Ebben a világban, de talán az összes többiben is, az ember veszettül magányos. Ha Anton Pavlovics Csehovon múlna, a darabjait csak úgy lehetne színpadra állítani, hogy egy színház összes színésze szerepelne benne, utalva ezzel arra, hogy az ember mint érző és gondolkozó lény már a kihalás küszöbén áll. Oda gyűltünk mindahányan. A Miskolci Nemzeti Színházban, miután Szabó Máté rendező elénk hozta Csehov Ivanov című színdarabját, kétségünk sem marad: toporgunk a küszöbön, és arra várunk, valaki lökjön már meg/át minket, aztán zuhanjunk – vagy erre, vagy arra.
Csehovra két dolgot biztosan nem szabad bízni: a boldogságot és a szerelmet. Ő aztán nagyon érti, így 137 év távlatából is, hogy semmi, de semmi nem hoz vigaszt erre a világra. Legkevésbé a szerelem, és akkor még ki beszél itt boldogságról.
Azért nagy szerencse, hogy az Ivanov című színdarabja nem vígjáték lett, mert annak kicsit durva volna, ám drámának sem feltétlenül letaglózó, hiszen csak azt kapjuk a szemünk közé, amilyenné ezt a világot formáljuk:
A bagoly huhog, a virágok minden tavasszal újra nyílnak, de az örömök nem...
Olyan élet ez, ahol meglett férfiak és érett asszonyok folyton arra várnak, hogy valaki vagy valami megmenti őket. Különben sem marad más lehetőségük, minthogy beletörődjenek a sorsukba, és legfőképpen belehaljanak abba, hogy élnek. Még ahhoz is gyávák, hogy elköltözzenek, mintha tudnák, hogy ha itt nem találnak gondjaikra gyógyírt, máshol is csak ugyanez a nyomorúság várna rájuk.
Milyen szép áthallás ez, örök üzenet mindenféle korból és múltból, hogy ez vár ránk is, ha elfogadjuk azt, hogy az élet nem lehet másmilyen, csak amilyennek mondják, vagy ha lemondunk arról, hogy sorsunk alakítói legyünk.
Sosem késő és sosem időszerűtlen tetemre hívni Csehov Ivanovját, a boldogtalan, az életében örömöt nem lelő, ma talán úgy mondanánk, hogy mélységesen mély depresszióba zuhant, önsorsrontó ember archetípusát. Azét, aki mások vágyait, reményét és boldogságát is a padlóra küldi. Szabó Máté rendezésében ez a szentháromság,
Harsányi Attila alakításában Ivanov olyan lelkében megroggyant férfit idéz elénk, aki a boldogtalanságot fertőző betegségként ragasztja másra. Kinézetre lehetne tanár, kétkezi melós, hivatalnok vagy építési vezető, maga a keserűség, az érthetetlen szomorúság. Vánszorog a színpadon, mintha rosszkedvű istenek zsinóron mozgatnák bábuként, esélyt sem adnak arra, hogy valakit rendesen, de úgy igazán felszabadultan megöleljen, legyen két jó szava, amely egymást követi, elvégre ő mégis egyfajta lámpás volna, értelmes, olvasott ember a gazdálkodók között.
Mégis nyomorultul magányos. Felesége, Anna Petrovna (Mészöly Anna) haldoklik. A XXI. században, Miskolcon tüdőrákos, Csehov korában még a tüdőbaj volt a veszedelem, de mindegy is, mert nem sok napja maradt hátra. Mészöly Anna légies jelenség, s bár folyton a földre zuhan, mintha
a reménytelenség minden pillanatban oda vonzaná, ahová amúgy temetik,
ő mégis lebeg. Őt az égiek a magasba húzzák, a helye az áldozatok birodalmában van, akin segíteni kell, Ivanov birtokán esélye nincs a boldogságra. Kitért zsidó – Ivanov keserűségében ezt a fejéhez is vágja –, és fogalma sem volt arról, hogy Ivanov mellett olyan keresztet vett magára, amely kitaszítja őt a családjából, cserébe viszont nem talál újra sem.
Mészöly Anna minden mondata, kijelentése lehetne kérdés is, jelenléte a halál felé távolodó lélek szívszorító tüneménye. S hová menekülne így, akkor is csak illékony vágyakozással, mint az orvos, Jevgenyij Konsztantyinovics Lvov (Feczesin Kristóf) soha át nem ölelő karjába. Milyen drámai a csókja, amit a függöny mögé szorult orvos ajkára tapaszt. Meg sem történt, nincs is ott, és mégis, szenvedélyes.
Feczesin Kristóf pedig bármelyik Molière-darab hőse lehetne, rezonőr ő, a kimondatlan – ám tétlen – igazság embere. Orvosként nem képes meggyógyítani senkit, önmagát sem, s bár szavai lehetnének a gyógyír cseppjei, azok terméketlen földre hullanak. Ivanovék világában csak a panaszból sarjad élet, az is félig szikkadtan kúszik indaként.
Nevetés nélkül ez a világ elviselhetetlen volna. Szabó Máté a színdarabot talán ezért is tette tele csupa olyan utalással, amitől könnyebbé válik a nyomorúság. A szamovár, az orosz színpadi kultúra elengedhetetlen kelléke – különösen Csehov folyton megváltásra váró alakjainak kedvére, hiszen mi mást is lehetne tenni várakozás közben, mint teát kortyolgatni – ezúttal csupán puzzle. Ezer darabból összerakható időtöltés tárgya, de még ezt sem rakja össze senki – arról nem is szólva, hogy egy ilyen világban még a térerő is akadozik.
A vécé fölött Molière A Mizantróp című előadásának ciril betűs plakátja lóg, kaktuszfejű embert ábrázol; Lebegyevék partijára pedig olyan kacagtatóan gyermekies kakasjelmezben totyog be Mihail Mihajlovics Borkin (Fandl Ferenc), hogy az mindent elárul a lelkekben lakozó elárvultságról. Nevetünk rajta, mert végre más, valami egészen oda nem illő és mulatságos.
És amikor alig észrevételnül elhangzik a dallam, Konsztantyin Szimonov
Várj reám című versének nyitánya, úgy, ahogyan egykor Darvas Iván énekelte
– Жди меня, и я вернусь. / Только очень жди, vagyis Várj reám, / S én megjövök –, az összefog mindent térben és időben, ami orosz, ami Csehov, ami annyira, de annyira mai élethelyzet, hogy el sem kell érte menni Oroszországba, mert az már régen itt van, országhatáron belül. Lehet, hogy az oroszok hozták be még a második ukrán fronttal, de az is lehet, mindig is itt volt, csak könnyebb az oroszokra fogni.
De van itt a Z generációnak szóló felismerés is: Gavrila, Lebegyevék inasának szerepében nem más penget, húzza a szomorút a húrokon vagy éppen énekel, mint Kacsenyák Gábor – aki a Here We Are zenekar frontembereként másféle színpadokon is feltűnik.
Fandl Ferenc korunk igazi túlélője, ügyes és ügyeskedő furfangos, aki még a nyomorban is képes meglátni a lehetőségeket. Lehetne a magyar vállalkozó mintaképe, s talán az is. S bár alighanem tudja ő is a matematikai alapvetést, miszerint: mínusszor mínusz az plusz, Csehov Ivanovjában nem jön ki a matek. Itt minden törvényt folyton átírnak, a keserűség tintája vastagon fog, s ha pedig folyékony és átlátszó, vodkaként isszák.
Üdítően nyomorúságos a Keresztes Sándor által megformált, vagyonát vesztett, nevéből élő Matvej Szemjonovics Sabelszkij gróf karaktere. Anna Petrovna lelki társa, csak ő nem haldoklik. Illetve nagyon is, ám agóniája némileg elnyújtottabb. Él. Keresztes Sándor a remény peremébe kapaszkodó ember, aki többnyire mindig akkor zuhan a mélybe, amikor már kezek nyúlnak feléje. Mert annyira szenved, hogy képtelen elhinni, lehetne másként is. Még akkor is, ha csupán érdekből találna társra. A gazdag Marfa Jegorovna Babakina (Seres Ildikó) máját simogatja a grófné megszólítás, a gróf meg pénzhez jutna, de Seres Ildikó és Keresztes Sándor éppen abba a szituációba csöppen így, mint nyugdíjas otthonok vakrandi partiján két szeretetre vágyó lélek, akiben erősen érik a dilemma: érdekből vajon kinőhet-e #sohavégetnemérős szerelem.
Bezzeg Pavel Kirillics Lebegyev (Gáspár Tibor) még a magányosok mocsarának birodalmában is jól érzi magát. Gáspár Tibor kíméletlen Lebegyev. A lelke mélyén jóságos, még pénzt is adna Ivanovnak, hogy abból fizesse vissza nekik a tartozását. Miközben papucsférj ő is, feleségének, Zinaida Szavisnának (Nádasy Erika) mamuszbojtja, és hát a világgal sincs nagy barátságban, úgy dobálja magába a sztogrammokat, vodkából persze, mintha nem lenne holnap, és neki ezen a földön az rendeltetett el, hogy a párlatból egységnyi idő alatt, amit úgy hívunk, élet, meghatározott mennyiséget meg kellene innia. Csak a fene sem emlékszik arra, hogy az mennyi...
Ehhez az életfelfogáshoz illeszkedik a parti is, amit a magányosok és a reménytelenek birodalmában adnak. Ha úgy tetszik, lehetne egy soha nem kikötő hajó fedélzete is, amelyen az összegyűltek
bingón sorsolják ki, hogy a következő húzásig kinek kellene boldognak lennie, vagy legalább annak látszania.
Ebben a térben születik meg a második légies pillanat. Az, amikor elhisszük, hogy a boldogság igenis bennünk lakozik. És élhetne is... Mészöly Anna ezt már megmutatta, ezúttal Lebegyevék lányaként (Szása) Czvikker Lilla teremt reményt a semmiből. Ivanov a dolgozószobájának ablaka elől hoz neki születésnapi virágot. Amikor Harsányi Attila megérkezik, rá sem néz Czvikker Lillára, a cserepes növénykét egy félreeső asztalra teszi. Czvikker Lilla pedig csak azzal, hogy lágyan megérinti a szirmokat, mindent elárul arról, mit érez a jégszívű férfi iránt.
Persze, itt is mindennek el kell romlania, össze kell dőlnie, jaj, a szerelemnek múlnia kell. Mert miért is csókolja meg egymást Ivanov és Szása, de úgy, hogy azt Anna Petrovna is látja... Ki tudja. Vagyis nagyon is lehet tudni.
És ebbe már Anna Petrovna már azelőtt bele is hal, előttünk a színpadon, sokkal korábban annál, hogy a halál úgyis elragadja őt ebből a nyomorúságból. Mészöly Anna és Czvikker Lilla izzóként ragyog a tompafényű színpadról, még akkor is, ha tudjuk, a villanyt hamarosan leoltják.
Ez már maga a döbbenet, a csapdahelyzet kiélesedése. Mindenki tudja, ez így kész téboly, de mégsem képesek kilendülni önnön kitaszítottságukból. Az élet megy tovább. A nap süt. Az eső hullik. Minden úgy van, ahogy van, másként semmi nem lehet.
Anna Petronva halála szép színpadi apoteózis. Ivanov dolgozószobájával együtt kihúzzák térből és időből. Távolodik mindentől és mindenkitől, a fények kialszanak. Nyomában csak a lehetőség marad, hogy Ivanov és Szása boldogsága talán megváltoztathat mindent.
De, persze, minden marad ugyanaz.
A díszlet (Khell Csörsz munkája) minimalista. Ivanov dolgozószobája lehetne tóparti készbódé is, arrafelé lelkekre dobnak csalit, Lebegyevék luxusa pedig piros kanapésor. Ez éppen elegendő, mert egy olyan világban, ahol minden sivár, a bútorzat sem lehet parádés. A szereplők ruházata (Füzér Anni munkája) kellően őszies. Azt sugallja, hogy errefelé tavasszal tényleg csak a virágok nyílnak, az örömök nem.
Két felvonásban sodródunk a végkifejlet felé. Felesleges azt írni, hogy a drámai végkifejlet felé, mert amióta a függöny felgördült, minden mondatban és pillantásban, de még a csöndben is meghal valami.
Ivanov halála egészen megrendítő. Mert a fegyver itt nem úgy sül el, ahogyan egy pisztolynak kellene. Nem lövés dörren, a színpad egyik eleme dől el. Annak szövetén (ablakán) keresztül lép a túlvilágra a lélekveszett férfi, és ott, valahol a távolban, Ivanovot fénybe öltözötten várja Anna Petrovna. Egy másik dolgozószobában, ugyanabban, ahol a remény szövete talán már nem zseléként remeg.
(Borítókép: Ivanov / Miskolci Nemzeti Színház / Harsányi Attila, Mészöly Anna / Fotó: Éder Vera)