Sümegi koncertje előtt adott villáminterjút az Indexnek Demjén Ferenc. A Kossuth-díjas előadót a Hogyan tudnék élni nélküled? című film főszereplői is meglátogatták az előadás előtt. A baráti hangulatú találkozó nagyon jól sikerült, Demjén Ferenc pedig elárulta: meghívta Marics Petiéket az év végi Aréna-koncertjére, hogy énekeljék el közösen egyik slágerét. De ez még nem minden.
Demjén Ferenc az Indexnek adott interjújában többek között arról is beszélt, hogy
Mi volt az első gondolata Kirády Attila ötletéről, hogy az ön zenéje alapján készítenének filmet?
Megtisztelőnek éreztem, hogy valaki odafigyel azokra a dalokra, amiket nem mindennap lehet hallani, mégis majdnem mindenki ismer, nem mellesleg a koncertjeinken is folyamatosan játszunk. Másrészt nagyon örültem, mert a film révén a dalaim olyanokhoz is eljuthatnak, akik eddig nem annyira figyeltek rájuk, még több korosztályt megérinthetnek. Arról nem is beszélve, hogy milyen jólesik, hogy képesek történettel párosítani a dalokat, ha jól sikerült, akkor nem árthat a zenének és a zeneszerzőnek sem. Sőt…
Nagyon érdekes, amit mond, mert kétség sem férhet hozzá, hogy az ön dalai generációkon átívelő slágerek. Mi a titka annak, hogy az évtizedekkel ezelőtt írt dalai még mindig működnek, a most tizenéveseknek is fülbemászóak, slágerek?
Tizenéves, huszonéves voltam, amikor ezeket a dalokat írtam. Egyszerűen akartam a valóságról beszélni, az aktuális nyelvhasználat segítségével, de nem a divatos témákat vagy bárki mást követve. Nagyon sokat írok a szerelemről s persze egészen más témákról is, de sohasem térek el túlságosan a közönség gondolatvilágától. Reméltem és mindmáig remélem, hogy mindenki megérti, amit sűrítve el akarok mondani az embereknek.
Mennyire vonták be a Hogyan tudnék élni nélküled? munkálataiba? Lesz-e bármilyen szerepe a filmben? Látta már?
Még nem. A jóváhagyásom után már nem avatkoztam bele a munkálatokba, mert a film és a zene mégiscsak két különböző dolog. Nem értek a színész- vagy történetvezetéshez, de tudom, hogy akik a filmen dolgoztak, pontosan tudták, hogy mit és miért tesznek.
2024. december 30-án huszonhetedik alkalommal tölti meg az Arénát. Készül valami különlegességgel, amit akár már most elárulhat?
Láthatja, hogy a Hogyan tudnék élni nélküled? főszereplői meglátogattak itt, a sümegi fellépésemen. Megragadtam az alkalmat, és meghívtam őket az Arénába, hogy énekeljünk el egy dalt közösen. A koncert zenei rendezője Menyhárt János lesz, és ahogyan eddig is, a producerem, Rózsa István állítja színpadra a produkciót. Többet egyelőre nem árulhatok el.
Megkerülhetetlen a kérdés, hogy várható-e öntől újabb, önálló nagylemez.
Igazság szerint az utóbbi időben nem túl nagy az alkotókedvem, másrészt értelmetlennek látom, mert a lemezeladás szinte teljesen megszűnt, illetve a szakma teljesen áttevődött az internetre. Látom, hogy számos zenekar például koncertfelvételeket rak fel a videómegosztókra, de katasztrofális minőségben, amit én nem engedhetek meg magamnak. Új dalokon, klipeken még elgondolkodhatunk.
Ráadásul a jelenlegi trendek miatt mindenki csak rappel, a közönség pedig üvölt. Ebben a hangos üvöltésben nem is érthetjük meg a zene értelmét. Lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni, amit mondok, de
a rap nem zene, hanem többnyire a meglévő alapok felhasználása és az arra való ritmikus rábeszélés.
Sok esetben meg se tudjuk mondani, hogy ki volt a zeneszerző. Azt sem tudom, hogy miről beszélnek, mert nem lehet érteni, ha mégis értem, akkor pedig azt veszem észre, hogy mindenki a magas filozófia szintjére akar eljutni, de végül mégis a legközönségesebb közhelyek maradnak. A közönségességet bontják ki.
Büszkék lehettünk arra, hogy a mi korosztályunk meghonosította a popzenét, a rockot, ami időtálló, és holnap is mond majd valamit az embereknek. Ez lenne most is a feladat. El kellene választani a rapet a zenétől, mert teljesen más műfaj. A magam részéről egyébként a breakdance-t sem tartom az olimpián sportnak.
A feltörekvő előadók közül vannak, akik önnek szimpatikusak, tetszik a zenéjük, és esetleg követendőnek is tartaná a stílusukat?
Vannak tehetséges fiatalok, akik az élő, hangszeres zenét preferálják, a koncerteken is élnek vele. De mintha kötelező lenne, mindenki használja a rapbetéteket, katasztrofális, gyermeteg szótévesztésekkel, a vers bármilyen szintjének meghazudtolásával. A popműfaj lassan, de magabiztosan a dzsungel felé tart.
Mi alapján dönti el, hogy ki dolgozhatja fel a dalait?
Ha megmutatják nekünk, és tetszik, akkor miért is ne? A Halott Pénz feldolgozásának például nagyon örültem, mert ügyesek, és hála istennek sikerük volt a dalommal, de nem nagyon ismerek direkt átdolgozásokat. Persze tudom, hogy vannak, akik feldolgozzák engedély, megkérdezés nélkül a dalaimat, amit a szakmai vagy az alapvető tisztelet hiányának számlájára írok. Nem keresem ezeket a feldolgozásokat az interneten, inkább nem idegesítem magam velük, ez egyébként is jogi kérdés, a menedzsment kezeli. A teljes mai magyar könnyűzenei élet kissé káoszos.
Amikor olyan sikeres, az összes elnyerhető díjjal kitüntetett, elismert alkotókkal van alkalmam beszélgetni, mint ön, mindig felmerül bennem a kérdés, hogy az adott alkotó, előadóművész mit tart a legnagyobb sikerének. Egyáltalán lehet-e ezen a szinten olyan sikerpillanatról beszélni, ami az egyén számára a legfontosabb?
Tudja, egy-egy dalt kiválasztani például nem lehetséges. Mindig az volt fontos, hogy a következő lemezen tetten érhető legyen a fejlődés valami új mondanivaló vagy stíluselem kíséretében. A legnagyobb elismerés nyilvánvalóan a Kossuth-díj, aminek nagyon örültem. Igazság szerint a 2000-es évek előtt a mi műfajunk szereplőinek nem igazán osztogatták a Kossuth-díjat. Aki mégis megkapta, arról pedig jól tudtuk, hogy miért. Talán a fiatal közönségnek már nem mond semmit, hogy miért fontos elismerés, de én nagyon örültem neki.
(Borítókép: Kirády Marcell, Törőcsik Franciska, Ember Márk, Marics Peti és Demjén Ferenc. Fotó: Papajcsik Péter / Index)