Jack Pierson fotóművész, akinek jelenleg a londoni Lisson Galériában láthatók a munkái, egy interjúban kifejtette a véleményét a jelenkori fotózásról, és elmondta azt is, kit szeretett a legjobban megörökíteni.
Provincetown egy halászfaluból lett művésztelep Cape Cod csúcsán, egy félszigeten Amerika északkeleti partján. Amerikai viszonylatban ez egy óváros, és a 20. század első fele óta a művészek, zenészek, queer emberek és bohémek menedéke, akik minden nyarat a városban töltenek.
Itt élt Tennessee Williams, sok absztrakt expresszionista nyaralt a városban, és a Velvet Underground is játszott itt az 1960-as években. A hely kulturális vonzereje mágnesként hat a kreatív emberekre. Itt fotózta le Billy nevű barátját Jack Pearson híres fotós is.
Billy az egyik legpimaszabb és legcsillogóbb előadó, akivel valaha találkoztam. Van egy Scream Along with Billy című estje, ahol kedvelt rockalbumokat ad elő, improvizációs kabaré stílusban. Két testvérével együtt tagja a Garage Dogs nevű zenekarnak. Ők hárman afféle végső törvényen kívüliek – van bennük egy punkszellem, ami egyszerűen mámorító
– nyilatkozta a fotós a The Guardiannek. Először úgy találkozott Billyvel, hogy valaki más műsorában lépett fel – magával ragadónak tartotta, és azóta barátok.
„A szépség, azt hiszem, a részletekben rejlik – mondta Jack Pearson. – A digitális fényképezés olyan részletességet kínál, amelyet az analóg fényképezőgépek nem tudnának elérni. Lehetővé teszi, hogy a néző lássa az ember bőrének pórusait és redőit, striáit és haját, úgy is, ahogy talán nem kellene.”
A karrierem elején szinte minden, amit fotóztam, lágy fókuszú, túlexponált vagy homályos volt. Analóg fényképezőgéppel készítettem őket, és a munkám egy romantikus minőség megörökítéséről szólt – bepillantást akartam nyújtani a múló világba. De amikor az analógról a digitálisra váltottam, pontosan az ellenkezőjének lettem a megszállottja: hihetetlenül éles fókusz, éles részletek és őrületes mennyiségű információ kifejezése minden képkockában. Amikor működik, újfajta intimitást hoz létre, vagy talán egyfajta kukkolást. Mindent láthatunk.
Karrierje során fotózott férfiakat, de a fényképezés módja megváltozott. Korábbi munkáiban sokszor megjelent a szex. Volt egy bevált narratíva: az alany az ágy szélén ül, és közvetlenül az objektívbe néz, ami így „elérhetővé” teszi a fotósnak és a nézőnek egyaránt.
Az új képeimnél megpróbáltam törekedni arra, hogy ne legyen benne szex. Nem óvatosságból, hanem azért, mert a kultúránk fokozódó szexualizációja talán kevésbé érdekessé tette a témát. Most, amikor kultúránk nagy része pornográf, kevésbé érezzük vétkesnek magunkat. Lehet, hogy nem tudunk férfimeztelenséget fotózni szex nélkül, ez talán haszontalan javaslat, de valami olyat akarok csinálni, ami – egy közhellyel élve – kissé emelkedettebb
– mondta.
Bizonyos szempontból a régi iskola eszméit követi: nem gondolja, hogy a fotózás művészet lenne. Nehéz egy fényképnek, különösen egy színesnek, mivel olyan aurája van, mint a nagy festményeknek.
A fotósoknak azonban sokkal keményebben kell dolgozniuk,
hogy kiérdemeljék a helyüket a galériák falán. Pierson unalmasnak találja a kiállított fotókat. Úgy gondolja, hogy a fotónak a könyvekben a helye. Ez a természetes közege. Valami olyat kellene adnia egy galériában, amit nem tudunk kéznyújtásnyira elérni sem albumban, sem telefonon. Számára ez azt jelenti, hogy szokatlan módon párosítja a képeket, megmutatja a papír kopását, a kollázst, bármit, ami kapcsolatba hozza a képet más képekkel és a környezetével.
Jack Pierson munkái 2024. augusztus 3-ig láthatók a londoni Lisson Galériában.
(Borítókép: Jack Pierson 2016. szeptember 8-án New Yorkban. Fotó: Nicholas Hunt / Getty Images)