Kedves, cserfes, lendületes, egyszerre úttörő és slágeres – Lindsey Stirling neve valószínűleg nem idegen a magyar közönségnek sem, hiszen 2010 óta bejárta a világot, számtalan lemezt adott el, és többek közt olyan nevekkel dolgozott együtt, mint a Pentatonix, Lzzy Hale, Amy Lee, a The Tenors vagy John Legend. Stirling keveri a klasszikus zenét a poppal, és szemben számos hegedűművésszel, nem hajlandó egy helyben megmaradni a színpadon, koncertjeit rendre végigtáncolja, folyamatosan tartva a kontaktust a közönséggel. 2024. október 11-én Budapestre is ellátogat világ körüli turnéja keretében – fellépésének az MVM Dome ad otthon –, ahol a régi slágerei mellett új lemeze, a Duality dalai is megszólalnak. Ennek apropóján készítettünk interjút az előadóval.
Bár csupán online interjúra volt lehetőség, a szűk fél óra alatt is teljesen átjött, milyen pozitív kisugárzása van Lindsey Stirlingnek. Nálunk délután öt óra volt, náluk még csak reggel nyolc, de olyan lendületes volt a beszélgetés, hogy az energiája beletolt minket a kanapéba – talán ha egy tucat interjúra jut egy ilyen élmény.
A beszélgetésben többek közt szó esik arról, hogy
Nagyjából 15 év telt el, amióta az America’s Got Talent műsorában a világ megismerte – akkor még a hiphophegedűs néven emlegették. Vajon az akkori Lindsey Stirling jó barátságban lenne a mostanival? Hogyan viszonyulna egymáshoz ez a két lány?
A 15 évvel ezelőtti Lindseyvel nagyon jó barátok lennénk. Mókás, hogy a mostani énem, ahogy visszatekint erre a tizenöt évre, néhány zenei döntésemre vagy a ruhákra, amiket viseltem, valószínűleg próbálná meggyőzni az akkori énemet, hogy „ó, drágám, ne, inkább azt ne”. Ugyanakkor nagyon imádnánk egymást, mert együttéreznék az akkori énemmel, a bátorsággal és izgatottsággal, azzal a rettenthetetlen hozzáállással, ami akkor bennem volt. Őszintén, néha még most is eszembe jut, hogy „gyerünk, szerezzünk vissza egy kicsit abból az erőből”.
Ha pedig a másik oldalról nézem, és az akkori énem látta volna a jövőt, le se tudnám írni azt az izgalmat, amit átélne, hogy mindez működött, hogy megcsináltuk ezeket a videóklipeket, a kosztümöket, az előadásokat. A zeném sokat változott az évek során, de fel kellett fedeznem mindezt. Egy teljesen új hangzást próbáltam kikísérletezni, és itt lyukadtam ki – még akkor is, ha nem tudom, miként nevezzem.
A Got Talent előtt is ilyen utat képzelt el magának, vagy teljesen más életpályára készült?
Korábban terapeutának készültem. Ez egy sokkal praktikusabb terv volt, ami biztosnak tűnt. Élveztem azt, amit tanultam, de egy aprócska részem legbelül mindig mondogatta, hogy „nem, nem, muszáj lesz megpróbálnod”. Emlékszem, úgy hittem, nagyon boldog leszek terapeutaként, egy remek életet építhetek fel, de rájöttem, az egyetlen mód, hogy remek életem legyen, ha nincsenek benne megbánások, ha nem úgy tekintek vissza, hogy „vajon lehettem volna előadóművész?”
Sosem az érdekelt, hogy híres legyek, hanem az, hogy szórakoztathassam az embereket. Imádtam, hogy kreatív lehetek, hogy alkothatok. Persze a hírnév együtt jár a sikerrel, ami remek, hisz hatalmas közönség előtt játszhatok, amiért nagyon hálás vagyok. Sosem azt akartam, hogy az emberek tudják, ki vagyok, olyan ruhát viseljenek, mint én, meg azt gondolják, milyen különleges ez a lány. Olyan zenét akartam csinálni, amit meghallgatnak és érzéseket vált ki belőlük. Szórakoztatni akartam őket. Azt szerettem volna, hogy mosolyogjanak.
De ha kezdettől az volt a vágya, hogy embereket szórakoztasson, hogy ezzel az energiával előadjon, miként jött a képbe a terapeuta hivatás?
Zaklatott tinédzserlányokkal akartam dolgozni. Mindig is tudtam kötődni hozzájuk. Nyíltan vállaltam azt is, hogy anorexiával küzdöttem, és nekem is volt több terapeutám, akik segítettek átjutni ezen a sötét időszakon – amikor arra próbáltam rájönni, miként lehetek valaha is újra boldog.
Ezért akartam nehéz sorsú tinédzserlányokkal dolgozni,
hogy segítsek nekik megtalálni a fényt. És ami igazán érdekes, hogy így is maradt egy közös metszet, mert a zenémben olyan témákról próbálok írni, amelyek visszavezetnek a fényre, segítenek reményt és örömet találni, és ráébresztik az embert, hogy nincs egyedül. Úgy hiszem, segíthetek nekik a gyógyulásban, még ha ez nagyon más megközelítés is.
Volt valaha olyan helyzetben, hogy szeretett volna valamilyen érzelmet kommunikálni a zenén keresztül, de végül nem járt sikerrel?
Persze. Rengeteg dalt írok, amelyek végül sosem kerülnek napvilágra, pont ezért. Próbálok elcsípni egy érzést, de végül nem megy. Pontosabban sokszor van, hogy megpróbálom, de később, egy másik albumon térek vissza az ötlethez, és akkor elkezdem újraírni. Ilyen volt például a Guardian. Az Artemis című lemezemen szerepel a dal, és azt szerettem volna, hogy a veszteségről szóljon, mivel épp akkor vesztettem el két hozzám közel álló személyt. De aztán rájöttem, hogy ők az angyalaimmá váltak, és
ezután már azt az erőt akartam megmutatni, ami ebből az érzésből fakad.
Rengeteg szomorú dalt írtam a veszteségről, de azt akartam, hogy ez a dal arról az erőről és szeretetről szóljon, amit az angyalaim mindennap hozzáadnak az életemhez. Próbáltam dalszövegbe ágyazni ezt az érzést, de újra és újra elbuktam. Végül megírtam a Guardiant szöveg nélkül, és így sikerült megfognom az érzést.
Számos dalt írt instrumentálisan, és többet szöveggel is. Alkotóként mit érez a legjelentősebb különbségnek a kettő között?
Fel kell ismerni minden egyes hang jelentőségét, amennyiben nincs mellette dalszöveg. Minden akkord előhív egy aprócska érzelmet a lélekből. Persze a szöveg ereje hatalmas. Imádom, amikor egyes sorok megütik az embert, de el kell tudnod érni ezt minden mással is. Olyan ez, mint amikor az ember elveszti valamelyik érzékszervét, és a többi felerősödik. Ily módon, ha elveszted az egyik lehetőségedet, amivel kapcsolódhatsz a közönséghez, a többit jelentősen fel kell erősíteni, hogy pótold a szöveg hiányát. Mindig is szerettem az instrumentális zenét, mert olyan érzéseket kelt, amit nem tudsz megfogalmazni, hiszen senki sem mondja meg, hogyan érezz. Bíznod kell az intuíciódban, ami gyönyörű dolog.
De nem csak zenével vagy szöveggel szokta kifejezni önmagát, hiszen védjegye a tánc, ahogy hegedűjáték közben mozog a térben. Honnan jött az ötlet, hogy így építse be produkcióiba a színpadi mozgást?
Mindig is imádtam táncolni, de a húszas éveimig egyáltalán nem tudtam, akkor kezdtem el lépésről lépésre beépíteni koreográfusok segítségével. Az ötlet úgy ugrott be, hogy írtam egy baromi energikus zenét, és azt mondtam magamnak, „egy ilyen dalhoz nem ácsoroghatsz csak úgy”. Meg kellett tanulnom mozogni, mert amikor extrémebb dolgokat játszottam, merev voltam, még a közönségre sem tudtam nézni. Nem tudtam mosolyogni. Annyira fókuszáltam, hogy úgy néztem ki, mint egy szomorú, zaklatott szobor.
Ekkor határoztam el, hogy meg kell tanulnom mozogni a zenére, mosolyogni, rákacsintani a közönségre.
Kezdetben ezek csak egyszerű mozdulatok voltak. Először egy lépés, aztán egy forgás, és láttam, hogy meg tudom csinálni. Biztos vagyok benne, hogy ha a kezdeti Lindsey látna most engem, akkor rémülten nézné, mikor szállok fel az égbe. De az egész csak azért lehetséges, mert a kezdetektől rengeteget gyakoroltam, és a mai napig izgatott vagyok, hogy miképp tudom ezeket a burkokat tovább tágítani.
A mostani koncerteken látható koreográfiák, látványok, ruhák mind az ön ötletei, vagy egy profi csapatmunka búvik meg a háttérben?
Úristen, persze, hogy koreográfussal dolgozom. Van egy hölgy, akivel évek óta együtt munkálkodunk, és elképesztő, amit csinál. Viszont a kreatív rendező én vagyok. Kialakítom a dalok koncepcióját, a jelmezeket, a díszletet, minden ötletet, majd egy profi csapattal mindezt megvalósítjuk. Ebben a koreográfustól kezdve a díszlettervezőn át a fénytechnikusig mindenki benne van, aki ezeket az ötleteket életre kelti, és kihozza belőlük a lehető legtöbbet. Sokszor még annál is menőbbet csinálnak, mint ahogy én azt valaha el tudtam volna képzelni.
Most pedig új koncepcióval járja a világot. A friss, Duality című lemeze köré épül a turné. Végighallgatva az albumot, szokatlan, hogy a filmzenés, lendületes vagy épp könnyed dalok mellett a kezdő szám némileg kilóg. Az Evil Twin sötét hangulatú, már-már agresszív hangzású alkotás. Miért pont ezzel kezdődik a lemez?
Azt szerettem volna, hogy az album tematikusan haladjon végig egy érzelmi íven. Úgy éreztem, az Evil Twin remek kezdés, mert ez adja meg leginkább a kettősség érzetét (a lemez címe, a Duality kettősséget jelent – a szerk.) – a különböző ellentétes részek, a szinte már meggyötörtnek érződő hangzás és az énekdallam, ami csak magasan üvölt.
Amikor az ember érzi magában ezeket a különböző, ütköző részeket, olyan, mintha belülről tépné szét.
Aztán tematikusan ott van a finom hegedű az apró pizzicatókkal, amiből hirtelen előtör az erőteljes hatás. Innentől pedig az album ennek egyfajta feldolgozásán halad végig, megtalálva a békét, megismerve és elfogadva az egészet. Megtanulva, miként tudjuk előnyünkre fordítani a dolgokat, és kihozni a legtöbbet önmagunkból, ezekkel a részeinkkel együtt.
A lemezen szerepel két közreműködő, a Walk Off the Earth és a Royal & the Serpent. Miért pont rájuk esett ezúttal a választás?
A Walk Off the Earth zenekarral együtt turnéztunk múlt nyáron, a lemezük egyik dalán is játszom, amit imádok. Minden este elő is adtuk a dalt. Tudtam, hogy valószínűleg megint fellépünk majd együtt idén nyáron, és milyen király együtt turnézni valakivel, akivel közös dalod is van. Imádom őket. Sarah a Walk Off the Earth-ből annyira inspiráló.
Azt szerettem volna, hogy a dal egyfajta himnusz legyen, és Sarah elképesztően erőteljes hangja megadta ezt.
Az Inner Goldra pedig egy igazán különleges hangot képzeltem el. Sokáig gondolkodtunk, hogy kinek van olyan reszelős, mégis rejtélyes orgánuma, ami ehhez passzolna. Royal & the Serpent végül több mint tökéletes választásnak bizonyult. Nem is találkoztunk személyesen egészen a videóklipig, és azonnal lelki társak lettünk.
Szóval ilyenkor mi a jellemzőbb: előbb megvan az ötlet, és ahhoz megkeresni a tökéletes társelőadót, vagy valakivel együtt dolgozni, akivel már régóta terveben volt, és az eredmény majd adja magát?
Esetemben szinte mindig előbb a dal készül el, majd elkezdünk hozzá énekest keresni. Mindössze egyetlenegyszer történt, hogy kimondottan egy adott énekesnek írtam dalt, és végül nem is jött össze, hogy ő énekelje el.
Melyik dal volt ez?
A Shatter Me. Végül remekül alakult a dolog, de eredetileg az Evanescence-ből Amy Leenek írtam a dalt. Mindig is imádtam őt, hatalmas rajongója voltam, végül mégsem jött össze, nem fért bele neki. Úgyhogy Lzzy Hale énekelte fel a számot a Halestormból, és brutál jól megküldte. Már el sem tudnám képzelni, hogy bárki más énekelje. Aztán évekkel később dolgozhattam együtt Amy Leevel is. Két dalt is csináltunk közösen, szóval idővel minden a helyére kerül.
A mostani turné első állomása Norvégiában lesz, 2024. október elején, majd 11-én érkezik Budapestre. Nem szokványos ívet jár be a koncertsorozat. Van ennek valami mögöttes oka?
Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Szerencsére a már így is túl részletes munkaköri leírásomba a szervezés nem tartozik bele, azt az ügynököm intézi. A dolog úgy néz ki, hogy buszra szállok, vagy épp repülőre, megmondják, hová menjek, én pedig boldog vagyok, hogy felléphetek ott.
Korábban beszélgettem a Def Leppard frontemberével, aki azt mondta, hogy néha azt sem tudják, melyik országban vannak épp, amikor pörög a turné. Önnel is történt már ilyen?
Persze, szinte mindig. Nem is tudom sokszor, hogy melyik államban vagy országban vagyok, mert a legtöbb koncerthelyszín ugyanúgy néz ki. A nap is pont úgy pörög, mint húsz nappal korábban. Hamar összezavarodsz, ha nem tudod elhagyni az épületet. Legtöbbször nincs rá idő, hogy kimenj, és felfedezd a várost. Általában csak bezárkózol abba a hatalmas erődítménybe, amit koncertcsarnoknak hívnak, és készülsz a fellépésre. Mindig igyekszem emlékeztetni magamat, hogy pontosan hol vagyok, de van, amikor annyira kimerül az ember, hogy azt sem tudja, mit mondjon a közönségnek, úgyhogy csak ennyi sikerül ilyenkor:
hogy vagytok ma éjjel?
Mit gondol Magyarországról és Budapestről?
Az első emlék, ami eszembe jut, hogy Budapest elképesztően gyönyörű. Volt néhány napom felfedezni a várost, és az építészete lehengerlő. Sokan kérdeznek is róla, hogy melyek a leggyönyörűbb helyek, ahová utaztam, és őszintén mondom, hogy Budapest a listán van. Ha Európában elképesztő épületeket akarsz látni, akkor Budapest az egyik legjobb hely.
Zárásként tegyük fel, hogy van egy rock and roll dzsinnem, aki teljesítené három kívánságát. Mit kérne tőle?
Nem kérnék olyan dolgot, hogy világbéke, hanem inkább azt, hogy az embereknek meglegyen a maguk békéje. Úgy érzem, hogy félünk, és nem tudjuk, hol tartunk épp az életünkben. Mindenki többet akar, és a boldogságot kergeti.
Szeretném, ha elérhetnénk a megelégedést és a belső békét anélkül, hogy azt éreznénk, fel kell zárkóznunk másokhoz, vagy olyannak kell lennünk, mint a többiek.
Egy kicsit lazább kívánság lenne a teleportálási képesség. Képzeld el, milyen baromi jó lenne így turnézni. Működhetne úgy, hogy csak meg kellene érinteni más embereket, megfognánk egymás kezét, és a cuccainkkal együtt egyszerre csak a következő állomáson lennénk. Az utazás elég kemény dolog. Utolsónak meg azt kívánnám, hogy az egészséges ételek legyenek az ízletesek, az egészségtelenek pedig undorítóak, és akkor mind egészségesen étkezhetnénk. Igen, ez nagyon tetszene.
(Borítókép: Lindsey Stirling fellép a Skyla Credit Union Amphitheatre-ban 2023. augusztus 07-én Charlotte North Carolina-ban. Fotó: Jeff Hahne / Getty Images)