A közösségi médiában már nemcsak a sztárokat vagy a celebeket követik az emberek, hanem azok hasonmásait is, akik ebből igen jól meg tudnak élni. A jelenségről Hevesi Krisztina pszichológus az Indexnek azt mondta: ha az illető úgy dönt, hogy befejezi ezt a szerepjátszást, azaz valaki más utánzását, akkor hirtelen ürességérzést élhet át.
A rajongás nem új keletű, minden kornak megvannak az aktuális kedvencei, és az könnyen elfordulhat, hogy a rajongóból rajongás tárgya lesz − az már más kérdés, hogyan. Hevesi Krisztina pszichológus segítségével azon jelenség okát kerestük, amikor valaki kihasználva azt, hogy a megszólalásig hasonlít egy sztárra, egy brandet hoz létre, és a közösségi médiában ez alapján építi fel magát. Vagyis az az ő teljesítménye, hogy más életét éli. Az emberek pedig vevők erre, követik, méghozzá hatalmas számban, így aztán az imitátort – kis túlzással – az égig emelik.
A közösségi média által az emberek bármilyen képet mutathatnak magukról, és ez ennyire egyszerű még soha nem volt. S bár igaz, hogy »bárkivé« válhatunk, de ezáltal egy hamis identitást építünk fel az online térben. Ezt másodlagos identitásnak hívjuk
– fogalmazott Hevesi, aki szerint ezáltal az új identitás is megélhető válik. „A közösségi oldalaknak köszönhetően megjelent egy szubklinikai narcizmus, ami azt jelenti, hogy bár a patológiás szintet nem érik el, de a narcisztikus személyiségvonások megemelkedtek az átlagnépesség körében.”
Abban viszont több esetben bizonytalanság léphet fel, hogy azok vagyunk-e, amiket önmagunkról megosztunk. Vagy pedig azok, ahogyan a szeretteink vagy a barátaink ismernek bennünket a mindennapokban.
Hevesi Krisztina kevésbé tartja valószínűnek, hogy Napóleon idején kis hasonmásai rohangáltak volna mindenfelé, vagyis régebben kevésbé gondolták azt, hogy például egy ruhának köszönhetően összekeverhetőkké válhatunk valakivel. De ha voltak is, akkor kevesebben akadtak, akik kimondottan mások megtévesztése vagy haszonszerzés céljából adták ki magukat valaki másnak.
„Ha ma felöltök magamra egy identitást, később egyszerűen levetem, és visszabújhatok a saját bőrömbe, amennyiben az online térben teszem ezt. Vannak azonban, akik például Miley Cyrusra hasonlítanak, tátognak a hangjára, és így még fellépésük is van.
Ezzel nemcsak nagy követőtáborra tehetnek szert, hanem anyagilag is jól járnak,
így a népszerűség mellett pénzkereseti szempontok is motiválják őket ebben” − fejtette ki a pszichológus.
S hogy ez miért érdekes az emberek számára? Hevesi azt a példát hozta fel, hogy képzeljük el, ha meglátjuk Michael Jacksont sétálni az utcán, hiába tudjuk, hogy már meghalt, mégis felkapjuk a fejünket, és akár utána is fordulunk, mert az adott személy érzelmet vált ki belőlünk, például meglepődést.
Minél több pozitív visszajelzést kapnak, egyre jobban beleélik magukat a másik szerepébe, és azonosulnak a sikereikkel, már szinte sajátjukként élik meg. Az azonban − szerencsére − rettentően ritka, hogy azt képzeljék, hogy ők maguk az adott híresség. Ahol így van, ott viszont súlyos patológia áll a háttérben
– fogalmazott a szakember, aki hangsúlyozta, hogy az imitátor szerepét elsősorban a serdülők vagy a fiatal felnőttek veszik fel az identitáskeresés időszakában.
Amikor az illető valamilyen okból úgy dönt, hogy befejezi ezt a szerepjátszást, a másik utánzását, akkor hirtelen ürességérzést élhet át. Ez azért van, mert az életében nem kapja meg többé azokat a jutalmakat, amelyek a „másik életében” addig lépten-nyomon elkísérték.
„Mi, emberek gyakran a pozitív visszajelzésekből merítünk energiát, s ha ez egyszer csak eltűnik az életünkből, akkor önmagunkban is elkezdhetünk kételkedni, meginoghatunk saját értékességünkben, ami akár depresszióhoz is vezethet. Ennek a szerepnek az egyik igazi veszélye – anélkül, hogy valódi színészek lennénk –, hogy amikor az álarc lekerül, akkor a »meztelenül« maradt lelkünkkel szembesülünk. A két állapot között pedig hatalmas kontraszt lehet. Főleg akkor, ha ezt a fajta csodálatot a hétköznapokban többé nem tudjuk elérni.”
Megkérdeztük azt is, hogy a celebéhség vajon milyen vágyat elégít ki? Hevesi Krisztina először arról beszélt, kit nevezünk celebnek, mert szerinte ez pejoratív fogalommá vált. Úgy tekintünk rájuk, mint akik valós teljesítmény nélkül lettek népszerűek.
„A mai kor nehézsége, hogy a puszta szereplés önmagában értékké vált.
Már csak azért is, mert a televízió, a rádió és az egyéb hanghordozók mellé belépett az internet, ami a pillanat tört része alatt tud bárkiből celebet vagy sztárt csinálni. Ennek az egyik része, hogy mi elhisszük magunkról, hogy bármikor felkapottakká válhatunk. Ezért figyeljük jobban őket, a celebeket. Másrészt a csodálat iránti igény is minden korban megvolt, hogy kövessük a sikeres embereket, akikkel azonosulhatunk.”
A szakember szerint régen a költőknek, az íróknak, a zeneszerzőknek, a sportolóknak vagy a politikusoknak voltak rajongóik, tehát azoknak, akik kiemelkedő tehetségük, képességük révén kerültek a középpontba. A mai kor értékrendje nem függ ennyire a teljesítménytől. Ha valakit felismernek az utcán, az önmagában is valami. Ez részben az úgymond celebgyáraknak köszönhető, vélekedett Hevesi Krisztina, s mondandóját egy idézettel zárta az online tér hirtelen sikeressé vált arcairól.
„Népszerűnek lenni az Instagramon olyan, mint milliomosnak lenni a Monopolyban” – vallják egyre többen.