„Boldogabb lenne az irodalom iránt még érdeklődő, minden elismerésre méltó olvasóközösség, ha az állami díjak odaítélésében sokkal átláthatóbban a pártatlanság és a szakmaiság dominálna. Hiszen az állam az adófizetők pénzét adja tovább, abból támogat” – mondta az Indexnek Wirth Imre költő-muzeológus, akivel a nemrégiben megjelent, Karolina kertje című regénye kapcsán beszélgettünk.
Wirth Imre keveset tudott a családja történetéről. Pontosabban sokáig nem figyelt fel a felejtés mind kiterjedtebb foltjaira, ám néhány dokumentum kalandos és meglepetésekkel teli utazásra hívta a nem létezőnek hitt múltjába. A költő-író – mint első regénye, a Történetek az eszkimóháborúból fiktív főhőse esetében – nyomozni kezdett, csak ezúttal a saját, gyakran fikcióvá változó életében. Ennek története is olvasható a csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában – az idei Ünnepi Könyvhéten – megjelent Karolina kertje című regényében.
„A könyvben oly sokszor emlegetett, és végül tükör-narrátorként is megszólaló Villax Karolina tényleg az apai üknagyanyám volt – az egyetlen biztos pont, viszonyítási ajándék a felejtés ellenében –, aki a XIX. század közepén született Pápán, az iparoscsaládból származó első pápai polgármester lányaként. De én semmit sem tudtam róla, soha még a nevét sem hallottam, mígnem a '90-es évek elején véletlenül felszínre nem került különös története egy apámmal való beszélgetés során.”
Wirth ma is jól emlékszik arra, ahogy az óbudai panelszobában szemben ül az apjával (túl a kamaszkori távolságtartáson és dühön, és akinél kommunikatívabb és szerethetőbb embert alig ismert), és szóba került, hogy az apja a hatvanas években miért szerelt le idő előtt a katonaságtól – ahogy aztán ő is 1984-ben.
Ez nálunk, úgy látszik, szokás volt, hiszen a nagyapád is leszerelt 1944-ben. Jó, hát nem leszerelt, hanem megszökött és bujkált. A 40-es évek elején igazolnia kellett a származását
– mondta Wirth Imrének az édesapja, és elővett egy paksamétát, tele anyakönyvi kivonatokkal és halotti bizonyítványokkal. „Elkezdtem ezeket nézegetni, de akkor még nem nyűgözött le a kiszámíthatatlanság varázsa, egyszerűen vak voltam a legfontosabb részletekre” – idézi fel a múltat.
A papírok ezután sokáig egy szekrényben pihentek, s mikor újra átböngészte, ekkor tűnt fel Villax Karolina neve, akinek sorra születtek a gyerekei, miközben a neve mellett rendre a hajadon megjegyzés szerepelt – az apa kiléte mindegyik esetben ismeretlen volt. Az okmányokból az kiderült, hogy Wirth Ferenc, a névadó üknagyapa volt az, aki később ezeket a gyermekeket örökbe fogadta. A férfi Villax Karolina nővérének, Jankának a férje volt, és mindannyian Pápán éltek, együtt.
A költő úgy véli, hogy a nagyapja ezekkel a papírokkal sokra nem mehetett, mert ezek szerint elég bizonytalan volt, honnan jön, ki ő, azon kívül, hogy van egy Wirth Ferenc nevű nagyapa.
A történet már 2002-ben is megszólította Wirth Imrét, a novellának pedig mi más, Karolina kertje volt a címe... Mint muzeológus 2019-től kezdett el Takács Zsuzsa Kossuth-díjas költőhöz járni életút-beszélgetésre. Az ebből készült könyv – Átkelés a Szuezi-csatornán, beszélgetések Wirth Imrével címen – idén jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. A folyamat pedig – bár ezt csak utólag ismerte fel – tudat alatt segítette a történet megírásában. Az önképéhez, saját maga elfogadásához járult hozzá szinte észrevétlen, titokban, szeretettel.
Így a ’94-es első regényt követő csöndből lassan kilépve jelent meg az elmúlt években három verseskötete, az Ő volt a rejtélyes állat (2018), a Lementem egy üveg borért Hajnóczynak (2020), valamint az Úgy járkálsz, mintha lenne otthon (2022). „A Karolina kertje pedig valahol a szabadságnak a regénye is, amely Karolina kiszabadításáról, az ismeretlenből, a szerelemből és a családi felejtésből született” – mondja.
Wirth Imrével a kettészakadt irodalmi közegről is beszélgetünk, és arra a kérdésre, hogy a két tábor vajon miért nem keresi egymást, így felel:
Ez inkább az irodalmi élet működéséről, az irodalmi struktúrák ütközéséről, boldogulásának problémájáról szól (azon túl, hogy tragikus ennek a »két tábor« narratívának a továbbélése). Az itthoni olvasóközönség nem mérhető például a német piachoz, ami azt jelenti, hogy kevés író tud az írásból megélni.
De kinek a feladata lenne fenntartani a kultúrát, vetjük fel, mire Wirth Nádasdy Ádám idei, könyvheti megnyitóbeszédét hozza fel távoli példaként, aki „szépen, ironikusan azt mondta: hogy az íróknak be kéne csábítaniuk az univerzumukba a tehetőseket is. Ha lennének mecénások, mint annak idején Baumgartner Ferenc Ferdinánd volt, akinek jóvoltából és hagyatékából kiemelkedő és jelentős támogatásban részesült számos író”. (A Baumgartner-emlékdíjjal Kukorelly Endre író ezt élesztette újra, és próbálja életben tartani.)
A költő az állami díjak kapcsán pedig megjegyezi, hogy azért az szép, hogy még vannak ilyen díjak, de szerinte boldogabb lenne az irodalom iránt még érdeklődő, minden elismerésre méltó olvasóközösség, ha azok odaítélésében sokkal átláthatóbban a pártatlanság és a szakmaiság dominálna – hiszen az állam az adófizetők pénzét adja tovább, abból támogat.
Amúgy úgy vagyok vele, hogy sokkal jobb lenne a Karolinák kertjeiben bolyongani, történetek Ariadné-fonalát követve, hogy kitaláljunk egyszer, végül a labirintusból
– fogalmaz Wirth Imre, s hogy mi hozhat még megoldást, arra az interjú zárásaként, „bár megoldást nem is tudván”, Kemény István Közlemény című versét idézi fel:
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)