Vér, rettegés, természetfeletti erők, bosszú, halál. Akár ezzel az öt szóval is leírható az az elképesztő életmű, amelyet Stephen King alkotott meg több mint hetven könyvével. Az első megjelent regénye és máig az egyik legnagyobb sikere a Carrie, amit ötven évvel ezelőtt adtak ki, miután a felesége kibányászta a kukából. Azóta 400 milliónál is több kötetet adott el.
Stephen King megkerülhetetlen királya a horror műfajának, de van ennek a titulusnak némi pejoratív felhangja, ami elnyomja azt, milyen remek drámai vénája is van az írónak. Drámaiságon pedig nem a sok hullát, az őrületbe hajló gonoszságot, a válogatott halálnemeket értjük, hanem azokat a mesteri fordulatokat és jellemrajzokat, amelyektől több lesz minden regénye mint egyszerű rémtörténet, amit nem merünk olyankor olvasni, ha egyedül vagyunk otthon.
Ha az ember ránéz az író ifjúkori fotóira, nem egy karizmatikus, sikeres embert lát. Sokkal inkább egy szorongó, gátlásos figura néz vissza ránk, és ez nem véletlen. Nehéz gyerekkora volt, visszahúzódó, szegény fiúként akár ő is lehetett volna egy azok közül, akiket az osztálytársak kipécéznek maguknak. Alig volt kétéves, amikor Donald King elhagyta a családot, onnantól hármasban éltek a bátyjával és az édesanyjával. Bár gyakorlatilag sosem beszél az apjáról, azt nem titkolja, mekkora hatással volt rá, amikor tizenhárom évesen egy dobozban rálelt az apa kézirataira, annál is inkább, mert az idősebb Kinget is a fantasy és a horror izgatta. Vagyis ha mást nem, tehetséget biztosan adott a fiának.
Élt is vele, első írásait tizenkilenc éves kora körül jelentették meg, és ettől kezdve szakadatlanul bombázta is az újságokat sci-fi-, horror- és detektívtörténeteivel. Néha lehozták ezeket, máskor nem, de töretlenül írt. Szenvedélyéhez választotta hivatását is, angol nyelv és irodalom szakra járt a Maine-i Egyetemen. Itt ismerte meg a feleségét, Tabitha Spruce-t is. Előbb az első gyerek jött, majd a házasság 1971-ben, és később még két fiuk született – ők is írók lettek.
A Carrie előtt még csak két gyerekük volt, de eltartani őket annak ellenére is nehézkes volt, hogy King irodalomtanárként dolgozott. Ezért nemcsak a felesége fánkbolti fizetésére volt szükség, de arra is, hogy a kezdő író nyaranta egy
mosodában dolgozzon, szánalmas órabérért.
Mindazonáltal Tabitha maximálisan hitt a férjében, és arra biztatta, ne hagyjon fel az írással. Különösen szép volt ez tőle annak fényében, hogy maga is papírra vetett történeteket, ám ő ezekkel még annyira sem volt sikeres, mint férje. King erről úgy nyilatkozott, felesége egyszerűen időhiány miatt nem tudta átlépni azt a határt, ami túlmutathatott volna a középszeren.
A család egy ócska lakókocsiban élt Maine államban (King innen gyakorlatilag sosem költözött el végleg, sőt szívesen választja helyszínnek is a történetekhez mind a mai napig). A lakókocsiban nemhogy dolgozószobája nem volt, de íróasztala sem. Oda tette régi, vacak Olivetti írógépét, ahol éppen helyet talált.
Mondhatjuk, hogy King nem volt jó passzban a Carrie megírása előtt. Novellái, kisebb szösszenetei egyre kevésbé érdekelték a férfimagazinok olvasóit, sokkal nagyobb kereslet volt a szexuális töltetű sztorikra, mint a horrorra, sci-fire. Közben készültek a regénykezdemények is, de teljesen elbizonytalanodott abban a tekintetben, érdemes-e még írói álmaira időt és energiát pazarolni.
Minden írónak megvan a munkatempója, a mozgatórugója, de hogy miből indul a gondolat, az ötlet, az néha egészen lényegtelennek tűnő dolgokra nyúlik vissza. Nézzük akkor azokat a bizonyos mozaikokat, amelyekből kialakult Stephen King fejében Carrie White sorsa.
Az egész még úgy húszéves kora körül indult, amikor egy nyári munkán női öltözőt és zuhanyzót kellett takarítania egy iskolában. Ott szembesült először azzal, mi is az a tamponadagoló, illetve az elválasztófüggönyök azt a benyomást keltették benne, mintha a nők jóval szemérmesebbek lennének a férfiaknál. A másik ilyen impulzus az volt, amikor arról olvasott a Life magazinban, hogy a serdülő lányok egy része különleges energiával töltődik fel, amikor megjön az első vérzése, olyannyira, hogy
még akár tárgyakat is el tudnak mozdítani, vagyis képesek a telekinézisre.
Ez a két információ ott találkozott benne, amikor a mosodában dolgozott, és hirtelen bevillant neki a kép egy olyan zuhanyzóról, ahol nincsenek függönyök, a lányok egymás előtt fürdenek, és egyiküknek megjön a menzesze, de nem tudja, mi ez, és míg ő halálfélelemben pánikol, a többiek kinevetik.
Persze ehhez is volt muníciója, mégpedig saját diákkorából. Carrie alakját különböző létező személyekből gyúrta, így született meg a vallási őrületben felnövő, meglehetősen taszító, tizenhat éves lány.
Az egyik mintára Dodie Franklinként hivatkozik. Ő egy szegénységben élő tanuló volt, aki mindennap ugyanabban a ruhában ment iskolába, és emiatt a társai éveken át csúfolták. Hogy pontosan mi történt vele az egyik karácsonyi szünet alatt, azt nem tudni, mindenesetre a lány látványosan megváltozott. De ez egyáltalán nem hozta meg számára a feloldozást, a zaklatása nem maradt abba, nem engedték kilépni őt a régi skatulyából, és benne is ragadt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek a lánynak a bátyja szintén nem cserélt soha öltözetet, és
az őt gúnyoló fiúk között bizony stephen King is ott volt,
ami – bármilyen rosszul hangzik is – igencsak jól jött neki, amikor le kellett írnia a kamaszok kegyetlenkedéseit, és persze akkor is, amikor a Carrie-t megmentő Sue Snell nézőpontjába kellett helyezkednie.
A másik meghatározó kép, amit King felhasznált, egy bigottan vallásos család Sondra néven emlegetett lánya, akit maximálisan az anyja irányított, és zárt el a való élettől. Egyúttal pedig minden olyan információtól is, ami a nemiséget, a női attribútumokat érintette. Fontos megjegyezni, hogy amikor King belefogott Carrie történetébe, már egyik említett személy sem élt. Sondra epilepsziás rohamba halt bele, mivel egyedül élt, és senki sem tudott rajta segíteni; Dodie pedig öngyilkos lett. Az író mindkettejük halálát a zaklatásokra, a bullyingra vezeti vissza.
Ezek a töredékek álltak össze a fejében 1973-ban, méghozzá úgy, hogy látta a végét is a sztorinak. Bosszú. Dühödt, gyilkos elégtétel. Megtorlás.
Nekifogott hát, hogy kibontsa a furcsa lány történetét, de néhány oldal után kihajította a szemétbe, amit írt. Miért dobta ki? Egyrészt nem hatott rá a saját története, de ami ennél is rosszabb, hogy ő maga is utálta Carrie White-ot. Nem beszélve arról, hogy nem igazán érezte át a kamasz lányok lelkivilágát. Úgy döntött hát, nem pazarol időt egy olyan anyagra, amit lehet, hogy el sem tud adni, és lássuk be, a szexi meztelen nők képe mellett egy esetlen, vérző tini drámája valóban nem tűnhetett túl jó alternatívának.
Így aztán a Carrie a kukában landolt.
És milyen szerencse, hogy akkor még nem voltak számítógépek, mert a delete gomb örökre kitörölte volna ezt az ikonikus sztorit a világirodalomból.
Hogy milyen sugallatra szedte ki a papírokat másnap a szemétből Tabitha, nem tudhatjuk, de azzal adta vissza a férjének, hogy folytassa a sztorit, mert neki tetszik, és azt érzi, siker lesz. Még megtoldotta azzal is, hogy a női psziché megfejtésében majd ő segít. King hallgatott a nejére, és nekiállt megalkotni A művet. Pedig akkor már több regény is hevert a fiókjában: A menekülő ember, a Rage és A hosszú menetelés – ezeket később ki is adta, Richard Bachman néven.
King mindig is nagyon gyors ütemben alkotott, így hamar elkészült, és elküldte néhány kiadónak a kéziratot. A nélkülözésben élő családnak nem volt telefonja, így amikor az iskolában szóltak neki, hogy a felesége keresi, tudta, hogy valami nagy dolog miatt gyalogolhatott át a szomszédba, hogy felhívja. Az előérzete beigazolódott. Az egyik kis kiadó táviratban értesítette, hogy előleget ajánl a könyvért. Nem sokat, de az éves fizetése egyharmadát. Amikor aznap este arról beszélgettek Tabithával, vajon mennyi pénz ütné a markukat, ha a Carrie-t ki is adják, King olyan tíz- és hatvanezer dollár közé saccolta az összeget. Ebben viszont tévedett.
A jogokért 400 ezer dollárt kapott (mai árfolyamon 146 millió forint),
ami elképzelhetetlenül magas összeg volt akkor, mondhatni, még ma is az. Ennek a felét ugyan át kellett adnia a kiadónak, de a másik fele harmincévnyi tanári fizetést váltott ki, így végre felhagyhatott a tanítással, teljes állású íróvá avanzsált, a szédületes honoráriumból pedig vett a nejének egy hajszárítót.
Mindez 1973 késő tavaszán történt, és kellett egy év, hogy a Carrie a következő év áprilisában a boltokba kerüljön – eközben King írt még két regényt. Az igazság az, hogy bár a könyv nem fogyott rosszul, az eladások akkor lódultak meg, amikor két évvel később kijött Brian de Palma azonos című filmje Sissy Spacekkel a főszerepben. (Készült még két adaptáció a Carrie-ből, de ezek nem lettek sikeresek.)
Könnyű lenne a Carrie-t egyszerű horrorként beállítani, hiszen voltaképpen az, tehát ha valaki nem fedezi fel benne
a pszichológiai vonatkozásokat, a társadalomkritikát,
és nem érdekli az a szociológiai látlelet sem, amit az adott korról kapunk, az sem téved nagyot. De azért ez a regény bőven túlmutat a vértől csöpögő rémisztgetésen.
Amikor barátkozunk egy könyvvel, fontos persze a fülszöveg, mások hangzatos ajánlásai a hátoldalon, de talán mégis az első mondatok, a kezdő oldalak, a bevezető mozzanat azok, amelyek miatt végül kosárba kerül – vagy nem. A Carrie esetében ezek a csalik elég jól sikerültek. Már rögtön az elején igazi drámában vagyunk, és még az is lehet, hogy olyan feszültség jön elénk, amit már egyszer átéltünk. Mindnyájan voltunk gyerekek, ezért pontosan tudjuk, mennyire kegyetlenek tudnak lenni az amúgy cuki kölykök. Vagy fogalmazzunk úgy, mennyire kegyetlenek tudunk lenni mi magunk is – lásd King fenti vallomását.
A jelenet, ami összeállt az író fejében, nagyon plasztikusan, nyersen kerül elénk. Nem finomkodik, nem akar politikailag korrekt lenni (hiszen ekkor még azt sem tudtuk, mi az), és nem kellett számolnia különböző érdekvédő csoportok támadásaival sem, amikor a tanárnő lekever egy pofont a lánynak. Abba most ne menjünk bele, hogy az volt-e a jó, vagy a jelenlegi „pc” világ és az eltörlés kultúrája az érvényesebb, de egy biztos: King még azt írt, amit akart. És ő bizony erősen fogalmazott: „...lógott a melle, a keze bénán himbálózott. Mint egy majom.” Olyan jelzőkkel festette le Carrie-t, amiktől valahogy nem vált szerethetővé. Annak ellenére sem, ami vele történt.
Ma már – néhány hermetikusan elzárt, belterjes vallási közösségtől eltekintve – elképzelhetetlen, hogy egy tizenhat éves lánynak ne legyen fogalma a menstruációról, de abban az időben, épp a szexuális forradalom elején ez nagyon is igaz lehetett. Itt mutatkozik meg az első dráma. Az a fajta magárahagyottság, amit az író az anya elvakult hitével magyaráz, illetve azzal, ahogyan Carrietta White a világra jött. Nem kérdés, hogy
ez a hol egyáltalán nem létező, máskor ijesztően domináns anya-lánya kapcsolat szintén súlyos lenyomatot hagy Carrie lelkén.
A harmadik összetevője a kialakuló tragédiának tulajdonképpen egy végtelen történet, az a fajta elrendeltetettség, ami minden közösség ügyeletes lúzerét sújtja, és amelyből szinte lehetetlen szabadulni. Carrie mindig is célpont volt, már az ominózus jelenet előtt is. Igazi áldozat típus. Voltaképpen menthetetlen. Nem véletlen, hogy King egyszer úgy nyilatkozott, hogy A legyek ura az egyik kedvenc könyve, és aki mindkét történetet ismeri, azonnal érzi is a párhuzamot.
„Cseppekben a vér. Carrie még mindig az osztálytársaira hunyorgott megrökönyödve.
Helen Shyres megfordult, és úgy tett, mintha most nyomban elokádná magát.
– Vérzel! – üvöltött Sue dühösen. – Vérzel, te szerencsétlen!
Carrie végignézett magán.
Felsikoltott.
Az öltöző páráján élesen hatolt át a hang.
Egy tampon vágta mellbe, és toccsanva a lábához zuhant. Vörös virág áramlott szét a rostokon.
Az iszonyat, undor és megvetés robajló kacaja állt össze valami szörnyűséges ricsajjá, a lányoktamponokkal és egészségügyi betétekkel bombázták, a táskájukból vagy a törött falitartóból ráncigálták ki, és úgy verték Carrie testét, mint a jégeső.”
Vannak, akik úgy vélik, a regény egyfajta feminista kiállás is – nem tisztünk ezt vitatni, lehet ez is egy nézőpont, de
sokkal inkább ad a ma is oly sok gyereket érintő bullying aktualitást a könyvnek.
Nagyon érdekesek a nevek is. A Carrietta utalhat a caritasra, vagyis a jótékonyságra, a jóra; vezetékneve, a White fehéret jelent, ezt talán nem is kell magyarázni, a tisztaság, ártatlanság maga. Ellenlábasát, vagyis a főgonosz Christina Hargensent alapvetően Chrisként említi a történet, egyesek úgy vélik, ő maga az antikrisztus. És persze itt van még Sue Snell, akinek a nevéhez csak erőltetett magyarázatot lehet adni, mindenesetre egy ponton megmentőként, kvázi angyalként mutatkozik meg – de missziója hiábavaló, a gonosz megállíthatatlan. És itt a gonosz nem Carrie, hanem Chris.
A Carrie nem a vérről szól, az esztelen bosszúról, hanem arról az útról, ami elvezet a végkifejletig. Arról, ahogyan elmegyünk az esendők mellett, ahogy nem állunk ki másokért, nem látunk a korlátainkon túl. Valójában minden és mindenki megmenekülhetett volna, ha nem bánnak ilyen gyalázatosan ezzel a szeretetre vágyó lánnyal. Nyilván végződhetett volna a könyv úgy is, hogy Carrie befelé fordul, és önmagát pusztítja el, de nem bírálhatjuk Kinget azért, hogy egy jóval látványosabb befejezéssel tett pontot Carrie szenvedéseinek végére. Egyúttal megteremtve persze saját mítoszát, hiszen ez volt az első lépés a horrorkirályi címhez. És mi tagadás, egy másik megoldással korántsem lett volna ilyen sikeres a könyv sem.
Ismerjük a tételt, az az igazán jó könyv, ami tovább dolgozik bennünk. Ha végigolvassuk a Carrie-t, aligha juthatunk másra, mint hogy az igazi dráma nem az utolsó oldalakon ér el bennünket, hanem az első lapokon. És egészen biztosan ott fog bennünk dübörögni a kétség, ki felelős a borzalmakért. Egy bántalmazott lány? A korlátolt anyja? A kegyetlen társai?
Vajon Carrie White a szörnyeteg, vagy a világ, amely megalkotta őt?
A válaszok ma is érvényesek, és egyfelé mutatnak, amit King így összegzett:
Nem a szörnyektől kell félni, hanem az emberektől.
A 73 éves Stephen King, aki még mindig kiad évente minimum egy könyvet, számos díjat, elismerést kapott, de sosem szállt el magától. Azt tartja, ő az irodalom Big Mac menüje. Mi azért A remény rabjai, A holtsáv, A ragyogás, A halálsoron, a 11/22/63 és persze a Carrie apropóján simán megajánljuk neki a kézműves hamburger szintjét.
(Borító: Stephen King, a kortárs horror szerzője. Fotó: Lou Rocco / Disney General Entertainment Content / Getty Images)