Zsúfolásig telt a budapesti TEATRO di fragola vasárnap este, Nádas Péter miatt gyűltek össze az emberek. A Kossuth-díjas író akaratán kívül egy hatalmas – nemzetközi – botrány közepébe került a napokban, ám akik csak ezért érkeztek volna az estre, azoknak csalódniuk kellett.
Mint ismeretes, kiderült, hogy Nádas Péter azért nem kapta meg a német Világ Kultúráinak Háza által minden évben kiosztott Nemzetközi Irodalmi Díjat, mert fehér és férfi. A szavazás felháborító részleteit mi is megírtuk, és az üggyel kapcsolatban sokan megszólaltak már.
A szervezők a vasárnap esti eseményt már hetekkel ezelőtt meghirdették, így erről akkor még szó sem volt, ahogy a mostani beszélgetésen sem. Az író ugyanis korábban a Transtelexnek sem szerette volna ezt kommentálni, mert „hogyan is szólhatna hozzá egy olyan díj átadásához, amit meg sem kapott”. A zsűri identitáspolitikai és nem művészi szempontokat követő döntése kapcsán pedig ennyit mondott: „Rasszizmus volt és lesz is.”
Ez az este másról szólt. A Kossuth-díjas írót körbeültük, őt Bazsányi Sándor esztéta, irodalomkritikus kérdezte, előtte viszont Czeizel Balázs tipográfus szólt néhány szót. Elmondta, hogy a nyolcvanas évek óta ő tervezi a Nádas-könyveket, a szerző ugyanis nagy hangsúlyt fektet a megjelenésre, a tipográfiára, szóval ezek a könyvek végigkísérik az életét.
A TEATRO di fragola a Palatinus Házak közvetlen szomszédságában van, ahol Nádas életének, legalábbis gyerekkorának meghatározó része zajlott. Az író erről is mesélt a zsúfolásig megtelt, félkör alakú nézőtér előtt, de a galéria is fullon volt. Nem volt pódium, se színpad, a beszélgetőpartnerek a hallgatósággal egy szinten ültek, így minden adva volt, hogy intim hangulatú est kerekedjen – ám ezt, sajnos, nem éreztük.
A hangosítással ugyanis akadtak problémák. Olykor nem mindig lehetett érteni, hogy Nádas Péter mit mond. Hajduk Károly színművészt bezzeg mikrofon nélkül is jól hallottuk, amikor A Párhumazos történetekből olvasott fel, előadásmódja beszippantott minket, megnyitotta előttünk a Nádas-univerzumot.
A különleges atmoszférájú felolvasás után Bazsányi Sándor vette át a szót, a témát nem meglepő módon a Párhuzamos történetek adta. Az irodalomkritikus elmondta: úgy tudja, hogy az íróhoz Madzar Alajos építész áll a legközelebb a nagyregényből. A felvetés után megkérdezte, mennyire azonosítja önmagával, és mennyire áll közel hozzá az a kritikai szemlélet, amelyet az építészkarakter megformál a műben.
A szerző máshonnan indította válaszát, mégpedig onnan, hogy a Vidor Emil által tervezett Palatinus Házakban kifejezetten nyomasztó az udvar: kicsi, ellentétben a hatalmas épülettel. Nádas szerint ez félelmetes. Felidézte, hogy amikor gyerekként rosszat tett, a háztartási alkalmazott asszony átemelte őt a korláton, fogta, tartotta ugyan, de azt mondta neki, ha máskor is rossz lesz, akkor el fogja engedni. A jelenetet az édesanyja is látta, amikor kilépett a folyosóra.
Drámai pillanat volt, anyám ugyanis nem ordíthatott hangosan, különben a háztartási alkalmazott könnyen leejthetett volna. Megvárta, amíg visszaemel, aztán elájult.
Nádas Péter gyermekkorában Budapesten, a Pozsonyi út 12. szám alatt élt. Tíz évvel ezelőtt visszatért az egykori otthonába. Történt ugyanis, hogy Göteborgban találkozott Wéber Krisztinával, aki családjával utánuk költözött oda, s aki meghívta vendégségbe. Elfogadta a meghívást, ám elmondása szerint sajátos élményben volt része: amikor belépett az ajtón, konstatálta, hogy a lakás egy részét átalakították.
„Már az előszoba sem stimmelt, csak a fele maradt meg. Korábban széles volt, most keskeny. A fürdőszoba is máshová került. A XIX. században még a földszinten volt egy mosókonyha. Nagy ház volt, a mosónők sokan mostak, még teknőben, ami kemény és rettenetes munka volt. Ráadásul üst is volt, amit fával kellett fűteni.”
A lakásban volt egy nagy műterem, amely felnőttként kisebbnek tűnik, és kétoldalt egy-egy viszonylag nagy szoba. A kisebbik most úgynevezett műtárgyraktárként funkcionál, de annak idején az volt az ő gyerekszobája.
Bazsányi Sándor a Világló részletek című regényt emelte be a beszélgetésbe, majd arról érdeklődött, hogy Nádas melyik városrészben érezte először otthonosan magát Budapesten. Volt-e ilyen, egyáltalán kellett-e ezen dolgoznia.
Az ember bele van vetve a világba, az természetes számára, ahol és ahogy van. Életem első emlékei az ostromhoz kötődnek, egy bombázáshoz. 1944. június 27-én egy bomba a ház felét levitte, amiben éltünk, minket meghagyott. Ez abszolút természetes emlék, ennél természetesebb nem lehet.
Ez még a Damjanich utcában történt, néhány nappal ezután költöztek vissza saját, Pozsonyi úti lakásukba, amely addigra tele volt emberekkel. „Gettósítva lett, mert csillagos ház volt.” Hogy miért mentek vissza oda, azt nem tudja, de Nádas szerint apjának nem az volt a szándéka, hogy megmutassa neki a pusztulást, csak „egy gyereket nemigen lehet hova rakni egy szétbombázott városban”.
Anyámmal azt mérlegelték, hogy az emberi hullákat miként lehet elszállítani. Ám hideg tél volt, mínusz 15-20 Celsius-fok. A rakparton szanaszét hevertek a hullák, lóhullák is, és a korlátok is szét voltak lőve. Úgyhogy most teljesen otthon vagyok. Épp ezért teljesen el tudom képzelni, hogy az orosz–ukrán határon mi van most, vagy mi marad belőle, és azokból, akik ott maradnak.
Rettenetes képsorok elevenedtek meg előttünk, a közönség tekintetéből is kiolvasható volt a rémület.
Rejtélyes az emberi agy, Nádas ugyanis arról is beszélt, hogy a bombázás előtti időszakról már nincs emléke. Sem gyerekként, sem felnőttként. „Gyermeki meglepettség volt bennem.” A korábbi emlékek már csak értelmezés nélküli képekké lettek, amelyeket az agytörzs felfog, munkálkodik rajtuk, előhozza, visszarakja, manipulálja.
Több évtized után is otthonosnak érzem, amikor itt járok. Most is. És néha a közelben szoktam megszállni, amikor Budapesten járok. Ez a falu, ahonnan elszármaztam
– mondta Nádas, majd így folytatta: „Hülyéskedtem. Sosem volt falusi jellege, még csak izolált sem.”
Az író kitért a főváros és a gettó történetére is. Olyasmit is mondott, hogy Budapesten korábban soha nem volt gettó, „gettót csak a nyilasok csináltak”. A város történetében csak a középkorban volt példa hasonlóra, a várban, amelyet aztán a törökök felszámoltak, és a lakóit elvitték Konstantinápolyba. Ám részben még a zsidó népesség csoportjai részben még a középkorban elkezdtek visszaszállingózni, később pedig így váltak a pogromok martalékává. A Kossuth-díjas író elárulta, hogy – bár zsidónak született – családjának nem volt zsidó identitása. A nürnbergi törvényeket tudomásul vették, de amúgy ateisták voltak.
Nádas Péter az est zárásaként a Rémtörténetek című regényéből olvasott fel részleteket. Így aztán kiléptünk Újlipótvárosból, és elmentünk vidékre – Kisorosziba és Gombosszegre –, ahol élete nagy részét töltötte. Zárásként pedig még egy-két közös fotó készült az íróval, aki aztán távozott, de a történeteit itthagyta nekünk.
(Borítókép: Nádas Péter. Fotó: Illyés Tibor / MTI)