A Baumgartnert csak úgy tudjuk olvasni, hogy tisztában vagyunk a ténnyel, legyen az bármilyen szörnyű: Paul Auster már nincs velünk. Az amerikai sikerszerző bizony már halálos beteg volt, amikor ezt a könyvet írta, és ő is úgy vélte, valószínűleg ez lesz az utolsó regénye.
Seymour Baumgartner életét a felesége, Anna iránti szerelme határozta meg. De Anna már nincs, és Baumgartner a hetvenes éveibe lépve próbál együtt élni a hiányával. Tömören erről szól a nemrégiben, 77 éves korában meghalt Paul Auster utolsó regénye, a Baumgartner. Az amerikai sztárszerző látszólag egyszerű és lineáris történetben tárta az olvasók elé az egyik legszimpatikusabb és legempatikusabb karakterét, egy embert, aki az élete végén lényeges dolgokra kérdez rá.
A magyarul a 21. Század Kiadó gondozásában megjelent műben Baumgartner professzor hétköznapi embernek tűnik, a napjait nyugodtan tölti, könyveket rendel, amelyeket aztán a városi könyvtárnak adományoz, de mindenekelőtt megáll, és emlékezik.
Tíz évvel korábban veszítette el feleségét, Annát, aki a tengerbe veszett. Sokszor agyal azon, ha szerelme nem ment volna vissza a vízbe, akkor most élhetne. De lehet, hogy több mint harminc évig nem lettek volna együtt, ha megpróbálta volna megakadályozni ebben. Meg egyáltalán bármiben, arra ugyanis különösen figyelt, hogy semmiben se gátolja, bármit szabadon megtehessen mellette.
A felesége iránti szerelem és a hiány az egész könyvet áthatja.
Baumgartner mindenekelőtt olyan karakter, akihez azonnal kötődünk, mert képes rácsodálkozni a világra. Eközben nem sajnáltatja magát a nyomorúsága miatt. Úgy képzeljük, hogy a tekintete sem szúrós, kellemetlen, inkább figyelmes, még akkor is, amikor finoman fogalmazva is furcsáll valamit. Azt érezni, tanult abból, amit az élet adott neki, mindentől függetlenül, és
nincs kedve nem hálásnak lenni.
Pedig egy ilyen nehéz korszakban a hála szinte a lázadás egy formájának tűnhet. Valószínűleg olyan bölcsesség birtokában van, hogy tudja, milyen fontosak az emberi kapcsolatok, amelyeket folyamatos odafigyeléssel, jó adag iróniával és humorral kell ápolni.
Az emlékezetnek és a hiánynak van egy közös vonása – valójában sok is –, hogy az egyik legbosszantóbb az elvesztése. Talán mindannyian ismerjük azt a pillanatot, amikor valamire emlékezni próbálunk, valósággal üldözzük, de az hirtelen tovaröppen. Elrepül. Mi meg ott maradunk egyedül, a hiányérzettel. És nem tudjuk, hogy valaha visszakapjuk-e, amit keresünk.
Paul Auster utolsó munkája pedig nem tesz mást, mint – ravaszul és fájdalmasan – emlékeztet bennünket erre. A fájdalom és a hála édes és profán váltakozása ily módon szépen kirajzolódik a történetben.
Egy furcsa éjszakai baleset után, félúton az álom és a hallucináció között – amelyben „újjáéledt” felesége megkéri, hogy lelje meg lelki nyugalmát –, amely után Baumgartner hirtelen visszatér az életbe, összejön Judittal, aki aztán elhagyja, mást választ, egy nála fiatalabbat. Fájdalmas élmény, minden bizonnyal új csapás, de annyira már nem ijesztő, hogy ismét lehozná őt az életről.
Pék Zoltán érzékletes és kiváló fordításában a történet valósággal sodor bennünket magával, pedig a szöveg egyszerű, nem komplikált, ami szintén segíti az olvasást. Ezáltal nyerhetünk betekintést abba, milyen az, amikor azt hinnénk, hogy valamiben elmerülhetünk, de nem, mert a szerző hirtelen máshová kalauzol bennünket. A mélység ugyan megmarad, de nem engedi, hogy dagonyázzunk benne.
Így jön el az a pont, amikor Baumgartner apjának és anyjának a története kerül elő a múltból. Az idősebb Baumgartner kötelességtudattal élte az életét. Ahhoz, hogy megtartsa családját és a megélhetést biztosító kis boltot, az intellektuális ambícióiról kellett lemondania. Látszólag legalábbis nem volt más választása, még akkor sem, ha „mindenkinek van választása”.
És ez nem azt jelenti, hogy az apja rosszul döntött, bár a saját életét megmérgezte, de ha megszökött volna, csak azért, hogy történészprofesszor vagy jogász legyen, valószínűleg élete végéig megbocsáthatatlan bűntudat kínozta volna, hogy a családját a szükség legnagyobb pillanatában hagyta el.
Auster ezzel valószínűleg azt üzente, hogy nincs jó és rossz, hanem csak két jó választás volt, amelyek így is, úgy is rossznak bizonyulnak.
Ez csak egy kis minta vagy szösszenet Auster és hősének gondolkodásából, higgadt, filozofikus útjából, amely a Baumgartnert összességében szép regényé teszi. Paul Auster nincs többé, vagy, ahogy mondani szokták: a könyveiben él tovább. De nekünk már hiányzik. Éppen ezért nehéz nem elfogultan olvasni őt, majd írni róla. Nem gondoljuk, hogy ez a regény a szerző legjelentősebb alkotása, de azt állítjuk, hogy az életműve méltó lezárása.
Paul Auster: Baumgartner
21. Század Kiadó, 2023. 188 oldal
(Borítókép: Paul Auster. Fotó: Timothy Fadek / Corbis / Getty Images)