Újabb fontos állomásához érkezett a magyar irodalom, Nádas Péter Párhuzamos történetek című nagyregénye után újabb grandiózus mű született. Darvasi Lászlónak mintegy tíz évébe került, hogy megírja a több mint 1700 oldalas, három kötetből álló Neandervölgyiek című monumentális nagyregényét, ami a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg. 

A művet nemrégiben széles közönség előtt mutatták be a budapesti CEU Auditóriumában. A József Attila-díjas írót Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország-szakértő kérdezte. Először afelől érdeklődött, miért döntött a nagyregény formátum mellett. Darvasi szerint fals dolog, ha az ember azt a célt tűzi ki magának, hogy nagyregényt ír. Ez nem így működik, hanem úgy, hogy elkezd az anyaggal dolgozni, időközben pedig azt látja, hogy folytatni kell. Még van benne. Mehetsz vele.

Olyan regény akartam írni, ami a XX. századot lefedi, és eljutunk a mába. De egy ponton már nem lehetett továbbmenni. A lényeg, hogy amikor sok embert szerepeltetsz, akkor a figurák a maguk életét élik és mondják. A sorsukkal pedig nem lehet spórolni. Ki kell találni, hogy mennek egymás mellé.

Darvasi írás közben jött rá, hogy a nagy formával van dolga. „Nem is a naggyal, hanem a nagyon naggyal. És akkor megijedtem.” Majd dolgozott tovább, mint egy termesz a vár belsejében. A történész ekkor jó ütemben kérdezett rá, hogy az egészben mégis mi volt a legnagyobb kihívás. A József Attila-díjas írótól hamar jött a válasz, szerinte az emberi élet legfontosabb aspektusa a türelem.

Úgyis eljön, megtörténik, készülj fel rá, ne siettesd, nem kell kapkodni, de csináld meg! Ezeket egytől egyig meg kellett csinálni. Ott ülsz az asztal mellett, az írógépnél, napról napra, és türelmes vagy. Szóval egyszerre vagy alázatos és szörnyeteg. Másképpen nem lehet. És mindent feláldozol, vagy nagyon sok mindent

– fogalmazott. „Mindennap egy halálos ítélet, de türelmesen végigvárod. Meghalsz. Feltámadsz. Meghalsz. Feltámadsz. És ez megy tíz éven át, mindennap. Nem is a nyelv vagy a karakterek viselkedése miatt, hanem az, hogy én mint író hogy bánok velük, és közben magammal. Ez a legfontosabb az ilyen típusú szövegeknél, mint ami a Neandervölgyiek lett.”

Bántalmazták, abuzálták, megerőszakolták

A Neandervölgyiekből Nagy-Kálózy Eszter Kossuth-díjas színművész olvasott fel részleteket az est alatt. A szöveg önmagában behúz, visz, sodor, ám Nagy-Kálózy előadásában a CEU terme ha pillanatokra is, de színházzá vált. Igaz, másképp működött, mint amikor a szerző olvasta fel néhány hete a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián tartott székfoglaló előadásán, ugyanebben az épületben.

A felolvasás után kiderült, hogy az író azért a Vígszínház művészét kérte fel a feladatra, mert úgy érezte, Erna karaktere, orgánuma hozzá áll a legközelebb. Az elképzelése pedig találkozott a valósággal. A kulcsszereplőről Sz. Bíró Zoltán beszélt, szerinte Erna önálló, szabad ember, aki a nehéz helyzetével dacolva, és annak ellenére is autonóm módon akar viselkedni. 

„Pedig bántalmazták, abuzálták és megerőszakolták” – szúrta közbe Darvasi. A történész a pokoli fájdalmakon túl a nő belső szépségét is meglátta. „És ahogy haladtam, feltűnt, hogy számos és a legkülönbözőbb típusú férfi szereplő szeme is megakadt rajta. Szóval külsőleg is érdekes lehetett.”

Hogyan ér véget egy Netflix-sorozat?

Amikor Sz. Bíró elkezdte olvasni a regényt, először úgy érezte, hogy az lassan, de nem unalmasan indul, ám ahogy a második, majd a harmadik kötethez ért, az események egyre inkább felgyorsultak. Azon gondolkodott, hogy ez vajon egy írói eszköz, vagy azért van így, mert a történelem is hasonlóképp gyorsult fel a XX. században.

Végigmentünk a Horthy-korszakon, a második világháborún, és mindenféle történelmi traumákat érinteni kellett. Fontos és különleges írói feladat volt, hogy ne vesszek el benne, a lényeg mégis megmaradjon. Ez a történet a maga módján mégis egy pokoljárás volt, bennem is, hiszen a figurákkal szemben is türelmesnek kellett lennem, miközben tudtam, hogy mindjárt be kell fejeznem

– mondta Darvasi, majd hozzátette: i lyenkor van egy dramaturgiai érzék, amitől felspannolja magát, és mindenki kap egy kis „kohót”.

Érdekes volt megtapasztalni, hogy Sz. Bíró Zoltán most más szerepben volt. Általában ugyanis az Oroszország-szakértőt szokták kérdezni, és ő felel, pontosan, világosan, nyomdakészen. Most viszont ő volt az, aki irányította a beszélgetést, okosan, érdeklődve, s végtelen alázattal. 

Egy ponton felidézte, hogy az író eredetileg napjainkig akarta megírni a regényt, de legalábbis a rendszerváltásig. Reményét fejezte ki, hogy a történet nem ér véget, és egy negyedik könyv formájában folytatása következik. Már csak az a kérdés, hogy mi lesz benne, és miben fog eltérni a trilógiától. 

Darvasi erről nem beszélt, arról viszont igen, hogy valószínűleg mindannyian ismerjük, hogyan ér véget egy Netflix-sorozat. Úgy érezni, hogy nincs befejezve, és majd mehetünk tovább. Elmondta, hogy ez a regény is úgy van befejezve, hogy maradt még mondanivalója,

miután íróként ennyi évszázadon végigbotorkáltam, s eljutottam a Kádár-korszakig, amit a rendszerváltással együtt még meg szeretnék írni, és a mát is, amiben vagyunk.

Mi pedig kedveljük Darvasi László történeteit, és izgatottan várjuk, hogyan folytatja a mesélést. 

(Borítókép: Darvasi László. Fotó: Papajcsik Péter / Index)