Nino Migliori a második világháború borzalmai után kezdett el fotózni, mert úgy érezte, ez a legjobb módja annak, hogy visszakapja azt a világot, az embereket és a mindennapi életet, ami előtte volt. A 97 éves olasz fotográfust fiatalon persze a szabadság, a kíváncsiság és a kísérletezővágy is hajtotta. A bolognai születésű alkotó hosszú és sikeres pályát futott be, és a művei most először Budapesten is láthatók Túl a Tükrön – Nino Migliori címmel a Budapesti Olasz Kultúrintézetben.

Nem művész, hanem fotós

Közhelyesnek tűnhet, de Nino Migliori a fotózással fejezi ki azt, ami abban a pillanatban benne van. Csak játszik, nem keresi a komoly dolgokat. Azt akarja átadni, amit a tárgyak sugallnak. A 97 éves fotográfus ezt az Indexnek adott miniinterjúban mondta, és arról is beszélt, hogy a fotózásra sohasem munkaként tekintett, kizárólag szenvedélyből űzte.

A megélhetés érdekében mást csinált, vállalkozást indított, és létrehozta a Fabbri nevű szörpgyárat, majd egy likőrgyártó cég általános és művészeti igazgatója lett. Még címkéket is készített.

Ha a fotózásból kellett volna megélnem, éhen haltam volna.

Már ez a kijelentése is több, mint érdekes, de érthető, hiszen csupán művészetből nem könnyű megélni. Ám a megannyi díj és számos mű megalkotása után egyenesen megdöbbentő volt az olasz Vanity Fair hasábjain azt olvasni, hogy

A kamerával beszél, szól a világhoz. A legtöbb fotográfus általában megsértődik azon, ha fotósnak nevezik – ő nem ilyen, ezt lazábban kezeli. Egyrészt azért, mert ezt a tevékenységet szenvedélyből űzi, másrészt szerinte azok, akik jelen időben dolgoznak, nem tekinthetők művésznek. Ezt a jelzőt jobb, ha majd az utókor ragasztja rá, szigorúan a halála után.

A csillogó víz felett

Az Il Tuffatore (A fejesugró) a leghíresebb fotója, amelyet szemlélve egyből megcsapott bennünket a nyári kánikula hangulata, amikor alig van frissítőbb, mint fejest ugrani a hűvös tengerbe, élvezve a sós hullámokat. A képen egy testvérpár látható, az egyikük a sziklán üldögél, a másikuk épp a víz felé „tart”.  

A felvétel a várakozás és az elengedés közötti feszültséget ragadja meg, ahogy az egyik fiú szinte tökételesen vízszintes szögben „lebeg” a csillogó víz felett.

A „repülés” közben megörökített test portréját Migliori 1951-ben készítette, mindössze hat évvel a második világháború befejezése után. Ez amúgy igencsak könnyed kép egy olyan országról, amely azelőtt megszállás alatt volt. Olaszország kultúrája ebben az évtizedben, Benito Mussolini kormányának bukását követően virágzott ki. Itáliában az ötvenes évek elején kezdett szárnyalni a neorealista stílus, mondjuk nem épp a fotográfiában, hanem inkább a moziban. Az utóbbi olyan rendezőket adott a világnak, mint Luchino Visconti és Roberto Rossellini. 

Migliori a leghíresebb alkotásáról a The Guardiannek azt mondta – ami amúgy az ars poeticája része –, hogy odavan azokért a pillanatokért, amelyek meglepetésként érik. Ezt próbálja átadni – azt már csak mi írjuk, hogy a művészetében. 

A Tempi című olasz kulturális magazinnak egyszer arról beszélt, hogy számára nem ez a kép fejezi ki a legjobban azt, ami őt jellemzi, és úgy érzi, igazából csak szerencséje volt.

A tökéletes szimmetria a véletlennek köszönhetően jött létre, és nem azért, mert annyira ügyes voltam. Valójában soha nem mutattam meg senkinek, mígnem egy amerikai galériatulajdonos más alkotásaimat böngészve rá nem akadt. Minden ott kezdődött.

Amikor Nino Migliori 97 éves lett, arra gondolt, hogy a családjában még senki sem töltötte be a 90. életévét. Ekkor megkérdezte önmagától, vajon hány napja van még hátra. „Egy? Kettő?” De hamar túllendült ezen, mert az fogalmazódott meg benne: „A munka az én módszerem arra, hogy távol tartsam a jövőt, és a jelenre koncentráljak. Még ezt a projektet is meg kell csinálnom, és azt is, meg amazt is. Évek óta így telnek a napjaim.”

A Túl a Tükrön – Nino Migliori című fotókiállítás a Budapesti Olasz Kultúrintézetben 2024. május 9-ig látogatható.

(Borítókép: Tövissi Bence / Index)