Lehet, hogy néhány dal már mélyebb hangnemben csendül fel, de ugyanakkorát üt, mint húsz évvel ezelőtt. A berozsdásodást boszorkányosan elkerülő Nox elvarázsolta a budapesti közönséget, és olyan energiával nyomták le a bulit, amit sokan megirigyelhetnének.
Csuhajja! Ez valahogy mindent leír. Legalábbis amit ma láttunk, azt mindenképp. Két éve tért vissza a Nox, mégis olyan bulit csináltak életük első Budapest parkos koncertjén, mintha egy percet sem pihentek volna. Sokan szeretik a zenekart, sokan nem, de egyvalami biztos: egy egészen egyedi világot képesek közvetíteni. Úgy, mintha az a világ legegyszerűbb dolga lenne. Pedig nem az.
Tűz, füst, szikra. Ma már szinte kötelező a koncerteken, pláne amióta a látvány ugyanannyit számít, mint a művészeti produktum. A néhány éve futó zenekarok egymásra licitálnak a technikában, és mindenki a tökéletes show-t próbálja létrehozni. Ez egyáltalán nem baj, de elkéstek. Ebben a Nox mindig is kiemelkedő volt, valamint megelőzte a korát is. Főleg koreográfiában.
Manapság ritkán láthatunk olyan műsort a nagyszínpadokon, ahol a táncosok kiegészítik a produkciót, nem pedig kényszerből vannak beleerőszakolva a projektbe. A Nox táncosai legalább annyira fontosak, mint bárki más a csapatban. Mindig is komplex csapatként működtek, ez most is így volt. A legjobb dalaikkal álltak ki több ezer ember elé, a nép pedig vette, teli torokból énekelték a slágereket. Az, hogy a kelta beütésű, magyar népdalokon alapuló rockzene megérintette az embereket, megkérdőjelezhetetlen.
Voltak hibák. Egypár hamis hang, hangosításbeli problémák, például, hogy a basszus szinte mindent elnyomott, mégis jobb volt egy ilyen koncerten részt venni, mint egy rommá autotune-olt, félplaybackelős bulin, ahol elveszik a teljesítmény. A negyedik dal környékén javultak az arányok, de túlzás lenne azt állítani, hogy jól szólt. Kár volt érte, de a csapat ezt is meg tudta ugrani.
Az a felszabadultság, őszinteség, profizmus és boldogság, ami lejött a színpadról, egészen egyedi. Pláne, ha ennyien állnak a deszkákon. És hát ne felejtsük el, hogy 13 évig nem koncerteztek együtt. Hiába múlik az idő, úgy tűnik, a csapat kortalan. Péter Szabó Szilvia énekesnő és Nagy Tamás táncos/vokalista pontosan úgy hozzák le a koncertet, ahogy évekkel ezelőtt is. Jól néznek ki, tele vannak energiával, ez pedig
kivédhetetlen sugárként célozta meg a közönséget.
A színpadkép és a vizuál remek volt. A tűz, a füst és a szikra is a legjobb pillanatokban csapott fel a színpad szélén, nem spóroltak velük, szinte minden dalban használatba voltak véve. A ledfalon jobbnál jobb animációk és hátterek mentek, minden dalhoz megadták az alaphangulatot. Nagyjából 16 éve voltam utoljára Nox-koncerten, nem bántam meg, és a mostanit sem, sőt. Rengeteget fejlődött a produkció, mondhatjuk azt is, hogy megérett a nagyszínpadokra. Teljesen más hangulata volt a két koncertnek. Az akkori egy kisebb, családiasabb buli volt, míg a mostani egy sokkal nagyobb volumenű, „mindent bele” jelszóval színpadra vitt show-műsor.
Nagyon fontos kiemelni a zenekart. Hiba nélkül végignyomták a kétórás bulit, ráadásul olyan jól zenéltek, hogy csak na. Az egyik ponton egy szólópárbajt is hallhattunk, amit azért is élveztünk annyira, mert a gitár a rockosabb vonalat hozta, míg a billentyű jazzesebb vizekre evezett.
A slágerparádé nem maradt el, felcsendült a Százszor szeress még, a Forogj, világ!, a Szeretem és a Tűztánc is. Be kell vallani, a Noxnak vannak erősebb és gyengébb dalai is, de egy percig sem hagyták, hogy a közönség unatkozzon. Mindig történt valami a színpadon. A tánckar tagjai hol botokkal, máskor zászlókkal, néha pedig üres kézzel, különböző ruházatokban vették be a színpadot. Jelmezcsere a két főhősnél is volt, az énekesnő fehér ruháját feketére cserélte a koncert második felére, kicsit annak hangulatát is megváltoztatva.
Nagy Tamás történelmet írt a Budapest Parkban, ugyanis olyan még nem volt, hogy valaki egyedül táncoljon zene nélkül a közönségnek. Hatalmas tapsot kapott, majd persze kollégái is csatlakoztak hozzá. Kiemelendő, hogy az éneklés mellett Péter Szabó Szilvia is gyakran becsatlakozott a táncba, ezzel is egyenértékűvé téve azt az énekkel. Le a kalappal előttük, ugyanis
végigugrálni két órát a közel 30 fokban emberes teljesítmény.
Bár nem volt teljes telt ház, rengetegen voltak kíváncsiak a zenekarra, és akik eljöttek, teli torokból énekelték a dalokat. Néhányan még táncra is perdültek. Az egész koncertnek volt egy ősmagyarszeánsz-hangulata. Mintha közel két órán keresztül az István, a király című darab Áldozatunk fogadjátok dalában ragadtunk volna. És élveztük. Na meg a meglehetősen változatos összetételű közönség is. A Nox-pólós tarsolyos fickóktól a goth stílust megelevenítő lányokig minden előfordult a koncerten. Életkor szempontjából abszolút vegyes volt a nézősereg, a 7 évestől a 70-ig minden korosztály képviseltette magát, és egy emberként szórakozott.
Bár az első Budapest parkos koncertjük volt, szinte biztosak lehetünk benne, hogy nem az utolsó. Jövőre az MVM Dome-ban játszanak majd, ami közel kétszer akkora, mint a mostani helyszín. Kíváncsiak leszünk.
Máig emlékszem, a szívem szakadt meg, amikor a Ragyogás című lemezük olyan karcos lett a kocsiban, hogy ki kellett dobni. Folyamatosan az pörgött. Bár az elmúlt tíz évben nem nagyon hallgattam Noxot, a mostani koncertélmény olyan volt, mintha ott folytattam volna, ahol abbahagytam. És az a helyzet, hogy ezt ők is elmondhatják magukról.
(Borítókép: Tövissi Bence / Index)