Úgy beszélik, megvan a méltó utódja a klasszikus orosz irodalom nagyjainak: Mihail Jelizarov Sírásó című opusza, bár nem egy Háború és béke-hosszúságú történet, így is több mint 800 oldalas regény, ráadásul apró betűkkel szedve − olvasása legalább annyira megterhelő, mint a téma, amelyet feldolgoz. A könyv magyar fordítása május végén jelent meg az Európa Kiadó gondozásában.
Az oroszokat ismerve persze nem kell − és nem is szabad − csodálkozni azon, hogy a kortárs irodalom is kitermel magából brutális hosszúságú, az életről lehozó, mégis humorral fűszerezett sztorikkal előrukkoló írókat.
Mihail Jelizarov Sírásó című regényének főhőse, Vlagyimir „Vakond” Krotisev gyermekkora örök bizonytalanságban telik, édesapja miatt ugyanis állandóan költözködnek. A kisfiú gyenge tanuló, ráadásul a szeme is rossz, és gyakran esik verbális bántalmazás áldozatául. Már egész kicsiként érdeklődni kezd a temetők és az ásás iránt, bogarakat temet a földbe, első valódi sírját pedig a katonaság alatt ássa. Az élmény megpecsételi a sorsát, az élet úgy hozza, hogy a fiatal férfi a féltestvére, Nyikita temetkezési vállalatánál kap munkát. Krotisevet a bátyja nemcsak a munkahellyel, de a nőjével, Alinával is megismerteti, a fiatalok pedig azonnal szerelmi viszonyba kezdenek.
Krotisev a rendszerváltás előtt születik, de a történet a posztszovjet érában csúcsosodik ki. Bár kortárs regényről beszélünk, ami szinte napjainkban játszódik, a regény az örök orosz hangulat megtestesítője: kizárólag a technikai vívmányok említése miatt realizálódik az olvasóban, hogy a kötet (és a szerző) bizony a modern kor szülötte, nem pedig Dosztojevszkij kortársa.
Talán sablonosnak hangozhat dosztojevszkiji párhuzamokat felfedezni a könyvben, ám be kell vallani, hogy akarva-akaratlanul is a tragédia filozófiája érződik ki a kötetből: a reménytelenség, az őrület, a halál újra és újra felbukkanó és manifesztálódó gondolatai végig jelen vannak A sírásóban. Mi több, minden az elmúlás körül forog.
Hogy Jelizarov a shakespeare-i drámákból (egész pontosan a Hamletből) ismerős sírásó motívumát a comic relief, vagyis a humoros feloldás miatt hozza-e be a sztoriba, rejtély marad, de ebben az esetben is rengeteg párhuzamot lehet felfedezni a főhős és az angol drámaíró karakterei között. A Hamletben a két faragatlan, butácska, ugyanakkor az élethez humorral és kitartással álló sírásó nemcsak a talajt, de legalább annyira a fagyos atmoszférát is fellazítja. Krotisev és Nyikita esetében is ilyesmiről van szó.
A tragédia élét tompítja a keserű humor, a fanyar gondolatok, a csípős beszólások, amelyek az édesnek tűnő, ugyanakkor nagyon is durva szereplőkből törnek fel.
A gótikus motívumok realista elemekkel keverednek, de szatirikus és perverz mozzanatokból sincs hiány: a frusztráló és felkavaró minták, valamint a sokszor idegesítővé váló szereplők gyakran ellenszenvet váltanak ki az olvasóból. A regény ezzel szemben javarészt élvezetes, a téma és az írásmód ellenére sem lépi át a lélektani határt. Pont annyira túlzó, hogy az még belefér egy átlagolvasónak is.
A szerző egyes jeleneteket olyan hosszan bont ki, hogy a befogadó úgy érezheti, különálló novellát olvas a regényben: Jelizarov ezzel Victor Hugo stílusát juttatja az ember eszébe, aki több száz oldalon keresztül képes (látszólag) jelentéktelen epizódokat ecsetelni, amelyeknek legfeljebb a mellékszálakban lehet némi szerepük.
A történet a misztikum, a halál és a kőkemény filozófia komolysága ellenére is magában hordozza a szórakoztatást, ami gyakran a furcsaság vagy a gyermeki báj eszközével valósul meg. Nem lenne igazi orosz regény, ha néhanapján nem bonyolódnánk bele a karakterekbe, vagy nem botránkoznánk meg az elő-előkerülő politikai inkorrektségen. Bár a történet indokolatlanul hosszú, a lezárása pedig hagy némi kérdőjelet az olvasóban, a zavarba ejtő regény kétségkívül az idei év egyik nagy dobása lehet.
Mihail Jelizarov: A sírásó
Európa Kiadó, 2024. 816 oldal
Fordította: Iván Ildikó
(Borítókép: Mihail Jelizarov: A sírásó című könyve. Fotó: Németh Kata / Index)