elindult, mostanra kiforrottabb lett, és szerintem letisztultabb lett a fejünkben a kép saját magunkról is, hogy mit szeretnénk zeneileg. Nagyon inspirált minket az is, hogy az előző lemez anyagából mi az, ami koncerten jól működött. Itt nem feltétlenül csak a közönség visszajelzésére gondolok, hanem hogy mi volt az, amiben nagyon jól éreztük magunkat, mi volt számunkra önazonos. Pont ezért egy picit más arculatot is szeretnénk. Bennem most egy „tiszta lap” érzés van.
J. G.: Változni kell. Ha a nagyokat nézzük, ez ott is megjelenik: új lemez, új éra, új look.
Hány számot játszanak el a Sötét villámról?
Sch. B.: Mindet.
Ki lesz az előzenekar?
Sch. B.: Barkóczi Noémi.
Miért pont őt választották?
Sch. B.: Több opció és szempont volt. Őt a Park ajánlotta, de én nagyon szeretem Noémi dalait, nagyon örülök neki. Emlékszem, még Szaja küldte először, hogy hallgassam meg.
Sz. A.: Én kifejezetten örülök neki. Nekem ő az egyik kedvenc mai szövegíróm.
A Budapest Park után, ha bárhol felléphetnének a világon, akkor hová mennének játszani?
Sz. A.: Nekem most a Humble Pie az új kedvenc zenekarom. Én előttük játszottam volna bárhol, bármikor. A másik nagy kedvencem a Midnight Special: egy élőzenés, amerikai, késő esti műsor a hetvenes évekből. Imádom nézni, mert ott vannak azok a híres arcok, mint az AC/DC vagy Tom Jones, de közben azok is, akik akkor híresek voltak, de nem lettek világhírűek, és ma már nem ismertek. Ez lenne a másik, ahol fellépnék.
Sch. B.: Én a Glastonburyre mennék. Nekem az a vágyálmom. Ha pedig különleges helyszín, akkor egy nagyon-nagyon régi, hatalmas templom, ami még jövő héten is visszhangzik.
J. G.: Nekem az egyik ilyen a Coachella. A legnagyobb kaliforniai fesztiválon játszani már csak presztízsből is hatalmas dolog.
Az angol dalszövegeikhez amúgy sosem csatlakozott külföldi karrierépítési vágy?
J.G.: Dehogynem. A Covid előtt voltunk kétszer Hollandiában, voltunk Csehországban, orosz turnén, de ezek meghívások voltak.
Sch. B.: Úgy igazán sosem koncentráltunk erre. Szerintem a kapu nyitva lenne, de az az igazság, hogy egyszerűen nem éreztük úgy, hogy arra lenne érdemes helyezni a fókuszt, ahelyett, hogy itthon üssük a vasat, amíg meleg. Kedvünk lenne, de reálisan nézve a hosszú távú lehetőségeket, kár lett volna, hogy egy teljesen bizonytalan dologba fektessük az összes energiánkat. Az, hogy kimegy az ember egy-egy koncertre, annak nincs realitása. Ez hosszú hónapok befektetett munkája, elő kell készülni, és nagyon erős anyagi háttérre van szükség, hogy legyen értelme csinálni.
Ez egy soklépcsős, hosszú folyamat, aminek egyébként a kapui nyitva vannak.
J.G.: Ez érdekes dolog, mert tegnap éjszaka pont kipattant a fejemből, hogy kellene írni egy baromi jó angol dalt. Pörgettem a TikTokot, és nagyon sok olyan szám van fent, amely slágerré avanzsálódik, holott teljesen ismeretlen, nem létező zenekar adja elő. Van egy énekes-dalszerző Tom Odell-hasonmás, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan befut. Ez az ő éve lesz. Egy dán gyerek, aki írt egy dalt, és hasít vele a TikTokon. Ez a másik út. Az egyik a sok pénz, sok koncert, sok promóció,
a másik pedig, hogy valami hatalmas szerencsének és egy iszonyú jó dalnak köszönhetően világszinten felkapják az embert. Akkor van értelme.
Sch. B.: Szerintem amíg egy zenekarnak vannak a saját anyanyelvén beszélő országában fejlődési lehetőségei, addig tök jó. Ha öt év alatt elértük volna azt a szintet, hogy már háromszor megtöltjük az arénát, akkor nincs hova tovább. Teljesen reális, hogy ilyenkor a fejlődési lehetőséget keresed. Szerintem egy alkotónak az a végítélet, ha elfogy a motivációja arra, hogy fejlődjön, hisz nincs hova tovább.
A külföldi fellépéseiken volt valami kiemelten jó vagy rossz élmény? Valami, ami azóta önökkel maradt?
Sz. A.: Talán Nyizsnyij Novgorod, ahol megérkeztünk, és mondták, hogy itt lehet aludni a színpadon.
Sch. B.: Ez a híres orosz turné 2018-ban. Játszottunk a tallinni showcase fesztiválon, és egy csávó felajánlotta, hogy szervezne nekünk turnét Oroszországba. Akkor még azért más volt a helyzet. Épp kaptunk támogatást külföldi turnéra, szóval úgy voltunk vele: miért ne? Életem egyik legkirályabb élménye volt. Nagyon imádtuk mindannyian, de valljuk be, annak zeneileg semmi értelme nem volt. Értek minket olyan váratlan dolgok, mint Szentpéterváron egy magyar nővel való találkozás, aki magyar–orosz szakon tanít főiskolásokat. Az az egyik módszere, hogy magyar alternatív zenekarok szövegeit fordítják le,
ezért megjelent egy rakás egyetemista Szentpéterváron, és kívülről tudták a szövegeinket.
Teljesen szürreális élmény. És akkor volt az az állomás, Nyizsnyij Novgorod, ahol felajánlották, hogy vannak „szófák” – így fogalmaztak –, amin lehet majd aludni. Megérkeztünk a helyre és hát...
Sz. A.: Nagyon „underground” volt.
Sch. B.: Amikor megérkeztünk, közölték, hogy három banda van, mi lennénk a főzenekar, és este 11-kor kezdenénk. Bent nulla ember, aki volt, az is előző napról. Omladozott a hely, de voltak emeletes ágyak a koncertteremben a nézőtéren.
Ezek voltak a „szófák”.
Végiggondoltuk, hogy itt vajon meddig fog menni a buli? Befekszünk oda, reggel nyolckor meg vége lesz, alszunk egy órát és megyünk tovább? Ezért végül kiharcoltuk, hogy kezdjünk mi. Az volt a turné mélypontja, de a többi koncert szerintem nagyon jól sikerült.
És itthonról ilyen élmények?
Sch. B.: A Fishing on Orfű mindig a legjobb. Meg a tavalyi Park.
Sz. A.: A Fishing meg a Művészetek Völgye.
J. G.: Nekem a tavalyi Művészetek Völgye kiütötte a Fishinget, annyira jó volt. A rossz élmény inkább kicsit személyes és lelki okai vannak. A Covid előtt volt egy nem túl jó időszakom 2020 őszén. Azokon a koncerteken nem voltam annyira jól, nem tudtam úgy élvezni őket. Nem a közönség vagy a technika miatt.
De kellettek is ezek, kicsit talán terápiás jelleggel is.
Sch. B.: Nekem a negatívat szerencsére szelektálja az agyam, hogy legyen kedvem újra megpróbálni, de emlékszem tavaly nyárról nem egy olyan koncertre, ahol pokoliak voltak a körülmények.
J. G.: Dunaújvárosban voltunk egy „legendás” helyen, ahol játszott az Illéstől kezdve mindenki. Két méterrel a fejünk felett volt egy alumínium féltető, ami minden egyes hangnál úgy berezgett, hogy élvezhetetlen volt a zene.
Sch. B.: Amikor technikailag szab valami határt annak, hogy azt nyújtsd az embereknek, amit szeretnél, az nekem mindig nagy kudarcélmény. Ők eljöttek, megvették a jegyet, szeretném, ha mind feltöltődve menne haza, de ha én vért izzadok, ők meg nem élvezik, annak semmi értelme. Egy idő után ideges lesz az ember, hogy miért kell ilyen apróságokon elcsúszni.
Kriminális, hogy Magyarországon a vidéki helyszíneken milyen a helyzet
– tisztelet a kivételnek –, és ez azért van, mert nincs miből felújítani és karbantartani a helyeket. A zenei infrastruktúrát fejleszteni kellene.
Sz. A.: Az energiaárak emelkedése sem segített mindezen.
Sch. B.: Ez egy összetett probléma. Nem a tulajokat okolom. A rendszerben van alapvetően egy olyan hiba, amit jó lenne, ha kitalálnák, hogyan lehet megoldani úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Hosszú távon szerintem megérné ez a befektetés, hogy elinduljon valami.
(Borítókép: Blahalouisiana. Fotó: Szollár Zsófi / Index)