A szenzáció szóval óvatosan kell bánni a magyar irodalomban, még akkor is, ha olyan jelentős – viszont már halott – szerző eddig kiadatlan műve jelenik meg, mint Borbély Szilárd. Az írók és költők ugyanis jól tudják, hogyan működik az utókor, és azt, hogy amit az asztalfiókban hagynak, az valamikor, valaki számára érdekes lesz. A jelenségről Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténésszel beszélgettünk.
„Borbély Szilárd már életében is a magyar irodalom élvonalához tartozott, korai halálával pedig gyakorlatilag klasszicizálódott, és megkerülhetetlen alak lett” – mondta az Indexnek Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész, akivel annak apropóján beszélgettünk, hogy a Jelenkor Kiadó gondozásában nemrégiben jelent meg Borbély Szilárd Árnyképrajzoló és egyéb prózai írások című kötete.
Az életműsorozat legújabb darabja a 2008-ban kiadott könyv írásai mellett azokat az elbeszéléseket és egyéb kisprózai szövegeket gyűjti egybe négy ciklusra osztva, amelyeket Borbély folyóiratokban adott közre – kötetben itt jelennek meg először. A kisprózák gyűjteményében olvasható továbbá két, még nem publikált írás a szerző hagyatékából.
Itt rögtön adja magát a kérdés, mennyire számít irodalmi szenzációnak, amikor egy már nem élő szerző eddig kiadatlan művei jelennek meg. Bíró-Balogh Tamás megfogalmazása szerint a szenzáció szóval mindig óvatosan kell bánni. „Babits is leírta Adyról, hogy minden betűje szent. Az írók meg a költők jól tudják, hogyan működik az utókor, és azt, hogy amit az asztalfiókban hagynak, valamikor, valaki számára érdekes lesz. Általában irodalomtörténészek keresgetik elő onnan.”
Az irodalomtörténész úgy véli, az összes életmű magában foglalja ezt a lehetőséget, mert minden írónak vannak be nem fejezett vagy nem publikált írásai, amelyeken az életében még dolgozott. Ám az író jelentőségétől függ, hogy az életművét kinek a feladata feldolgozni.
Nyilvánvaló, hogy nem mindegyik szerző hátrahagyott műve érdekes a szakma és a közönség számára. Minél jelentősebb, annál fontosabb. De részben jogi kérdés, hogy az örökös hozzájárul-e a kiadáshoz
– fogalmazott Bíró-Balogh Tamás, aki szerint ennek vannak hátulütői.
Például Franz Kafka végrendeletében Max Brodnak, legjobb barátjának és hagyatéka kezelőjének azt írta, hogy az összes munkáját meg kell semmisíteni, ami addig nem jelent meg. Brod ezt nem teljesítette, így maradtak ránk Kafka regényei. Tehát világirodalmi nagyságú művek maradtak fönt azáltal, hogy nem a végakarat szerint jártak el.
A magyar kulturális közélet állóvizét a rendszerváltás után József Attila Szabad-ötletek jegyzéke című műve kavarta fel. A szakértő elmondta, akkoriban minden gimnazista elolvasta, mert a p*na és a f**z szavak is benne vannak. Számos vita folyt arról, hogy orvosi dokumentum-e, vagy az írói, költői életmű része. Végül abban állapodtak meg, hogy szoros kapcsolatban van A Dunánál című verssel, és igenis a költői életmű része.
Kell egy olyan szakember, aki az előkerült dokumentumot el tudja helyezni az életműben a szakma és a közönség számára. Fontos, hogy ne legyen túlhájpolva, ahogy az is, milyen adalékokkal járult hozzá a teljes egészhez. Ha egy már befutott szerzőnek előkerül egy korai munkája, amely megmutathatja a költővé vagy íróvá érés forrásvidékét, akkor azt egy utószóban vagy kísérőtanulmányban kell rögzíteni
– vélekedett Bíró-Balogh, aki arról is beszélt, hogy az írói hagyatékokkal alapvetően a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) foglalkozik, amelynek kézirattárában rengeteg mű áll kiadatlanul. A művek kiadása azonban nem az intézmény feladata, ezzel a kiadók foglalkoznak.
A példák sora még itt sem ér véget, hiszen nem mehetünk el szó nélkül Gabriel García Márquez utolsó, befejezetlen regénye mellett, ami nem lett olyan átütő, mint a szerző legnagyobb művei. Mielőtt a demencia miatt abbahagyta volna az írást, Márquez egy utolsó szépirodalmi művön dolgozott, amelyet soha nem fejezett be, mert nem volt elégedett vele. Öt piszkozat után betegen azt mondta fiainak: „Nem jó ez a könyv. Meg kell semmisíteni.”
A fiúk azonban figyelmen kívül hagyták apjuk kívánságát, és posztumusz „elveszett” regényként adták ki a Találkozunk augusztusban című művet, amelyet a Magvető Kiadó a világpremierrel egy időben, 2024. március 8-án jelentetett meg.
Bíró-Balogh Tamás azt mondta, nem ez az egyetlen példa, majd Milan Kunderát idézte, aki szerint az ilyen műveket nem lenne szabad kiadni, mert megtéveszti az olvasókat, akik ezáltal próbálnak az életművel megismerkedni. Bár úgy véli, érthető, amikor egy jogörökös vagy kiadó szeretne profitálni egy híres író önálló kötetben kiadható, kevésbé jól sikerült művéből is.
Az irodalomtörténész szerint be kell látni, hogy a könyvkiadás mindig is ilyen volt, mert az ismeretlen művek mindig eladhatók. Persze mindez lehet valóban küldetés is. Ráadásul az adott író olvasói, „rajongói” kíváncsiak lehetnek még a gyengébb művekre is. „Kundera pedig tévedett, mert olyan könyvet hozott föl negatív példának, amelynél a csalódott barátja nem vette figyelembe, hogy hagyatékból előkerült művet olvas. Ez pedig a tájékozódás hiányára vall.
A kéziratok megjelenése előtt minden esetben gondos mérlegelésre van szükség. Mindenképp kell egy szakmai, orientáló, kísérőtanulmány. Abban sem vagyok biztos, hogy mindent a széles olvasóközönség elé kell tárni, úgy, mint egy autentikus művet.
Lehet, hogy néha érdemesebb kisebb példányszámban, mondjuk egy kritikai kiadásban, alapvetően csak a szakmai közönség számára megjelentetni az előkerült kéziratot. De az is biztos, hogy jeles szerzők ismeretlen műveit olvasni mindig izgalmas felfedezés” – fogalmazott az irodalomtörténész.
Starcz Ákos, az Indexet kiadó médiacsoport igazgatósági tagja az Index.hu Zrt.-től, és az Indamedia csoporttól függetlenül működő Libri–Bookline Zrt. igazgatóságának elnöke.
(Borítókép: Borbély Szilárd, Franz Kafka és Gabriel Garcia Márquez. Fotó: Wikipédia, Fototteca Gilardi, Ulf Andersen / Getty Images)