A Márai házaspár hétköznapi, hús-vér emberként elevenedik meg előttünk az Egymás tükörképei vagyunk című kötetben. Márai Sándort olyan emberként ismerhetjük meg, aki a feleségét megöleli, veszekszik vele, időnként féltékeny rá. De azt is megtudhatjuk, ezekben a pillanatokban Ilona mire gondol. A Helikon Kiadó gondozásában megjelent kötetben ugyanis Márai Sándor és felesége, Márai Ilona naplóbejegyzéseit Takáts Andrea színésznő rendezte össze.
Az Egymás tükörképei vagyunk könyv sajátos válogatás a Lola naplójából, amely Márai Sándor naplósorozatának részleteivel egészül ki. A történet Márai Sándor és Ilona emigrációjának 31 évét, vagyis az 1948 és 1979 közötti időszakot öleli fel.
A páros napló ötlete Takáts Andrea színművész fejéből pattant ki, aki a könyv alapjául szolgáló szövegeket egy Hegedűs D. Gézával közösen előadott színpadi produkcióhoz válogatta, és adja elő nagy sikerrel. Amikor először hallott Márai Ilona Betűkbe zárva című naplójáról, úgy érezte, dolga van vele, és színpadra szeretné állítani. Részben azért, mert a Retikül – Női irodalmi szalon felolvasószínházi előadásaiban több női szerző regényét, naplóját feldolgozta már.
„Lola csak magának írta a naplóját, önmagával beszélgetett, mert magányos volt. önterápiaként használta”
– mondta az Indexnek Takáts Andrea, majd elmagyarázta, hogy Márai Sándor már Magyarországon is sztáríró volt, és ez hatással volt a házaspár hétköznapjaira is. Kiterjedt társasági életet éltek, hatalmas rokonsággal. Bár a budapesti létet az asszony annyira nem kedvelte, főképp a pletykálkodás taszította, de legalább volt kihez szólnia, volt kivel beszélgetnie: „Amikor az emigrációban voltak, többször leírta, hogy hiányzik neki a nőtársaság. Itthon az édesanyja és a barátnője is a közelében volt, de külföldön senkitől nem tudta megkérdezni: hogy néz ki, milyen ruhát vegyen föl, jól áll-e így a haja. Azt írta, hogy a férfijai nem értenek hozzá, vagyis a férje és Janika, a nevelt fia.”
Takáts Andrea igyekezett minél érzékenyebben kezelni Márai Ilona szövegeit. „Szűnni nem akaró eső. Egész nap itthon, pihenés, szerelem. Nászút Nápolyban. 1950. I. 25.”
Szemérmesen, de Lola a szerelmeskedésüket is papírra vetette, ugyan csak annyit írt, hogy szerelem, vagyis soha nem írta ki. De sokszor leírja, főképp a Nápolyban töltött években, hogy a testi szerelem mennyire fontos volt egymás iránti szerelmükben. Ezt beleírtam, mert szépnek találom, hogy két negyvenen, ötvenen túli ember ennyi év házasság után is így vonzódik újra egymáshoz.
A színésznő számára ez azért izgalmas, mert Márai Sándort nagy, elvont gondolkodóként ismerjük, így tartjuk számon, de a naplóban élő, hétköznapi emberként elevenedhet meg előttünk, aki feleségét megöleli, veszekszik vele, vagy elkíséri a boltba. De arra is volt példa, hogy Márai féltékenységében elolvasta Lola naplóját, aki ilyenkor rendre fölháborodott.
Délelőtt egyedül volt itthon. Feltúrta az összes holmimat, elolvasta a naplókat! Talán megnyugodott tőle. Mégse való ez a nyomozgatás. Zavar, ha tudom, hogy olvassák (mégsem vagyok »író«). 1950. VII. 22.
Takáts arról is beszélt, hogy mit hagyott ki, például azt sem írta le, hogy a két embernek milyen műtétei voltak, amelyek szélsőséges helyzetet szültek, amikor mindketten megbetegedtek, és féltek egymás elvesztésétől. „De nem akartam bulváros irányba elmenni, hogy mi történt velük. Ahogy a testi hogylétükbe sem akartam belemászni. Nem gondoltam elegánsnak. Lolát megszemélyesítve, a színpadon állva egész más súlya van egy-egy mondatnak, mint amikor az ember olvassa.”
Takáts számára olvasás közben szembetűnő lett, hogy a családi közösség mindvégig jelen van Lola írásaiban, még akkor is, amikor nem a férjéről beszél. A színművész abban is el akart merülni, hogy a nő szavaira hogyan rezonál mindaz, amit Márai Sándor rögzített le. Mennyire érhető tetten a hangulat, mennyire vannak rejtett utalások azokkal kapcsolatban, amelyekről Ilona beszél.
Ez azért sem volt könnyű, mert Márai a magánéleti dolgairól viszonylag kevés említést tesz, és Lolát is L.-ként jelzi.
Takáts Andrea a naplók szövegével úgy dolgozott, ahogy azt egy színházi előadás szövegkönyve megkívánja. Vannak olyan részek, amelyekhez egy-egy megértést segítő szót is odabiggyesztett, úgy gondolta, erre azért van szükség, hogy a történet jobban követhető legyen. Időnként odaírt egy keresztnevet, ahol Lola csak keresztnevet használt: „Egy fantasztikus nőt ismertem meg Lolában, aki a férjével sok évtizeden keresztül szimbiózisban élt, mégis minden körülmények között élénk volt, életteli, mélyen érző és gondolkodó egyéniség, aki soha nem adta fel magát.”
A Márai házaspár az emigráció éveiben három évig élt Nápolyban, 15 évig New Yorkban, majd 13 évig újra Európában, az olaszországi Salernóban. A salernói időszakról korábban Mészáros Tibor irodalomtörténésszel részletesen beszélgettünk. Megfogalmazása szerint az író mindenképp délolasz városban akart élni, eszébe sem jutott, hogy például Milánóban telepedjen le. A naplójában többször említi, hogy a mediterrán térségben az emberek mentalitása olyan, akik között lehet élni.
Márai és felesége 1967-től 1980-ig élt Salernóban, de hogy a vágya beteljesült-e, arra Mészáros Tibor így felelt: is-is. A New York-i időszakot követően a váltás eleinte pozitívnak bizonyult. Márai felüdülésként élte meg, hogy Amerika után ismét Európában volt, Dél-Olaszországban. Arról nem is beszélve, hogy újra író lehetett: „De nem volt minden fenékig tejfel, a salernói életüket az olaszországi közállapotok beárnyékolták. Márai 67, Lola meg 68 éves volt, amikor odaköltöztek, többször szorultak egészségügyi ellátásra. A folyamatos sztrájkok miatt ráadásul a közlekedés sem volt egyszerű, mindezek jócskán megnehezítették az életüket, az írót pedig elkedvtelenítették.”
1980-ban a házaspár visszatért a tengerentúlra, San Diegóban folytatták közös életüket. Az ottani életükről Lola már nem írt.
(Borítókép: Daragó Napsugár / Index)