Neandervölgyiek – avagy hogyan születik a nagyelbeszélés címmel tartotta meg akadémiai székfoglaló előadását Darvasi László a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián (SZIMA). A József Attila-díjas szerző a júniusban érkező, több mint 1700 oldalas grandiózus művéről és születésének történetéről beszélt a CEU nagytermében.
„Darvasi Lászlónak erős jelenléte van a magyar irodalomban. Szépprózáiban olyan alternatív, igen zárt világot épít, amelyben rengeteg mágikus, szürrealista elem van, amelyek realista aprólékossággal vannak kidolgozva. Ez az alternatív univerzum nem menekülési útvonal. Aki őt olvassa, felfedezi, hogy rémületes dolgokról beszél, arról a világról, amelyben élünk” – mutatta be Ferencz Győző, a Széchenyi Művészeti és Irodalmi Akadémia ügyvezető elnöke felvezető beszédében a József Attila-díjas írót, aki 2024. április 24-én megtartotta akadémiai székfoglalóját a budapesti CEU-n.
Ferencz bevallotta, eltűnődött azon, hogy Darvasi milyen klasszikus magyar írói pályát futott be. Tanári oklevelet szerzett, tanított, majd egy darabig vidéki újságíró lett. 1990-től a szegedi Pompeji című folyóirat munkatársa, majd 1993-tól az Élet és Irodalom főmunkatársa. „Több mint 30 kötet szerzője, és álneveket használ, a legismertebb Szív Ernő.”
A felvezető beszéd után Darvasi László belevágott a Neandervölgyiek – avagy hogyan születik a nagyelbeszélés című székfoglaló előadásába. Mielőtt elkezdett beszélni az Ünnepi Könyvhétre megjelenő grandiózus, több mint 1700 oldalas nagyregényéről és arról, mekkora munka van ilyenkor az író nyakában, micsoda hadakozás ez az idővel, az előtt a jelenlévőknek megköszönte, hogy eljöttek, majd viccesen ezt mondta:
Mindjárt itt lesz Magyar Péter is.
Darvasi ezután komolyra fordította a szót, és a regény és a novella közötti különbségről kezdett beszélni. A lényegét akarta átadni, a titkot. „Ha ugyan van neki.” És van, tette hozzá gyorsan. „Tudjuk, a regény minden szabálynak és elvárásnak fittyet hányhat, ha ahhoz van kedve, és igen sokszor érez is ilyen késztetést.” Egyebek mellett megbolondíthatja az idő folyását, elkócolhatja a cselekményt, fecseghet, és váratlanul akár a legkedvesebb szereplőt is megölheti. A novella más, ahhoz fegyelem kell, ha más nem, lendület és a kitartottság fegyelme.
A két műfaj közötti különbséget Darvasi talán ezzel a mondattal érzékeltette legjobban: „A novella alkalmi viselet, a regény hónapos szoba vagy üvegpalota, lakni lehet benne.”
A szerző úgy véli, a huszadik században a nagyregények két fontos kérdése volt: az egyik, hogyan vész el vagy alakul át az idő, a másik, hogy mi minden kacat, lom, szörny található a személyiség és a lélek mélyében. Megfogalmazása szerint a huszadik századi ember nagy irodalmi kalandja az idő és az én volt.
A tér korábban meg lett hódítva, a család ki lett beszélve, a szerelem és a hatalom működését pedig elég behatóan ábrázolták a tizenkilencedik századiak, aztán pedig, ugye, jött Kafka. Azonban csakhamar bekopogtatott a létezés ablakán egy új vendég. Nevezzük őt egyszerűen emlékezésnek. Soha az ember nem bírt ekkora anyagi és szellemi gazdagsággal, és soha nem érte annyi veszteség, mint a huszadik században
– fogalmazott a József Attila-díjas író, aki szerint az emlékezés kínzó reménykedés a veszteségek dokumentálására, a van fájdalmas hiányának a kitöltésére. „Aki emlékezik, rendületlenül képzelődik. Aki emlékezik, a mesét írja újra, és a fikció kufár félistenéhez imádkozik. Az emlékezés voltaképpen gyászfolyamat, gyászmunka, fuldoklás az idő hullámzásában, amely majd elnyel bennünket is.”
És itt ugrott egyet térben és időben, de maradt a regénynél. Úgy látja, hogy a mai fiatal, vagy kevésbé fiatal, „de a posztmodern vodkás limonádéja után szocializált írók elsősorban személyes életérzésekről beszélnek. Az autófikciós eljárásoknak igazi klasszikusai születtek, és nem föltétlenül az elbeszélés minőségének a kárára. Mert tényleg, kinek árt, ha a világsztár norvég író fölveszi a fogkeféjét, majd néhány mozdulat után visszahelyezi, és közben eltelik néhány oldal” – mondta.
Az előadás ezen pontján olyan dologra kaptunk választ, ami sokszor fölmerül, vagyis hogy mi végre van az irodalom. Szerinte a helyénvaló irodalom célja csak az lehet, hogy a saját valóságát teremtse meg, és a valóság kalandot, csodálkozást, megrendülést, haragot is kínálhat akár.
Az az igazság, hogy a tétek, mármint hogy az irodalom mire való, nemigen változott. A valóság földarabolta magát, egy nagyepikai mű ennek a csonkításos mozdulatsornak a rehabilitációja, visszaállítom az egészet, ami újra képes lesz beszámolni arról, mi egy ember élete, kicsoda volt édesapám, miért csalt meg a feleségem, milyen a nosztalgia a szavakat zabáló pokol után, mi történik egy délelőtti sorkapálás közben a Dunazugban.
Darvasi itt megállt, és bocsánatot kért a közönségtől, mert még csak azt sem tudja mondani, hogy „a nagyepika olyan építmény, amelynek fundamentuma a finom, egyúttal monumentális szerkezet, az olajozott és gondos mondatműködés, a szereplők tarka, de rendszerezett fölvonulása”. Nem, mert ezek nélkül is jól elvan a regény.
Darvasi ezt követően arról beszélt, hogy szerinte mit nevezünk történetnek. Ő maga úgy tartja, hogy egy rendes történet olyan emberi eseménysorozat, amely nem helyettesíthető. „A történet olyan emberi cselekedet, amelybe belenevet a kicserélhetetlen és ki nem váltható sors, azonban ki ne tudná, a leghíresebb magyar regény éppen a főhőse sorstalanságával tüntet, jóllehet valaminek a hiánya egyúttal a léte is, kevesebb szépség lehet annál, mint amikor valami úgy van, hogy nincsen. A negligált lét teljes pompája, a groteszk kisrealizmusával elegyítve. Istennek nincsen története, szerintem nem is hiányzik neki. Ha lenne, nem jár úgy a gyermeke, ahogyan.”
Egyszer Szilasi Lászó barátja – aki szintén író – fölszólította, árulja már el, hogyan kezd el egy regényt. Nem gondolkodott sokáig: „Keresem a nyelvet, Laci.” „Aha, a nyelvet, azt. És?” – kérdezett vissza Szilasi, amire Darvasi ezt felelte. „És aztán megtalálom. Lehet, hogy a kézirat közepén, félúton, de megtalálom.”
A József Attila-díjas író a közönséget továbbá arról is tudósította, hogy a nagyregény megírása közben – közvetve vagy közvetett módon – milyen sérüléseket szenvedett el. Egyebek mellett
Elmondta, hogy a Neandervölgyiek címre a regény kései alakulásában talált rá, és bár első hallásra elég kétségesnek tűnt, mára meggyőzte a környezetét. „Ez a hagyományos karakterekkel, hagyományos időkezeléssel dolgozó, igazán nagy elbeszélés 1700 tördelt oldalig jutott.” És nem jutott a végére.
Darvasi László az előadás alatt több részletet is felolvasott a nyomdára váró műből. Roppant izgalmas volt a szerző előadásában hallgatni az általa írtakat. A mi kedvünk is megjött az olvasáshoz, és alig várjuk, hogy megismerjük, és elmerüljünk a Neandervölgyiek című nagyregényben, amely egy 1908-tól 1958-ig tartó, három generáció életét felölelő családregény, és a Magvető Kiadó gondozásában az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg.