Az ellopott világhírű festmények történetei legalább annyira izgalmasak lehetnek, mint maguk a képek. Ki tulajdoníthatta el őket? Hol lehetnek? Miért nem sikerül a nyomukra bukkanni? Cikkünkben hat meglovasított alkotás nyomába eredünk.
A napokban jelent meg a hír, hogy kalapács alá kerül a reneszánsz mester, Tiziano korábban kétszer is ellopott festménye, amelyet egy londoni buszmegállóban találtak meg 2002-ben. Ám nemcsak az itáliai festőművész képét emelték el eredeti helyéről: szinte nincs is olyan sztárfestő, akinek ne lopták volna el egy-egy munkáját. Bár az évek alatt folyamatosan kerülnek elő ezek a festmények, sok eltulajdonított műkincsre máig nem bukkantak rá.
A genti szárnyas oltár Hubert és Jan Van Eyck nevéhez köthető. A németalföldi táblaképfestészet megteremtői alkották azt a vallásos tematikájú oltárképet, amely a világ legtöbbször ellopott műkincseként vonult be a történelemkönyvekbe. A flamand testvérpár műve tizenkét különálló olajfestmény-panelből áll, a tucatnyi jelenet együttese pedig egyetlen nagy epizódot ábrázol. A tizenkét táblás festmény a genti Szent Bavo székesegyház számára készült. Az egész remekmű kinyitásakor legalább 11 láb (335 centiméter) magas és 15 láb (457 centiméter) széles. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogyan lophattak el többször egy ekkora festményt.
A genti oltár körüli zűrzavar 1566-ban kezdődött, amikor protestáns fegyveresek megrohamozták a Szent Bravo katedrálist. Szerencsére a katedrális őreinek sikerült leszerelni mind a tizenkét táblát, és biztonságosan elrejteni a műalkotást. Aztán jött Franciaország császára, Bonaparte Napóleon, szemet vetett a műalkotásra, majd 1795-ben (sikeresen) csapatokat küldött, hogy lopjanak el négy táblát a katedrálisból, amelyeket aztán kiállított a párizsi Louvre Múzeumban.
A táblák végül visszakerültek Belgiumba, ám nem sokáig hagyták azokat békén. 1815-ben hatot eladott a székesegyház egyik plébánosa, hogy törleszthesse növekvő adósságait. A hat tábla ezután a porosz királynál landolt, és mindet kiállították Németországban. Évekkel később, az első világháború végén a versailles-i békeszerződés értelmében visszakerültek a székesegyházhoz.
A műalkotást 1934-ben ismét ellopták, akkor Arsène Goedertie tőzsdeügynök és üzletember tulajdonította el. Egy egész csapatot küldött a katedrálisba, hogy lopja el az Igazságos Bírák néven ismert bal alsó panelt. Goedertie kettévágta a panelt, a másik felét a rendőrségre hagyta, hogy megtalálja, majd váltságdíjat követelt a panelért. A belga miniszter ezt megtagadta, így a panel másik fele máig hiányzik.
Vincent Van Gogh Váza szegfűvel című olajfestménye három évvel a művész halála előtt készült, de annyira értékes darab, hogy kétszer is ellopták. Az 55 millió dolláros (20,3 milliárd forintos) képet a kairói Mohamed Khalil Múzeum szerezte meg és állította ki egészen 1977. június 4-ig, amikor is a festményt ellopták. A kormány nem közölt részleteket a bűncselekményről, de azt feltételezte, hogy a lopás a múzeum két palotája közötti költözéskor történt. A festményt végül két évvel később, Kuvaitban találták meg, bár a pontos helyet soha nem hozták nyilvánosságra.
A Mohamed Khalil Múzeumot azonban 2010 augusztusában újabb kellemetlen meglepetés érte. Az intézmény jelentése szerint a festményt egy dobozvágóval távolították el a keretből. A rablás idején Farouk Hosni egyiptomi kulturális miniszter bejelentette, hogy a gyanúsítottakat elfogták, bár hamar visszavonta kijelentését, mivel állítása nem volt igaz. A rablás napközben, fényes nappal történt: a bűncselekmény napján a 43 biztonsági kamera közül csak 7 működött. A festmény még mindig hiányzik, az elkövető pedig továbbra sincs meg, bár Habib el-Adly korábbi belügyminiszter egy interjúban azt mondta, szerinte egy múzeumi alkalmazott a bűnös.
A fauvista francia festő, Henri Matisse szintén műlopás áldozata lett: az Olvasó lány fehérben és sárgában című festménye 2012. október 15. és 16. között tűnt el a rotterdami Kunsthal Múzeumból, sőt Claude Monet Waterloo híd, Londonját is ellopták.
Három román férfit gyanúsítottként tartóztattak le. Az egyik Radu Dogaru volt, akinek anyja azt állította, hogy a bizonyítékok elrejtése érdekében elégette a festményeket a tűzhelyében. Az Irish Times arról számolt be, hogy a törvényszéki nyomozók megvizsgálták a hamu maradványait, és meglepő felfedezést tettek. Fát, vásznat, tűzőkapcsokat és festéktöredékeket találtak, amelyek alátámasztják a nő nyilatkozatát. Ez azt jelentette, hogy a törvényszéki nyomozóknak tovább kell vizsgálniuk a maradványokat.
Rembrandt képét sem hagyták békén a tolvajok: a Vihar a galileai tengeren jelenete Jézus Krisztust és tanítványait ábrázolja, akik viharba keveredtek, miközben a galileai tengeren hajóztak. A tájképét a bostoni Isabella Stewart Gardner Múzeumból lopták el 1990-ben. Akkoriban ez volt az egyik legnagyobb műrablás az Egyesült Államokban.
A festményt két, önmagát rendőrnek kiadó férfi lopta el. A dolgozók igencsak megdöbbentek, amikor az álrendőrök megkötözték őket, és elkezdték kivágni a festményeket a keretükből. A férfiak összesen tizenhárom műalkotást loptak el: Rembrandt festménye mellett Johannes Vermeer, Edgar Degas és Govert Flinck műveit is elvitték.
Az üres keretek ma is eredeti helyükön lógnak, emlékeztetve a látogatókat arra, hogy mi veszett el, és abban a reményben, hogy egy napon visszakerülhetnek a falra.
Raffaello egyik legismertebb művét, az Egy fiatal férfi portréját még a nácik lopták el a második világháború idején Lengyelországból. Bár a téma vitatott, általában Raffaello önarcképének tekintik, mivel az arcvonások hasonlóak Az athéni iskola című freskó önarcképéhez. A portré egy magabiztos és jól öltözött fiatalembert ábrázol, korai manierista stílusban.
1939-ben a családi pátriárka, Augustyn Józef Czartoryski herceg számos darabot kimentett a Czartoryski Múzeumból, köztük Raffaello portréját. Hiába rejtették el a gyűjteményt, a Gestapo felfedezte a műkincset. A portrét Berlinbe, majd Drezdába küldték, hogy része legyen a Führer linzi gyűjteményének. A festményt utoljára Krakkóban látták, amikor a Wawel-kastélyban helyezték el, jelenlegi helye ismeretlen.
(Borítókép: Németh Emília / Index)