Háy János új regénye óriási tabló sok-sok szereplővel. Hősei elsősorban budaiak, főként rossz kapcsolatban tengődnek, de boldogságra vágynak. Ez az állapot azonban mulandó. Hiába hajszoljuk, ha elérjük is, csak pillanatokra lehet a miénk – még ha a tévé mást mond is.
Háy János Boldog boldogtalan című könyve megkerülhetetlen olvasmány, és nem csak azért, mert „könnyen bele tudunk kuckózni”, ahogyan ez a hátsó borítón olvasható, vagy mert nyolcmilliárd embert tart főszereplőjének, ami már eleve izgalmasan szerénytelen állítás. Inkább azért, mert egyenetlenségei ellenére nagyon jó olvasni, és maximálisan eleget tesz a Háy-féle alkotó elvnek,
miszerint igazat kell írni, hitelesen.
Ám az sem hallgatható el, hogy hihetetlenül vicces a rengeteg reflektív megjegyzés, a szöveghez szorosan nem tartozó irodalmi, politikai és mindenféle utalás. A könyv erénye ez a sok elidegenítő effektus, fellazítja a rengeteg kusza és boldogtalan sors töménységét – azt, ami maga a történet, az életünk.
Család, szeretet, sósat, sósat, jó ropogósat, közöny és válás, szeretők és anyaság, magányos idősek és túlterhelt gyerekek, önző fiatalok és meghunyászkodó szülők... De az életakaratok is fókuszba kerülnek azoknál a részeknél, amelyekben sokkal idősebb nő/férfi kerül össze sokkal fiatalabb nő/férfival. Az idősebb, kifutó életakarat nem tud harmóniába kerülni a lelkes, optimista, zsenge életakarattal. Igyekezhet a veterán, de hiába, csak liheg a másik nyomában. Ahogyan a más nyelvet beszélő budai sem érthet szót a pestivel, és ahogyan a regény szereplői sem mehetnek szabadságra, hiába is vágynak rá.
Beszélhetnénk először arról a nőről, aki elhatározza, hogy nem, többet nem törekszik a boldogságra, boldogtalan lesz, vagy legalábbis vállalja, hogy az. Így megy szembe a szociális és marketingelvárásokkal, a sok „énidővel” és „mert megérdemleddel”.
Gondolta, meghatároz egy napot, mikortól, holott már évek óta boldogtalan volt.
És ahogy a szerző már kifejtette, túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a boldogságnak manapság, hajszoljuk, noha az élet a boldogság és a boldogtalanság ritmusára jár, és butaság, naivitás minden eszközünkkel és idegszálunkkal a boldogságra törekedni. Vagy jön, vagy nem.
Szereplői ezen ügyködnek mégis (hiszen mi is ezt tesszük), és főleg kapcsolataik megváltoztatásában keresik a boldogság kulcsát. Egy másik szerelem, egy másik partner megadhatja azt, ami hiányzik. Aki tartósan boldog (hát nem sok ilyet ismerünk, ugye?), annak nincs is helye a könyvben, „A lánya boldog volt (ezért is szerepel csak röviden ebben a könyvben)...”
Ha a négytagú baráti pár férjeket cserél, minden jobb lesz, gondolják, főleg, hogy még a ruhákat, egyéb személyes tárgyakat sem kell átszervezni, a méretek és igények azonosak. De ez sem megoldás, a férjek suttyomban visszajárnak az eredeti, hivatalos asszonyokhoz.
Hát, bonyolult dolog a boldogság, az már biztos!
De mindenkinél ugyanolyan, mert, mint Háy írja, mind ugyanolyanok vagyunk, kár is áltatni magunkat, olyanok, mint a sátoraljaújhelyi könyvtáros, mint a csapodár jógaoktató, a boldogtalan nő és férfi, aki időről időre, percekre, napokra boldog is. De ez nem elég, és kilépnek vagy elsettenkednek a bokrok alatt egy másik kapcsolatba. Mintha nem lenne reménytelen a boldogsághajszolás!
Van ebben a könyvben sok XII. kerület és Balaton, Einstein és Biblia, Nick Cave és turulmadár, de a korát megelőző emberséges tyúktartást propagáló Petőfi-szülő is (Anyám tyúkja), ahogy Bukta Imre és biopiac és Harrison. Vannak egyértelmű írói emlékek és életmorzsák. A Háyt kicsit is ismerő olvasó sok ilyenre bukkanhat, de nem a voyeurségtől jó mégsem. Hanem például a skandinávkrimiszál-betéttől, amiben a nyomozó, Johnny Weak
186, nem, inkább 192 centi magas, svéd modell, szőke haj, kicsit, igaz, már őszül, de így talán még vonzóbb, valamelyest hasonlít Jo Nesbøre, bár ő norvég, de ezek a skandinávok tulajdonképpen egyformák, mind a vikingektől erednek, kivéve a bevándorlókat.
Akit merengővé és titokzatossá tett a másnaposság, és véletlenül sem lehet boldog, hiszen melyik skandináv detektív boldog és antialkoholista és társasági lény? Hát semelyik! De mi most eleget tettünk a szerzőféle ajánlásnak, miszerint a könyv fülszövegében a szerkesztő majd bizonyára megemlíti az új karaktert, a semmibe vágyakozva tekintő, boldogtalan és zseniális nyomozót. Az újságíró megtette.
De praktikus tanácsokra is bukkanhatunk a lapokon: szeretővel például nyugodtan vonuljunk el a Bakonyba, mert még ha találkozunk is ismerőssel, biztos annak is vaj van a fején, úgyhogy nem lesz kínos az egész. De ha több időnk van, menjünk vele Prágába vagy Krakkóba, ott nagy a tömeg, el lehet vegyülni, más a terep, mint itthon. Vagy azt is megtudjuk, ha kis termetű nők vagyunk (bár kérdés, le lehet-e írni még, hogy kicsi és nő mint megkülönböztető jegyek), mindenképp nagy autót kell vennünk a biztonság miatt.
Olyan egyébként ez a nagy Háy-tabló, mintha az interneten barangolnánk. Egyik szereplő vezet a másikhoz, átkattintunk, és új sors tárul elénk.
Amitől egyenetlen, az például a könyv vége felé felbukkanó értekezés az irodalmi élet hatalmi gépezetéről, ami az alkotókat szorított helyzetbe kényszeríti. Aki kilóg az általános felfogásból és stílusból, a partvonalon találja magát, vagy megpróbálják megszelídíteni.
Akik viszont dedikálásra várnak, olvashatjuk a 400. oldal tájékán, direkt a kilógást keresik, rajzolna bele nekik valami mást, valami személyre szólót és különlegest az illusztrátorként is kiváló Háy, nem csak a nevüket írná oda. Én kaptam egy csúcsos süveges manót, remélem, más nem ezt nézi az első oldalon, de ha mégis, nekik biztos nem az áll ott, hogy Bernardának szeretettel.
(Borítókép: Háy János: Boldog boldogtalan című könyve. Fotó: Németh Kata / Index)