„Sok mulasztása van a magyar egésznek. A designmúzeum hiánya például ilyen, nem is lehet azon csodálkozni, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni ezzel a fogalommal. A világban mindenhol van ilyen” – mondja az Iparművészeti Múzeum honlapján megjelent interjúban Rubik Ernő, aki beszél az eldobható hűtőszekrényekről, a mágnessel kialakított versenykockákról és arról is, hogy soha nem szeretett tanulni.
A fiatalon elhunyt formatervező, Borz Kováts Sándor munkáit a hatvanas évek második és a hetvenes évek első felében alkotó nyugat-európai designerek tárgyai mellett mutatták be nemrégiben a brüsszeli Design Múzeumban.
A Határtalan innováció – Borz Kováts Sándor életműve nemzetközi kortársai és fiatal mai tervezők tükrében című kiállítás kurátora, Horváth Judit, az Iparművészeti Múzeum kortárs design főosztályának vezetője ennek apropóján készített interjút Rubik Ernő szobrász-építész-formatervezővel, aki 1970-től két évig Borz Kovátscsal volt fiatal tanársegéd az Iparművészeti Főiskola építész tanszékén.
Az interjúban szóba került, hogy a legtehetségesebb, legsikeresebb magyarok elég rosszul teljesítettek az iskolában.
Életemben egyszer voltam kitűnő, nyolcadik általánosban, amikor annyit hiányoztam, hogy vizsgát kellett tennem
– mondja erről Rubik Ernő.
„Különben sose voltam jó tanuló. Nem szerettem soha tanulni, a tanulás szót sem szeretem. Szerintem a dolgok belemásznak az emberbe, de nem lehet beleerőszakolni. Magamévá kell tennem, és ez az átlag mai magyar oktatási gyakorlatból hiányzik. Sok mindent kell megtanulni, amit teljesen fölösleges” – fogalmazott.
Az édesapjáról, aki repülőgépeket tervezett, így beszél: „Nem szárnyaltam túl, nem is így éltem meg. Azt viszont igen, hogy ő lett az idősebb Rubik Ernő és nem én az ifjabb. […] Soha nem ábrándoztam a repülésről. Az is egy foglalkozás, mint minden más. A vitorlázórepülés veszélyes tevékenység, persze nagyon izgalmas. Most is, ha felnézek az égre, látok egy szemetelőt, ami húz egy csíkot az égen. Az ember hajlamos arra, hogy a dolgokat túlzásba vigye, a repülés is ilyen.
Egyszer valahol olvastam, ha megszűnne a repülés, az amazóniai őserdőkben ebből csak annyit érzékelnének, hogy eltűntek az égboltról azok a furcsa csíkok.
Egyre kevésbé vagyok optimista, mert nem látom azokat a garanciákat, amik a negatívot pozitívba fordítanák – folytatja Rubik Ernő. – És ez borzasztó rossz érzés. A kreatív képesség arra fecsérlődik el, hogy több terméket adjunk el jobb áron. Ahelyett, hogy arra használnánk, miként lehet boldogabban élni, és elégedettebbnek lenni azzal, amink van.
Ma egy hűtőszekrényt egyben dobnak ki akkor is, ha csak egy része hibásodott meg. Szándékosan úgy tervezik meg, hogy ne lehessen kicserélni az elromlott alkatrészeket. Jó lenne, ha a múlthoz igazodna a jelen, pláne a jövő, de erről szó sincs. Éppen arra törekszenek a gyártók, hogy semmi ne legyen alkalmas jövőbeli használatra abból, ami már megvan. Az emberi lény pedig esendő lélek, nem tud ellenállni.
Ennek rengeteg negatív következménye van, és annyira gyorsul a sebessége ennek a változásnak, hogy nem lehet már követni. Az egész AI-témáról ne is beszéljünk. Az ember mindezt a saját képmására hozza létre. Még mindig benne van, hogy a másik elpusztításával próbálja megoldani a gondjait. De mi lesz ennek a következménye?” – teszi fel a kérdést az interjúban Rubik Ernő.
A rendszerszemléletről ezt mondja: „A rendszerszemlélet lehetőségei engem is vonzottak, de a terveimből nem valósult meg semmi. Az IKEA az indulásakor például éppen erről szólt, de mára nagyon elment más irányba. Vagy ilyen volt a LEGO, ami most pont az ellenkezője lett. A mai LEGO azt jelenti, kapok egy instrukciót, hogy egy más által rögzített valamit hozzak létre. Miközben amikor kitalálták, az volt a lényege, hogy van egy rendszerem, egy konstrukciós elvem, és azt csinálok belőle, amire képes vagyok. Volt egy régi fémépítő, a Mechano, ami semmi másról nem szólt, mint sok-sok alkatrészről. Ezekből azt hozhattam létre, amit tudtam, és ha fölismertem a lehetőségeket, akkor nagyon jó dolgokat lehetett kihozni belőle.”
Az Iparművészeti Múzeumnak van egy Rubik-gyűjteménye, és többször felröppent már a hír, hogy létrejön egy, a magyar kreativitást bemutató múzeum Budapesten, veti fel a kérdező, Horváth Judit, Rubik Ernő pedig így válaszol:
Sok mulasztása van a magyar egésznek. A designmúzeum hiánya például ilyen, nem is lehet azon csodálkozni, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni ezzel a fogalommal. A világban mindenhol van ilyen. Minden tiszteletem a célkitűzésért és az erőfeszítésért is, amit ezért tesznek. A magyar közegben ismert az iparművészet fogalma. A designról viszont azt sem tudják, hogy micsoda. Anélkül pedig hogyan lehetne önálló?
Furcsa ez a magyar kulturális világ, aminek rengeteg gyémántja és sara van. Egybe kellene gyűjteni, mert a köztudatot egy gyűjteménnyel lehetne befolyásolni. Ez szerintem alapvetően nevelési kérdés. A gyerekek fele azt mondja, hogy külföldön akar továbbtanulni. Meg tudom ezt érteni, de ez szomorú. Bízzunk a fiatalokban, bár ez már nem az én mérkőzésem. Aggódva figyelem, de drukkolok maguknak.”
A beszélgetésben szóba kerülnek a versenykockák is. „Nagyon drága egy versenykocka, száz dollárba is kerülhet, mert komoly befektetésnek számít. Erre sosem gondoltam, és a versenyt nem is támogattam, mert egy problémát nem gyorsan kell megoldani, hanem jól.
De minőségben nagyon szép dolgokat csinálnak, például már mágnest tesznek bele. Másodpercek alatt kell eredményt elérni.
A készítők versenyeznek egymással. A versenyzők saját kockával játszanak, ebbe be is fektetnek. Ez a rekordszemlélet. A mostani csúcsversenyzők 3 másodperc kirakási idő körül járnak. Az emberi agy kapcsolata ez a végrehajtó-mechanizmussal. Itt a kéz és az agy, a memória együttműködésének rendkívül nagy kombinációs lehetőségrendszeréről beszélünk. Olyan, mint a sakk. Aki tud sakkozni, ránéz egy táblára, és lát maga előtt egy csomó kombinációt. […] Mindenféle memória létezik, például a mozgásmemória. A struktúra felismerése pedig a pattern recognition, azaz a mintafelismerés. A kockában nagyon sok lehetőség van. Az öregeknél is használják – demencia ellen.”
(Borítókép: Rubik Ernő 2020. szeptember 3-án. Fotó: Huszti István / Index)