Bár a képzőművészet terén szinte még kezdőnek számít, az alkotás nem új szerelem az életében: több mint húsz éve sminkesként dolgozik, idővel azonban úgy érezte, szakmájában mindent elért, amit csak lehetett. 

„Kicsit megkopott bennem a motiváció. A smink soha sem egy magánzó tevékenység, hanem csapatmunka, ahol mindnyájan egy cél felé haladunk. Sminkesként tehetsz javaslatokat, de nagyon ritka az, amikor a kezed alá dolgozik egy stáb. Az évek alatt rá kellett jönnöm, hogy nekem van saját vízióm” – fogalmazott az Indexnek Árpa Karolina.

Velence tanítványa

A festészetet a képzőművészet európai bölcsőjében, Olaszországban, azon belül is a költői szépségű Velencében sajátította el, ott kutatta és emelte mesteri szintre az akvarell technikai jellegzetességeit: 2018 óta rendszeresen visszatér a városba, ahol a víz, a festékek, az ecsetek és a papír különleges kapcsolódásainak lehetőségeit tanulmányozta. Ábrázoló művészete egyéni karakterrel telítődött, és gyönyörűen rétegzett, fátyolos felületekben vagy organikus alakzatokban teljesedett ki. 

Árpa összes képének alapja a víz, legyen szó klasszikus akvarellről vagy akrilról, addig hígítja és vegyíti az egészet, amíg folyik, amíg tudja mozgatni, emiatt jelennek meg a mozgások is a képein, millió áttetsző rétegben. 

A képek, amelyek az Ukrajnában zajló szörnyűségekre, valamint a művészben zajló érzésekre reflektálnak, Árpa szerint elképesztő hosszúságú mentális tervezést igényelnek.

„Ez a háború már 2021 környékén benne volt a levegőben, akkor még színekkel dolgoztam. A történtek után festeni szerettem volna, de egyszerűen nem tudtam, ezért maradtam a feketénél, hogy bemutassam a színektől megfosztott világomat” – mondta.

Új szakma a középpontban

Sminkiskolája megmaradt, de manapság inkább a festészetnek szenteli az idejét. Mint mondja, ezzel a kiállítással elindult valami, rengeteg lehetőség tárult fel előtte. Tele van ötletekkel, a térbeliséggel továbbra is szívesen foglalkozna. Egyvalami azonban biztosan megváltozik a jövőben.

Úgy érzem, most már jönnek a színek. A fehér egyértelműen megjelent a munkáimban, és azóta valahogy a feketéhez sem tudok már olyan szeretettel nyúlni. Nekem a fekete egyébként nem jelent rosszat, melegséget ad, de már abszolút törnének elő a színek. A mögöttem lévő sorozaton már látszik, hogy megjelenik a velencei csatornák zöldes árnyalata.

Fekete monokróm festményeiben a tónusok változatossága a remény metaforája, ez jelzi, hogy még a legmélyebb sötétségben is jelen van a fény. Az informel terek közepén hol lágyabb, hol strukturáltabb formákba rendeződő, nem referenciális alakzatok egy vizuális illúzióban csúcsosodnak ki, a mikro és makro, valós és nem evilági dimenziók között egyensúlyozva.

„Árpa minden dimenzióban komfortosan mozog, az egészen aprótól a monumentálisig. Gyakorlatát elsősorban a természet alapos megfigyelése jellemzi. Képei egyszerre turbulensek és nyugodtak, excentrikusak és befelé figyelők, egyszerre vezetnek egy párhuzamos fantasztikus világba, és mutatnak rá a valóság részleteiben rejlő drámára és szépségre. A fekete-fehér munkákban megjelenő kettősség, az ellentétekre építő tudatos alkotói döntés, a színek, valamint a motívumokban felsejlő ismerős jelenségek (a légnemű füst, az áramló víz) a női princípium, a női mágia, a tudatalatti, a pszichikus erők sötét, misztikus oldala, az emberi elme dimenzióinak jelentéstörténeti tartományai felé nyitnak utat” – írják Ápra Karolináról az Even in the darkest darkness there is light című kiállításon, amelynek kurátora Sárvári Zita.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)