Igencsak elkerekedett a szeme a jelenleg is zajló MITEM (Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) nézői közül annak, aki nem volt képben az Anne Frank naplója című előadást illetően, és azt sem olvasta el figyelmesen, hogy a darabot a Kassai Nemzeti Színház balett-társulata adja elő a budapesti Nemzeti Színházban. Hogyan is lehetne eltáncolni egy két évre bezárt, majd elpusztított kislány történetét? Remekül.
Anne Frankról mindent tudunk, olvastuk a naplóját, láttuk őt dokumentumfilmen, sorozatban a bújtatóját, járhattunk Amszterdamban a múzeumban, ahol a közönség számára is megtekinthető az a hátsó traktus, ahol a kamasz lány kilencedmagával bujkált, kuporgott.
A zsidó származású német lány családja Hitler hatalomra jutása után költözött Frankfurtból Hollandiába, de a németek 1940-ban Hollandiát is megszállták. Amikor 1942 nyarán Anne nővére, Margot behívót kapott németországi munkára, apjuk, Otto Frank tudta, hogy ez deportálást jelent, és hogy a családját mentse, elrejtőztek a cége hátsó épületében, ahol rajtuk kívül még öten próbáltak menedékre lelni. Ez két évig sikerült is, 1944. augusztus 4-én azonban egy névtelen feljelentés alapján a Gestapo rájuk talált, és mindannyiukat elhurcolták. Anne és Margot tífuszban halt meg néhány héttel a felszabadulás előtt Bergen-Belsenben, anyjukat Auschwitzban pusztították el. A családból egyedül Otto Frank élte túl a háborút, ő adta ki később Anne Frank naplóját.
A naplóban Anne a félelmeit, a reményeit és a tapasztalatait írta meg, reagált az őt ért hatásokra, kommentálta a vele együtt bujkálók életét. Ezekből a Kassai Nemzeti Színház előadásában is elhangoznak részletek, de a történetet végig a balett-társulat adja elő, táncolja el – és az előadás után az az érzésünk támad, hogy ennél őszintébben és hitelesebben semmilyen más műfajban nem lehet mindezt visszaadni. Hiszen az öröm és a szenvedés is testi érzetekben jelenik meg, ennek leképezésében pedig a táncosok a nagymesterek.
Az előadás elején látjuk az iskolás Anne és Margot életét, ahogy iskolai egyenruhában kergetőznek a társaikkal, fiúkkal, lányokkal, és már itt is erős a fizikai kontaktus: elesnek, elkapják egymást, lehemperednek. A féktelen életörömnek egyenruhások vetnek véget, amikor különböző göncöket dobálnak eléjük, amiket fel kell venniük – csak amikor már felöltöztek, vesszük észre a mellkasukra varrt sárga csillagot. A következő lépés az, amikor kezdik elhurcolni az embereket, Frankék egy másik családdal együtt ekkor rejtőznek el.
A rejtekhelyet a színpadon egy vasszerkezet és egy henger alakú kéményszerűség jeleníti meg, ide zsúfolódik be kilenc ember. A rendezés nagy találmánya, hogy ez a lábakon álló vasszerkezet az idő előrehaladtával összemegy: náci egyenruhás katonák érkeznek, akik időről időre kivesznek egy-egy darabot a lábakból, így a hely, ahol eleinte fölegyenesedve lehetett járni, annyira összeszűkül, hogy csak meggörnyedve lehet mozogni. Mindez jelképezi azt is, hogy a két család körül szorult a hurok, de azt is, hogy az összezártságot nehezen viselte a kilenc ember, és jelzi a
testi és lelki megtöretés folyamatát is.
Az állandó fenyegetettséget az is kézzelfoghatóvá teszi, hogy a házat, vagyis ezt a vasszerkezetet a színpad széléről folyamatosan figyelik az egyenruhás nácik, reflektorokat irányítanak rá, de megjelennek a halál angyalai is fekete csuklyában, némán vonulva. A két család a razziák során egy darabig fel tudott préselődni a kürtőbe, egy idő után azonban
az összeszűkült térből nem volt hová menekülni.
A véget ugyanez a kéményszerűség jeleníti meg, csak már vízszintesen, ahogy belekergetik az embereket, akik, immár rabruhában, négykézláb mászva érnek el a fémrácsos henger végére – ami a szögesdrótot és a krematóriumok kéményeit is elénk hozta –, ahol aztán fogják, és kiterítik őket. Egyedül Otto Frank nem megy végig a halálúton, hiszen ő végül megmenekül.
A táncosok úgy mesélik el az egészet, hogy egyáltalán nem hiányzik a beszéd, a szöveg. Sőt, ilyen megrázó jeleneteket ritkán látni színpadon: az elhurcolástól rettegő, a durvaságoknak kitett emberek szenvedését csontig hatoló hitelességgel mutatják be, amikor az egymásba kapaszkodó családtagokat szétszakítják, földre lökik, megalázzák. A sikolyok, a sírás, a zokogás, a kiáltások mind úgy adják vissza a szörnyű kort, hogy nem kellenek szavak.
A rejtekhelyen is megjelenik azonban az életöröm, és ezt szintén tánccal lehet a legjobban kifejezni: Anne születésnapján, pontosabban bát micva ünnepségén ugyanaz a jiddis népdal szólal meg, mint amire még a kinti, szabad életben táncoltak. Anne naplóját és a képzeletbeli barátnőt, akihez a bejegyzések íródtak, Kittyt is egy táncművész jeleníti meg – ugyanolyan piros-fekete kockás ruhában, amilyen a napló borítója. A naplót az előadás végén az egyik bújtatójuk odaadja az édesapának.
Magyar párhuzamot is lehet említeni a korszak eltáncolására: a nemrégiben 97 éves korában meghalt Fahidi Éva Szabó Rékával közösen létrehozott előadásában szintén egy kislány vágyait, emlékeit jelenítette meg Sóvirág – avagy A létezés eufóriája címmel. Az előadásból film is készült.
Az idei MITEM programjából a Sirály, A lovakat lelövik, ugye?, a Mítikasz-csúcs (Az Olümposz tetején) és az Anna Karenina című előadásokról írtunk még kritikát.