A líra élő műfaj, sokan mégis temetik. Vagy nincs akkora kultusz körülötte, mint egykoron, mondjuk, a hatvanas, hetvenes években, amikor a budapesti Ünnepi Könyvhét egyik legjobban várt kötete az aktuális Szép versek antológia volt. Az egykori csillogás mára megkopott. Ettől függetlenül muszáj hangsúlyoznunk, magyar költőzsenik ma is élnek köztünk – műveik által haláluk után is. S amíg ők vannak, alkotnak, addig nagy baj nem lehet. Kérdés, kik olvassák őket, továbbmegyünk, olvassák-e őket.

Soha nem volt stadionműfaj

Lukács Sándor Kossuth-díjas színművésznek – aki amúgy elismert költő – markáns véleménye van a jelenségről. Van tapasztalata, hiszen 1985 óta jelennek meg verseskötetei. A legutóbbi, 95. Ünnepi Könyvhétre az Amit őrizni tudsz címűt a Nap Kiadó adta ki.

A vers soha nem volt stadionműfaj, mindig csak szűkebb réteg szerette és értette igazán, vagyis széles néptömegeket nem mozgatott meg

– kezdte mondandóját Lukács Sándor. Arra a felvetésre, hogy anyák napján vagy húsvétkor is verset mondunk, azt válaszolta, ezek inkább hagyományok, mintsem olyan „tömegrendezvények”, amelyekért az emberek hajlandók kifizetni a belépőt.

Ezután a saját tapasztalatával érvelt, elmondta, két önálló estje van, az egyiken a saját verseit mondja, a másikon más költőktől ad elő. Így járja az országot, havonta legalább kétszer. „A közeg elég heterogén, vagyis ezeken az eseményeken mindenféle korosztály képviselteti magát, fiatalok is vannak. Szóval a költészetet egyáltalán nem temetném.”

Vers mindenkinek

Mégis adja magát a kérdés, hogy az új generációt hogyan lehetne fogékonyabbá tenni a líra iránt. A Kossuth-díjas színművész frappáns válasszal állt elő, és a Vers mindenkinek című televíziós műsorral példálózott, amelyet korábban rendszeresen főműsoridőben sugároztak, az esti híradó előtt. „Három-öt percben a versé volt a fő szerep, amelynek során egy jó színész elmondott egy kortárs vagy klasszikus művet.

Ez megszűnt, pedig szerintem hasznos volt. A médiafelületeken nagyobb teret kellene adni neki, egy jól elmondott vers ugyanis megfogja az embert. Katarzist okoz, és segít, hogy ne menjünk el az élet mellett. 

Vagyis Lukács Sándor szerint korábban ez a művészeti ág jobban volt tálalva, reklámozva, így jobban odafigyeltek rá. Évtizedekkel ezelőtt a legtöbb ember a fiatal költők nevét is ismerte, mint Váci Mihályét, Garai Gáborét.

De ha ma arra kérünk egy gimnazistát, mondjon egy fiatal költőt, nem vagyok száz százalékig biztos, hogy tudna mondani.

Ekkor ugyanezt mi is megkérdeztük a Kossuth-díjas színművésztől, elgondolkodott, majd azt mondta, hogy hirtelen a vele egyidős költők jutnak eszébe, Kántor Pétert, Zalán Tibort, Deák Lászlót és Balázs Jánost látja maga előtt fiatalon.

„Talán meg sem érem”

Ekkor megérintett bennünket az idő múlásának szele, részben azért, mert a felsorolt alkotók közül többen már nincsenek köztünk. Lukács ekkor bevallotta, ahogy öregszik, egyre inkább foglalkoztatja ez a kérdés. Ezért sem véletlen, hogy az Amit őrizni tudsz kötet első ciklusa Az idő címet viseli.

Volt már olyan, amikor megütötte a fülemet, hogy valahol nyolc év múlva felépül egy híd. Nyolc év? Elsőre azt gondoltam, talán meg sem érem. Gondoljunk csak bele, három év múlva 80 éves leszek. Persze, tudom, hogy nem nézek ki annyinak, és pár évet letagadhatnék, de nyolc év akkor is nyolc év. Szóval nekem már csak a közeljövőben szabad gondolkodnom, nem pedig hosszú távon

– fogalmazott Lukács Sándor, aki ettől függetlenül a dolgok fonákját is látja, vagyis abszolút tud jókedvvel örülni az életnek. 

Örömre pedig van ok, még akkor is, ha a színművész néhány éve úgy észleli, sok dolog mellett felszínesen elmegyünk, észre sem vesszük – sajnos az emberi kapcsolatok mellett is, emiatt a barátságok is ritkábbak. „Ahhoz is idő kell, le kell ülni egy kockás terítős asztal mellé, inni egy fröccsöt vagy sört, vacsorázni, beszélgetni, élő szóban.”

A kötet címét is ez inspirálta, Amit őrizni tudsz, azt tényleg őrizd, mert azok lesznek fontosak.