El lehet csípni színházban Hajdu Szabolcs kapcsolati trilógiájának harmadik részét, az Egy százalék indiánt: a napokban a KuglerArt Szalonban játszották, amelynél ideálisabb helyszín kevés van ehhez a kamaradarabhoz. Az első részből, az Ernelláék Farkaséknál című darabból készült filmet 2016-ban mutatták be, a második részt, a Kálmán-napot 2024 márciusában. Az Egy százalék indián várhatóan ősszel kerül a mozikba. A Látókép Ensemble színházi és filmes alkotóközösség mindhárom filmje színdarabból született.
Családias körben ülünk egy nagy, nehéz asztal körül a nézőtéren, és annyira életközeli az Egy százalék indián világa is, hogy észre sem vesszük, mikor kezdődik el az előadás. Beront egy férfi, egy nő pedig, aki addig az asztalra dőlve feküdt, utánaszól, hogy kapcsolja már le a lámpát, legyen szíves. A férfi kimegy, lekapcsolja – az előadás tehát nem úgy kezdődik, hogy kigyúlnak a fények, hanem úgy, hogy teljes sötétség lesz, csak az ablakokon beszűrődő fények adnak némi világosságot.
Már ez a néhány pillanat sem túl szívderítő – valami nem stimmel, a nő rosszul érzi magát, a férfi nem túl kedves. Aztán bejön egy másik nő, a fején fejhallgató, mint aki benn is van, meg nem is a darab történetében: később kiderül, hogy a megérzésünk helyes. Szándékosan érkezett később a – vélhetően – vidéki összejövetelre, nem akart részt venni a temetésen. A temetés a három középkorú házaspár férfi tagjait érinti, az ő barátjuk halt meg.
A három férfit Gelányi Imre, Szabó Domokos és Hajdu Szabolcs játssza, és mintha a macsóság és hímsovinizmus három „fokozatát” jelenítenék meg. Ahogyan Gelányi Imre bánik a párjával, és általában ahogy a nőkkel beszél és gondolkodik róluk, az nehezen minősíthető. A párja, akit Tankó Erika alakít, olyannyira hozza a bántalmazott és megalázott nőt – aki a szemét sem meri fölemelni egy bizonyos magasság fölé –, hogy nézőként is megsajnáljuk.
Gelányi karaktere simán jogot formál arra is, hogy más nőjével keménykedjen: a Jakab Juli által megformált feleség és közte néha szikrázik a levegő, amikor a „na ide figyelj, csillagbogaram” kezdetű szöveggel helyre teszi.
Nédd mán a kis vadmacskát!
– mondja Gelányi, de olyan hangsúllyal, hogy kinyílik a bicska a zsebünkben. Jakab Juli figurája színésznő, ezért is viseli nehezen ezt a legalja tahóságot, de elvisel mást. Például a saját férjét – igaz, nehezen –, akit Szabó Domokos kelt életre.
Gelányi „macsója” Szabó Domokos karakterét is kioktatja arról, hogy hol a helye az asszonynak, bár utóbbi vonakodik végrehajtani az instrukciókat. Így is van elég a rovásán, például boldog-boldogtalantól kölcsönkéreget, anélkül, hogy a felesége erről tudna. Hímsovinizmusban elmarad Gelányi alkoholistájától, aki bögréből issza a bort, de amikor közösen felöntenek a garatra, olyan visszataszító figurát hoz, akit tényleg nehéz tolerálni.
Látszólag a két jómadár fölött áll – észben és felvilágosultságban – Hajdu Szabolcs értelmiségi figurája, bár teljes mértékben lojális a gyerekkori cimboráihoz, akikkel közösen vesztettek el egy újabb barátot. Mert a veszteségi lista már hosszú, elment ez is, az is, amiben szerepet játszott az ital, az elhízás, az egészségtelen életmód. Az ő feleségét Pető Kata játssza, aki kedves leereszkedéssel kommunikál a többiekkel. Néha fejére rakja a fejhallgatót, kimegy, visszajön, vagy
beszélgetés közben is nyomkodja a telefonját az asztal alatt.
Ez egyébként is jellemző, vannak percek, amikor mindenki csak a telefonját bámulja. Nehéz megszólalni, kommunikálni, nem is egy nyelvet beszélnek ők hatan. A robbanás a levegőben van, és apró kisülésekben haladunk a végkifejlet felé. Egy felrúgott pohár, kiboruló bor, leeső tányér, szétszóródó napraforgómag fokozza a diszkomfortot, de a legnagyobb kataklizma mégiscsak annál a párnál következik be, akiknél a legkevésbé várjuk. Hajdu Szabolcs válságba jutott figurái – ő a darab írója és rendezője is – valahogy
teljesen eltévedtek az életben, és nem is nagyon látják a kiutat.
Ülnek a hajdan szebb napokat látott torontáli vagy kelim terítővel letakart hatalmas asztal körül, ahol egy tálcán olyan értékes apróságok sorakoznak, mint a terítő javításához gondosan összegyűjtött gyapjú fonaldarabkák vagy egy – minden háztartásban hányódó – nemzeti színű szalag, de ezek itt már nem jelentenek értéket. A gyapjúszálakat Pető Kata szórakozottan csavargatja, soha senki nem fog már ezzel terítőt javítgatni, a nemzeti színű szalag pedig arra lesz jó, hogy megjavítsák vele a vécélehúzót.
A haza fogalma is felbukkan nyomokban, például amikor felvetődik a külföldi munkavállalás lehetősége, hisz itt úgysem lesz jobb, és nem tudni, ez a mélységes reménytelenség mennyire lehet univerzális, sőt a cím is a „magyarkodásra” utal, de alapvetően a párkapcsolati dinamikán van a fókusz. Ahogy Hajdu Szabolcs az Indexnek adott interjújában mondta: a Kálmán-napban kezdődő feszültségek nyomán elinduló folyamat az Egy százalék indiánban halad tovább, kiderül, hogy megmenthető-e a kapcsolat, vagy sem.
Arról is az interjúban beszélt a rendező, hogy óriási változáson ment keresztül a társadalom az elmúlt 15-20 évben,
olyan szinten alakultak át a férfi- és női, illetve a családon belüli szerepek, hogy mire megérted, vagy végig tudnád gondolni, hogy mi a franc történik, mi jó, mi nem jó, addigra felnőnek a gyerekek. Mire rájössz, hogy mit rontottál el egy kapcsolatban, addigra vége a kapcsolatnak. Mire rájössz, mit hogyan kellett volna csinálni a saját életedben, addigra megöregedtél.
Ugyanerről az Egy százalék indiánban így beszél: „Tudod, milyen kurva nehéz egyáltalán felismerni, hogy ez nem természetes? Mire felismered, mire összerakod, eltelik tíz év. És akkor még csak ezután jön, hogy lebontsd magadban a beidegződéseket, és kitalálj a helyükre valami mást. És nincs senki, aki megmutassa. Tudod, milyen kibaszott nehéz? Nincs modell! Magadnak kell megtalálnod valamit! Mire helyrebillensz, kész. Eltelt az élet. És már nem lehet semmit helyrehozni… Elbasztál egy csomó mindent. Egy tyúklépést lehet tenni, erre elég az egész.”
A régi időket szemléltetve, amikor gyerekként még fel sem fogta az ember, hogy mi történik vele, az interjúban azt a példát hozta fel, hogy őket még kulcscsomóval verték, az Egy százalék indián című darabban viszont azt meséli a kifakadó értelmiségi, hogy krumplit húzott az ujjára, úgy vágott rá kalapáccsal, hogy eltörjön, és ne kelljen edzésre menni, ahol úgyis csak újabb pofonokat kapott volna, mint otthon vagy az iskolában. Az összes ujját eltörte így. Ezt „kurva nehéz felismerni”, hogy ez nem természetes.
Mi pedig csak ülünk ennek a perpatvarnak a közepén, és hiába vagyunk csupán nézők, a bőrünkön érezzük a szereplők ingerültségét és összes rezdülését. Ami persze azért néha elég komikus, és nagyokat nevetünk rajta, hiszen humor nélkül nem megy. Amikor például Hajdu Szabolcs felolvassa, hogy szegény elhunytban, aki mindig hangsúlyozta magyarságát, de a genetikai vizsgálat eredményét már nem élhette meg, melyik népcsoportból hány százalék van, ő maga is alig bírja ki nevetés nélkül. Ahogy az is nagyon vicces, ahogy a szereplők az Ernelláék Farkaséknál című filmről beszélgetnek,
amit sokan Bergmanhoz hasonlítanak, pedig „egy nagy kalap szar”.
És hogy végül magunkra ismerünk-e, vagy inkább valaki másra a szomszédból vagy az ismerősök közül, az már rajtunk múlik. Nem a kék-zöld foltok jelentik sokszor az agressziót, az ellentmondást nem tűrő viselkedést, a manipulációt, a kiszolgáltatottságot: a hétköznapjaink, a kapcsolataink tele vannak mikroagresszióval, amit észre sem veszünk. Figyelünk-e a másikra, érdekel-e, hogy ő mit akar, megkérdezzük-e, hogy van, mit gondol? Megmondjuk-e helyette, hogy márpedig neki mi lenne jó?
Mert ha nem vesszük figyelembe a másik vágyait, igényeit, akkor könnyen felbukkanhat a Facebookon vagy máshol egy régi barát, aki a szenvedő féllel ellentétben nem szürkült el, hanem megmaradt élőnek és színesnek. Ez pedig nagyon vonzó alternatíva.