Rögtön a kezdéskor megismerkedünk a tizenkét szolgálólány történetével, akiket felakasztottak, „jó magasan kifeszítve: a lábuk földre ne érjen”. Erős indítás a háromszereplős drámában, a Maladype Színház legújabb bemutatójában. Balázs Zoltán rendezése Margaret Atwood Pénelopeia című műve alapján meséli el a trójai háború és Ithaka királynéjának történetét, sajátos női szemszögből, modern kori tükröződésekkel.
Három nő ül a színpadon, három erős, mégis kiszolgáltatott nő, aki mind méltósággal és önazonosan viseli a sorsát, meséli el az életét. Lehetnének az ismerőseink, akik például nem akarnak olyan férjet, aki szeretkezés után befordul a fal felé, és horkol (Odüsszeusz nem ilyen volt), akik élvezik, ha harcolnak a kegyeikért, vagy akikre nehezebb terheket rótt az élet, és abból kell kihozni a legjobbat.
Ám a színpadon ülő nők mitológiai szereplők, és nem kell tudnunk fejből a trójai mondakört, hogy megértsük, ki kicsoda, milyen sérelmeket hordoz, mivel kellett megbirkóznia, mert ezek a nők egyben archetípusok, és mindenki átélheti – férfiként is –, hogy kivel tud a legjobban azonosulni.
Pénelopé (Varga Gabriella) látszólag szenvtelen hangon meséli el, hogy apja már a születésekor meg akarta ölni, vízbe vetette, mert félreértette a jóslatot, és azt hitte, Pénelopé az ő halotti leplét szövi majd. Pedig a lány az apósa, Láertész leplét szőtte nappal, éjjel pedig lebontotta, hogy a kérőket, akik a férje, Odüsszeusz távollétében ostromolták, vissza tudja valahogy tartani.
A második nő Pénelopé unokatestvére, Helené (Orbán Nelli), és mivel Odüsszeusz először az ő kezére pályázik – sikertelenül –, a két nő között alapjáraton tapintható a feszültség. Rivalizálnak is, hogy ki a szebb, ki az okosabb, de mivel Helené (Szép Heléna) életében nem szűkölködött sem férjekben, sem élettársakban, sem gyerekekben, a fölényét folyamatosan érezteti az időnként még mindig féltékeny Pénelopéval.
A harmadik nőtípust Bajkó Edina kelti életre, aki az összes szolgálólány nevében beszél, akik a palotában élnek és megfordulnak. Akiknek nem jutott díszes szoba, bőség és gondoskodás, akiket gyerekkoruktól bárki az ágyába vihetett, ha éppen kedve támadt rá, akiknek korán meg kellett tanulniuk, hogyan maradjanak életben, például úgy, hogy ételt lopnak a terített asztalról.
Végül mégis a szolgálólányok lesznek a „főszereplők” Margaret Atwood Pénelopeia című, az előadás alapjául szolgáló, 2005-ös művében (amely az Odüsszeiára utalva egyértelműsíti, hogy a történetet most a feleség szemszögéből fogjuk hallani). Középiskolás tanulmányaink során talán átsiklunk afelett, ami Homérosz eposzának vége felé történik, nevezetesen, hogy tizenkét szolgálólányt felakasztanak – itt viszont ez nagyon is hangsúlyos.
Odüsszeusz, miután hazaér, lemészárolja a házában lebzselő kérőket, majd fiával, Télemakhosszal közösen felakasztanak tizenkét szolgálólányt, de csak miután az öldöklés nyomait feltakaríttatták velük. Bűnük az, hogy a kérőkkel háltak, ami – valószínűleg – nem önszántukból történt. De a férfiakat ez nem érdekli,
Télemakhosz magabiztosan uralkodott Odüsszeusz távollétében az anyja fölött is.
Ezek tehát az európai kultúra gyökerei, hallgassuk csak ezeket az asszonyokat, mondja Margaret Atwood, akinek egy másik regényéből, a Szolgálólány meséjéből nagy sikerű televíziós sorozat született, és erre fókuszál Balázs Zoltán rendezése is (dramaturg: Juraszek Zsuzsanna).
Balázs Zoltán korábbi rendezéseiben is erős hangsúlyt kapnak a női sorsok, például a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében bemutatott Alice az ágyban című előadásban, ami egy másik nagy író és gondolkodó, Susan Sontag műve alapján született, vagy a Gerdéniában, amely négy különböző generációhoz tartozó nő drámája.
A Pénelopeiában nincsenek csaták, harci jelenetek, Odüsszeusz útjáról, történeteiről is csak hallomásból szerzünk tudomást. Itt „csak” nők vannak, a várakozó feleség, akit, miután az apjának nem sikerült megölnie, a férje visz el magával Ithakába, a kecskék szigetére. Kétségtelenül övé a főszerep, a másik két nő jól ellenpontozza Pénelopé vívódásait, kitartását.
A jelmez (Németh Anikó munkája), a díszlet és a színészi játék is hordozza Balázs Zoltán rendezői kézjegyét: a színésznők precízen, másodpercre pontosan mozognak a csak látszólag egyszerű díszletben. Egyszerre látunk minimálszínházat, ahol fontos az erős koncentrációval elmondott szöveg, és barokkos elemeket. A három szereplő mitológiai messzeségből csillogó ruhája és fejdísze hol kék, hol piros, hol zöld színben játszik, attól függően, milyen lámpa világít a fejük fölött, a kis tér által is predesztinált finom mozdulatokat pedig egy rafinált szerkezet segíti.
Ez a szerkezet három – fiókkal ellátott – ülőkéből áll, amelyek körbe és a saját tengelyük körül is forognak, így a szereplők interakcióba tudnak lépni egymással. A háttámlába bele is tudnak kapaszkodni, de ez a rácsozat több más célt is szolgál az előadás során – a végén egészen drasztikus minőségben láthatjuk viszont.
Az összművészeti produkció zenéjét – olykor hárfa, máskor furulya, esetleg elektromos gitár vagy felvétel szólal meg – Kovács Adrián zeneszerző jegyzi, akinek a nevéhez többek között olyan előadások fűződnek, mint a Liliomfi, a Kinek az ég alatt már senkije sincsen, A diktátor vagy A nagy Gatsby.
A darab a Gyulai Várszínházzal való együttműködésben jött létre, a gyulai bemutató 2024. július 22-én lesz. A budapesti premiert A Harmadik Hely nevű lakásszínházban tartották, annak minden lakályosságával és közvetlenségével. Balázs Zoltán jó házigazdához méltón fogadta a nézőket, az előadás kezdetén pedig jó utazást kívánt. Mi pedig lemerülhettünk az ókori görögök és az avantgárd színház világába, valamint a saját, felismerésekkel teli gondolatainkba.
(Borítókép: Mészáros Csaba / Maladype Színház)