Most vagy soha címmel hirdették meg a Hungária együttes nagykoncertjét, és azok döntöttek jól, akik a mostra szavaztak, mert oltári bulit csaptak a nyolcvan felé járó sztárok, akiket az eső sem állított meg, ahogyan a nézők is kitartottak, sőt végigtáncolták a több mint két órás rock and roll partit.
Még a közelébe se értünk a Puskás Arénának, mégis tudtuk, hogy kik azok, akik oda igyekeznek, ahova mi is. Ugyanis azok a rajongók, akik nemcsak a Hungária zenéjét, de az általuk megidézett korszakot is imádják, bizony megadták a módját az outfitnek. A rockabilly ladyk tüllszoknyát vagy ceruzanadrágot viseltek, pöttyös felsőkkel; a jampik pedig előszedték a színes zakójukat és a hozzá illő surranót − aminek persze „gumitalpa, mint a vaj”. A hárék is be voltak lőve: hölgyeknél a lófarok dominált, az uraknál a brillantin. És nemtől függetlenül esőkabát, mert az időjárás nem volt barátja az eseménynek.
Szerencsére a koncert fél órával később kezdődött, mint a meghirdetett nyolc óra, így azok is befutottak, akik botor módon autóval érkeztek. Ezt soha többé nem tesszük… Beláttuk, hogy az 50 ezres tömeg más lépték, mint az eddig megszokott Sportcsarnok. Merthogy bizony az Aréna megtelt, szinte teljesen, alig lehetett üres széket látni.
Előzenekar nem lévén a kezdésig egy minifilmet vetítettek a közönségnek, amiben Fenyő Miklós, Dolly, Szikora Robi és Novai Gábor az előkészületekről beszélt, valamint a 29 évvel ezelőtti népstadionbéli gigakoncertről (70 ezren voltak azon) és ennek apropóján számos archív felvételt is láthattunk. Olyanokról is, akik itt már nem lehetnek jelen:
Flipper Öcsi, Fekete Gyula és Kékes Zoltán is hatalmas ovációt kapott a nézőktől.
Nem volt ez a felvezetés rossz ötlet, mert mindazokban, akik éltek már akkor, amikor a Hungária berobbant, felidézte azokat az időket, és igencsak felsrófolta a kíváncsiságunkat is, vajon milyenek ők most, ennyi évvel később. Mit tudnak letenni elénk?
A választ fél 9 után pár perccel kaptuk meg. Az első számmal elrepítettek minket Rockandrolliába, és onnan épp csak Isztambulba ruccantunk át kicsit, de maradtunk ezen a földrészen. Az Ébredj fel, Rockandrollia egyébként merész húzás volt, mert ez a lemez nem a csúcson készült, hanem az 1995-ös koncert apropóján, de a közönség azonnal vette a lapot. Ami így is maradt végig.
Azt kell mondjuk, hogy bár mindent kihoztak magukból az együttes tagjai, a show-t igazából a nézők csinálták meg. Olyan lelkesen énekeltek és táncoltak, hogy észre se vették – vagy inkább elegánsan úgy csináltak −, ha Fenyő elfelejtette a szöveget, vagy éppen a ritmusból esett ki valaki, ne adj’ isten, a hang csúszott el. Igen, volt ilyen, mégis az a feeling, amit hoztak, na és persze a körítés: a zenészek, a táncosok, a fények, a színek, a némiképp giccsbe hajló, és talán épp ezért átütő ruhák (öt különböző szettben láthattuk őket) annyira összeértek, olyan egységet alkottak a négy főszereplővel, hogy egyszerűen nem lehetett nem imádni őket. Vagy a dalokat. Mert azért azt lássuk be, hogy
amit ők az 1980-as években megalkottak, az nem csak akkor és ott szólt nagyot.
Nincs az az esküvő vagy lefagyott házibuli, amit ne lehetne feltámasztani a Micsoda bulival vagy a Csókkirállyal, és mindig eljön az a pillanat is, amikor előkerül egy seprű a Limbó hintóhoz.
Ilyenek ezek a zenék. Mondhatni organikusan találnak újabb és újabb hallgatóságot maguknak, hiszen az együttes nem létezik, mégis a sokadik generáció szeret bele ezekbe a dalokba. Talán mert annyira jól lettek kitalálva. Úgy dallamukban, mint szövegükben – amelyekből talán ma már nem mindegyik píszí. De milyen jó, hogy akkor még szabad volt lazának lenni, pimasznak és pikánsnak. Ettől üt. A Hungária-számokon nem kell gondolkodni. Mozogni kell rájuk és énekelni kell azokat. Főleg ha erre kérnek minket, márpedig többször is alkalmunk nyílt gyakorolni ezt, és mondhatni csillagos ötösre hoztuk is.
Adtunk és kaptunk. Épp azt, amit annyira szerettünk volna: a kedvenc zenéinket. Sorban jött a Duci Juci, a Dzsungel Rock, a Hotel Menthol, a Baby Doll, a Csak cha-cha-cha, az Eszelős szerelem, a Szexbomba, a Ciaó, Marina, felsorolni is lehetetlen mindet. Az egyes dalok között nem nagyon voltak összekötőszövegek, fel- vagy lekonferálások, de ezt nem is bántuk, mert ha mégis kaptunk, kicsit sutának tűntek. Persze amikor Fekete Gyulát, alias Szaxi Maxit idézte meg Fenyő Miki; vagy éppen Jeszenszky Bélát, akit mi inkább Flipper Öcsiként ismertünk, akkor jó volt vele nosztalgiázni. Mindkettejükből jutott egy saját szám felvételről: Szaxi Maxitól a Neonparádét láttuk, Öcsitől a Bambinát.
Hogy mikor kezdett esni, észre se vettük, annyira vitt mindenkit a hangulat – a közönséget és a zenészeket is. Az eső ellenére az együttes tagjai ugyanúgy használták a hosszú kifutót, nem bújtak el pár vízcsepp elől. Megadtak mindent, amire vágytunk, és még többet is.
Ha Szikora énekelt, Fenyő zongorázott, ha Fenyő nyomta, akkor Szikora ütötte a dobszerkót.
Novai pedig úgy tolta végig a twisteket, hogy „szájában mindig ott volt a rágógumi”. Vitathatatlanul látványos volt, amikor Fenyő és a zongorája egy emelvényen a magasba kúszott, miközben a Várni rád egy éjen át című vallomást adta elő. Ugyanezt a kivételezett pozíciót foglalta el Szikora is a Multimilliomos jazzdobos alatt, ami egyébként a műsor utolsó száma volt – na persze a visszataps előtt.
Itt aztán jött az aranykonfetti, így pár pillanatra mindenki a Got Talent döntősének érezhette magát. De nem maradt el a koncert alatt a szikragép, a telefonos csillagfény és a füsteffekt sem, a Csókkirálynál pedig szexi vörös szájat formázó lufikat kaptak a szerencsések. Mivel
mindent, de mindent eljátszott nekünk a zenekar, egyet kivéve,
egyértelmű volt, hogy a Limbó hintó lesz a zárószám, ahol még tűzijátékban is részünk volt. Picit indokolatlannak tűnt ezek után a kevésbé ismert Kasza Bubu című nótát biggyeszteni a legvégére, még akkor is, ha azt énekelték: „nem megyünk haza”. A lámpákat csak felkapcsolták, és sok-sok, Fenyőtől kapott isteni áldással a nyakunkban elindultunk haza, már jóval este 11 után.
Alighanem sok lejátszási lista rendeződik át a napokban, erősen „hungáriásra” hangolva. Mert aki ott volt, biztosan nem akarja elengedni ezt. Ahhoz túlságosan is élveztük. És talán azért volt ilyen szerethető ez a koncert, mert mind ugyanazt akartuk. Ők a színpadon, mi a nézőtéren: jól szórakozni. És ezt mindkét fél maximálisan hozta is. Vagyis, Hungária–Közönség 1–1.
Várjuk a visszavágót!
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)