Hiba lenne azt állítani, hogy a történelem unalmas. Ugyan nem mindenki gondol vissza a gimnáziumi kötelező órákra mosolyogva, de a múlt bizonyos eseményein lehet nevetni. Nem is keveset. Ezt pedig az Árpád-Ház című színdarab be is bizonyítja.
Kinyomta a gyermek szemét, és ki is akarta herélni. Ez egy elborult és kegyetlen horrorfilm egyik jelenete is lehetne, pedig ez a valóság. Az Árpád-ház uralkodói nem bántak kesztyűs kézzel egymással. Ez Spiró Györgyöt is megihlette, de stílusából adódóan olyan színpadra is állítható művet hozott létre, ami könnyeket csal az ember szemébe – de nem a szomorúságtól.
Az előadást a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulata vitte színpadra. Az Árpád-ház című színdarab a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiváljának negyedik napján nyűgözte le és botránkoztatta meg a közönséget.
Ebben hatalmas szerepe van Keszég László rendezőnek, valamint a teljes színészgárdának. Mind a hatuknak. A kegyetlenül nehéz egyszerre modern, középkori és helyenként vulgáris szöveget előadni, megjegyezni is alig lehet, nemhogy hitelesen előadni. A fiatal színészeknek azonban ez sikerül, ami elismerést érdemel – s amit meg is kapnak a lenyűgözött közönségtől.
Az előadás ugyan mindössze másfél órás szünet nélkül, egyszerre jelent könnyed szórakozást és súlyos szembesülést. Az uralkodók közötti viszályokat humorral ötvözve nézhetjük végig, jelenetei olykor a Monty Python hangulatát idézik.
Könyves Kálmán trónra lépésétől II. Géza uralkodásáig követhetjük az eseményeket. A hat színész összesen harminc karaktert jelenít meg, ami hatalmas munkát igényel, ugyanis folyamatosan váltogatniuk kell a szerepeket. Az uralkodókat Mészáros Gábor és Kucsov Borisz alakítják, a rengeteg mellékszereplőt pedig Búbos Dávid, Ágyas Ádám, Verebes Andrea és Hodik Annabella kelti életre.
Spiró nem a finomkodásról híres, szóhasználata helyenként igencsak vulgáris, ebből persze bőven marad az előadásban is, sőt a színészek egy-egy improvizációval meg is toldják, de ízlésesen és odaillő módon. Egyáltalán nem céltalan káromkodásról van szó. Kiemelendő, hogy mindegyik színész remekül artikulál, így a roppant egyedi szöveget és mondatszerkezeteket teljes mértékben érteni és élvezni lehet.
A díszletet és a jelmezeket a minimalizmus jellemzi, de nem is kell több, ugyanis ez szövegcentrikus mű. Néhány kellék segítségével a modern kort is sikerül kicsit megidézni.
Betörőmaszk, napszemüveg, zakó.
A koreográfiát sem viszik túlzásba, de éppen az apróbb gesztusok teszik nyomatékossá a mondanivalót. Keszég László rendező elmondta, hogy az előadást nem napi politikai szinten kell értelmezni, mivel felette áll. Az csupán általános dolog, hogy egy kisebb csoport eldönti, hogy magához ragadja a hatalmat, ami semmi másról nem szól nekik, mint hogy azt meg is kell tartani.
Az előadás szereplői közötti konfliktusoknál pedig tényleg olyannyira frappáns beszólásokat alkalmaznak, hogy azokon csak nevetni lehet. A kanboszorka jelzőtől kezdve a „Pócs, te p*cs” felkiáltásig, vagy akár a „dzsuvás csuhás” kifejezésig minden elfér itt.
Azt is megjelenítik, hogy az egyház mennyire jelen volt az összes uralkodó mellett, és mennyi mindent befolyásolt, és polgárpukkasztásból sincs hiány, ugyanis arról is szó esik, hogy
a papok hogyan zaklatták szexuálisan Vak Bélát,
aki homoszexuális. Egy zseniális jelenetben II. István, aki nemzésképtelen, segít Bélának közösülni egy nővel, hogy ne szakadjon meg az Árpád-házi vérvonal. S míg a közönség a nevetéstől szakad, a komédia tragédiát takar. A családon belüli háborúskodások, a cselszövések és gyilkosságok erősen rányomták a bélyeget az Árpád-házra, nem beszélve arról, hogy az uralkodók milyen véreskezűen próbálták megtartani hatalmukat. Mindent elárul a mondat, amit II. István közöl a gyermek Vak Béláról:
A kezemben akarom tartani a fejét és a f*szát!
A történelem kegyetlen, ha nevetünk rajta, ha nem. Most éppen nevetünk.
(Borítókép: Thomas Rothe)