A nemrégiben elhunyt Paul Auster írót Franciaországban rocksztárként ünnepelték, de hazájában, az Egyesült Államokban is rajongtak érte, igaz, másképp, mint Európában – mondta az Indexnek Pék Zoltán, az amerikai sikerszerző magyar fordítója.
Idén, április utolsó napján halt meg Paul Auster, a bestseller New York trilógia írója. Másfél évvel ezelőtt diagnosztizálták tüdőrákkal, ennek szövődményeibe halt bele – erősítette meg egyik kollégája. Auster gyakran foglalkozott a véletlen, a lehetőség és a sors kérdéskörével, erősen stilizált, posztmodern fikciói egyből felismerhetővé tették írásait. 77 éves volt.
A szerző 1947-ben született Newarkban. Interjúiban sokat mesélt a gyerekkoráról, az egyik legdurvább történetnek az 1995-ben megjelent esszéjében állított emléket. Tizennégy évesen egy nyári táborban vakációzott, és barátaival egy erődben sétált, amikor az eget sötét fellegek lepték el. A vihar kellős közepébe kerültek, az eső olyan hevesen esett, hogy olyat se azelőtt, se azután nem látott. A villámok földbe állt lándzsaként zuhantak a magasból. Egy kis rétre értek, a vihart egy szögesdrót kerítés alatt akarták túlvészelni. Egyenként hasra ereszkedtek.
A villám lecsapott, és a fiatal Auster annyit érzékelt, hogy a 2-3 méterre lévő barátja többé már nem mozdult.
Az eset, amelyre azóta is mindennap gondolt, megváltoztatta az életét. Még az életművén is mély nyomott hagyott, hiszen a 4 3 2 1-ben is hasonló történik.
Franciaországban gyakorlatilag rocksztárként ünneplik Austert, mondja az amerikai sikerszerző magyar fordítója, Pék Zoltán. Ezt támasztja alá az is, hogy az író számos francia irodalmi díjat bezsebelt.
Auster híresen érdeklődött Európa iránt, Párizsban élt is. Több interjújában elmondta, hogy mások mellett Beckett és Kafka is nagy hatással volt rá. A franciák valószínűleg ezért érezték közel magukhoz. Ám Pék Zoltán nem gondolja, hogy az írót az Egyesült Államokban kevésbé kedvelnék – pedig vannak, akik így vélik. Szerinte inkább másfajta rajongás övezi.
Mi az európaiságát szeretjük, ők pedig az amerikaiságát, hiszen előszeretettel használta műveiben az amerikai mítoszokat és történelmet.
Pék Zoltántól azt is megkérdeztük, hogy angol nyelven mennyire felismerhető Auster stílusa, s mint fogalmazott: „Annyira nem karakteres, mint például Cormac McCarthyé, aki igazán elvetemült stílusban írt. Ő egyszerűen fogalmazott, jól olvashatóan, mégis van egyfajta felismerhető szintaxisa. Nem az a lényeg, hogy a mondatok vagy szavak mennyire kacifántosak. Az ő erőssége a »hang«, a történetmesélés, emiatt is nehéz őt utánozni. Szeretem őt fordítani, nem túl nehéz, viszont iszonyúan élvezetes, mert a szöveg sodor magával.”
Paul Auster regényíró korszaka több részre választható. Az első az 1987-ben megjelent New York trilógiától a Timbuktuig (1999) tart, aztán jött a filmezés. A The New York Times 1990 karácsonyán publikálta az Auggie Wren's Christmas Story című novelláját. A filmrendező Wayne Wang is olvasta, és többszöri találkozásuk után készültek 1995-ben a Füst és az Egy füst alatt – Beindulva című filmek. Auster írta a forgatókönyvet, és társrendezőként is közreműködött.
A Füst elnyerte az Independent Spirit Award for Best First Screenplay díjat A legjobb első forgatókönyv kategóriában, valamint a Bodil-díjat.
Ezután jött egy második korszak a regényekben, amelyeket már Pék Zoltán fordított. Ezek közé tartozik Az illúziók könyve, Az orákulum éjszakája, a 4 3 2 1 és a Sunset Park. Persze Pék Zoltán is elsőként a New York trilógiát olvasta, amelyet amúgy a szakma és az olvasók is Auster fő műveként emlegetnek.
Letehetetlen volt, ilyet még nem olvastam, egyből erre gondoltam. Ezt a gondolatot pedig sokan osztották, mert a posztmodernnek olyan különleges darabja, ami megragadja az embert.
És mégsem a posztmodernen van a hangsúly, teszi hozzá Pék Zoltán, hiszen a regényben nyomoznak, miközben nincs se bűntény, se hulla. Az akció inkább a filozófiai kérdések fejtegetésében merül ki, ez adja a regény különlegességét.
Pék Zoltán kétszer is találkozott Austerrel. Először Londonban, egy felolvasóesten, a kétezres évek elején. Az esemény egy hatalmas színházteremben volt, Pék ekkor tapasztalhatta meg először, hogy Auster mekkora népszerűségnek örvend. Második alkalommal New Yorkban látogatta meg a világhírű szerzőt.
Tudta, hogy megyek. Beszéltem az ügynökséggel, akik megadták a telefonszámát, mondták, hívjam fel. Azt hittem, valahol összefutunk majd egy kávéra, de meghívott az otthonába. Fél napot együtt töltöttünk. Beszélgettünk, megmutatta a házát, a könyveit. Elmondta, hogy a saját könyvei külföldi kiadásaira nagyon büszke
– fogalmazott a műfordító, majd hozzátette: most már olyan, mintha az egész egy különös álom volna. Sok mindenről beszélgettek, például arról, hogyan dolgozik az amerikai szerző.
Akkor már nem otthon írt, hanem a közelben, egy másik lakásában, amely egyfajta gondolkodószobaként funkcionált. A helyiség abban segítette, hogy a családi élet ne mosódjon össze a munkával. Ott alkotott, így jövet-menet, gyaloglás közben gondolkodni tudott. Mint fogalmazott: agyalós típus. De arról is beszélt, mennyire büszke a lányára, aki énekesnő, és az egyik filmjében is szerepelt.
Ám Auster tragédiával is szembesült: fia, Daniel 2022 áprilisában kábítószer-túladagolás következtében halt meg. Egy év múlva pedig Auster felesége, Siri Hustvedt arról számolt be, hogy férjét rákkal kezelik – amelyet előző év decemberében diagnosztizáltak.
Az idén megjelent utolsó regénye – Baumgartner – magyarul a 21. Század Kiadó gondozásában jelent meg. A történet egy megözvegyült, 70 éves íróról szól. Pék Zoltán úgy gondolja, hogy ez a könyv „méltó lezárása az életműnek”. Ugyanis amikor a szerző ezt írta, már tudta, halálos beteg.
Az ember nem tudja nem így olvasni, és így még inkább megható.
Úgy véli, szép regény, de nem bánta volna, ha kétszer ilyen vastag (188 oldal), mert Auster legtöbbször 300 oldalas regényeket írt, „kivéve a 4 3 2 1, amely mintegy 900 oldalas, és érdekes módon felfelé lóg ki az életműből”. A beszélgetés ezen pontján egyből visszakérdeztünk, hogy ez miért érdekes. Pék Zoltán elmagyarázta, hogy az, amit a szerző gondol magáról, és ahogy a világ vélekedik róla, ritkán egyezik meg.
Az Egyesült Államokban minden fontos író mániája, hogy megírja a nagy amerikai regényt, némelyeknek sikerült. Auster is így vágott bele a munkába, én meg attól féltem, hogy nem lesz jó. Ugyanis a legtöbb írónak megvan a maga bejáratott hossza, az övé 300, legfeljebb 350 oldal. Azok a regények ütöttek is, ahogy kell. Ilyen a New York trilógia, a Leviatán és a Holdpalota is, amelyek tökéletesen működnek.
Ha egy szerző kilép ebből a formából, nem mindig jár sikerrel, hiszen a több nem feltétlen jobb. Pék úgy véli, hogy a 4 3 2 1 nem hozott újat, igazából ugyanazokat az eszközöket használta, mint korábban. Attól tartott, hogy emiatt az emberek nem fogják végigolvasni a könyvet, ám nem így történt. Meglepődve tapasztalta, hogy szeretik, sőt olyanok is nekiálltak elolvasni, akik azelőtt nem ismerték az amerikai írót.
Pék Zoltán úgy véli, hogy Paul Auster egyedi hangot képviselt, nemcsak az amerikai, hanem a világirodalomban is. Abban bízik, hogy regényei nem avulnak el, és évtizedek múlva is élvezettel olvassák.
(Borítókép: Paul Auster bestselleríró előadást tart 2008. szeptember 30-án Hamburgban. Fotó: Krafft Angerer / Getty Images)