Végre a magyar rajongók is kezükbe foghatják Emilia Hart évszázadok misztikus történéseit felölelő boszorkányos családregényét, a Vészlényt (Weyward). A női lét és a nők közötti kapcsolat, valamint a máig meg nem szűnő általános férfiuralom ijesztő, mégis transzformatív erejét és mélységét bemutató kötet az Alexandra Kiadó gondozásában jelent meg.
Három nő, öt évszázad, egy ősi titok: a fülszöveg átolvasása után valahogy így összegezhető a regény. A több idővonalon mozgó történetek gyakran zavart okozhatnak az olvasó fejében. A különböző karakterek részei egymást váltják, sokszor kizökkentenek az olvasási folyamból, a hangulatból, a sztoriból. Emilia Hart regénye azonban úgy ugrál a karakterek és mondandójuk között, hogy a befogadó nem botránkozik meg, nem bizonytalanodik el, nem érzi azt, hogy 180 fokos fordulat történt a korábbi fejezethez képest.
Való igaz, hogy a három főhős, Kate, Violet és Altha élete szorosabban összefonódik, mint azt elsőre gondolnánk, a különálló részek erről függetlenül, rögtön a könyv elejétől koherensnek hatnak. Az epizódokban hasonló motívumokat fedezhetünk fel, a nők hasonló problémákkal küzdenek, ráadásul ugyanazt a furcsa és megmagyarázhatatlan vonzalmat érzik a természet iránt. Később persze rájövünk, hogy nem véletlenül.
A mágikus realista motívumokkal teletűzdelt történelmi családregény szépen megírt, jól felépített, önmagát olvastató történet. A természet közelsége szinte tapintható a lapokon: az illatok, a színek, a hangok megelevenednek előttünk, a tér- és időbeli elhelyezés remekül működik, már-már túlságosan is életszerű hatást kelt az olvasóban. Gyakran érezzük úgy, mintha mi is a történet részesei lennénk.
Bár szerkezetileg nincs mit kifogásolni, az első kötetes szerző remekül fogalmaz és göngyölíti fel előttünk a dolgokat, a könyv tartalmát tekintve több szempontból problémás, mondhatni elcsépelt. A Vészlény tökéletesen igazolja, hogy a patriarchális társadalmat máig nem sikerült magunk mögött hagyni, hogy a férfiak mindig is kegyetlenül tudtak viselkedni a nőkkel, ez pedig napjainkban sincs másképp.
2024-ben már ideje lenne olyan könyveket írni, amelyek, bár arról szólnak, hogy a nők átveszik az életük felett az irányítást, nem a nőgyűlölet, az erőszak és a visszaélés körül forognak.
A történet rengeteg érzékeny pontot érint, annyi traumatikus jelenet van benne, hogy nehéz a nagyobb képre és üzenetre fókuszálni, a megrázó epizódok sokáig kényelmetlenül érintik az olvasót.
Egyszerre figyelemre méltó és bosszantó, hogy a szereplők a női felmenőikhez, valamint a természethez fűződő kapcsolatokba menekülnek, azokban találnak megnyugvást, erőt. Nem állnak bosszút másokon, önmagukat múlják felül ahelyett, hogy ellenségeiket, azaz a férfiakat húznák le a mélybe.
A férfi karakterek nőgyűlölete ezzel szemben sokszor komikus hatást kelt, inkább tűnik karikatúrának, semmint komolyan vehető üzenetnek.
A könyv átütőbb hatást érhetett volna el a mágikus elemek nélkül. Mivel alapjáraton nagy tematikai hangsúlyt kap a női ellenálló képesség, a boszorkányos elemek gyengítenek annak jelentőségén. Kicsit olyan érzésünk van, mintha csak a varázslatos képességekkel megáldott nők juthatnának túl az őket ért borzalmakon, holott biztos, hogy nem ez a regény mondandója. Épp ellenkezőleg.
Emilia Hart: Vészlény − Boszorkányok lányai
Alexandra Kiadó / 2024 / 406 oldal
Fordította: Kalapos Éva
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)