Ezen a nyáron futott a hír a sajtóban, az Index is írt arról, hogy több mint 120 év után először emelik le és restaurálják a Hősök terén álló Gábriel arkangyal szobrát. Zala György szobrászművész alkotása ma nem csupán Budapest egyik jelképe, szimbóluma, hanem világszerte ismert, kedvelt turisztikai látványosság. Ám ez nem mindig volt így. Főleg a kezdetek kezdetén. A szobor története, mondhatni, magyaros...
Kicsit nagy volt a kapkodás, miután a XIX. század végén felvetődött, hogy Magyarországnak méltó módon kellene megemlékeznie a honfoglalásról, arról, amikor Árpád vezér a magyar törzsek élén ezer éve belovagolt a Kárpát-medencébe. Ehhez ugyanis először azt kellett eldönteni, hogy melyik évben legyen az ünnep, hiszen a honfoglalás nem órára és percre pontosan visszavezethető esemény volt, mint inkább éveken, évtizedeken át tartó folyamat. Meg aztán az ünnepi helyszín sem volt mindegy, ahogyan az sem, kit bízzanak meg a millenniumi emlékmű megalkotásával. A pénz, amit erre kiszámoltak, sosem volt elegendő, az idő múlásával minden mindig egyre drágább lett, alapanyag, munkadíj... Úgy tűnik, vannak dolgok, amelyek sosem változnak...
A millenniumi ünneplés kezdetét végül 1896. május 2-ára tűzték ki – egészen október 31-ig tartott –, ám köszönhetően a millenniumhoz köthető szakmai és politikai csatározásoknak, a nyitányra a megvalósítandó tervek közül
nem készült el minden. Köztük Zala György Gábriel arkangyalt ábrázoló szobra sem.
Egyszerre földi és mennyei lény. Szárnyait széttárva, mozdulatlanságra ítélve áll a magasban Gábriel arkangyal a Hősök terén. Bronzba öntött alakja ikonikus. Vannak, akik úgy tartják, valójában ő Isten, Isten ember, aki Gábriel képében tekint le a fővárosra, az országra. Tartásának minden vonásában benne lakozik a megkérdőjelezhetetlenség, a rendíthetetlenség, tekintete szigorú, olyan, akár egy égi patológusé. Úgy néz le ránk, földi halandókra, mintha pontosan tudná, talán tudja is, milyenek vagyunk mi, akik mindennap angyali szárnyai alatt járunk. Ismeri gyarlóságainkat, tisztában van félelmeinkkel, látja apró és embertelen bűneinket, zsigeri gonoszságunkat, kiszolgáltatottságunkat, esendőségünket, tovaröppenő szerelmeinket.
Valójában félnünk kellene tőle. Pontosabban nem is tőle, hanem azért, ami őt nézve eszünkbe jut magunkról.
Vannak, aki úgy tartják, hogy Gábriel arkangyal volt az, aki megjelent II. Szilveszter pápa álmában, átadott neki egy koronát, és azt mondta, hogy ezt egy pogány nép fejedelmének szánja, kinek követe hamarosan Szent Péter trónja elé járul, majd felveszi a kereszténységet, és királyságot alapít nemzetének. Mások az 1083-ban szentté avatott I. István király (pogány nevén Vajk) álmához kapcsolják a jelenést, de úgy mondják, hogy Gábriel arkangyal volt az is, aki a Szigetvárnál elesett Zrínyi Miklós gyönge testét az Úr trónusához emelte.
Az ilyen történetek, a gondviselésbe vetett hit tette Gábrielt méltóvá arra, hogy a magyar nemzet kiemelje őt az angyalok karából, és a millenniumi emlékmű központi elemeként, mintegy védelmezőként felhelyezze a 36 méteres korinthoszi oszlop tetejére – annak ellenére, hogy ott a kezdeti tervek szerint még Hungária alakja állt volna.
Gábriel arkangyal alakja egyszerre szimbolizálja a királyi hatalom isteni eredetét, a keresztény magyar állam létrejöttét, s kezében a Szent Koronával és a kettős kereszttel a nyugati világhoz való kapcsolódás eszméjét, elköteleződését is.
Ezt, az 1901. október 24-én 17 órakor felavatott, 4,8 méter magas szobrot szedik le most a magasból, és bontják darabjaira. Jobbjáról levágják a Szent Koronát, baljáról az apostoli kettős keresztet, testét a lába alatti félgömb felső felével együtt szállítják el, a korinthoszi talapzatot pedig darabjaira szedve újítják fel. A tervek szerint Gábriel arkangyal felújított bronzszobra 2025 első felében kerül vissza a helyére.
S hogy addig védtelen marad-e a város, a nemzet, az ország? kiderül...
Ami azonban biztos: az arkangyal szobrát anno nem fogadták nagy rajongással. Ennek oka talán abban is keresedő, hogy elkészültének körülményei mai szemmel nézve is... Mondhatni, magyarosak. A korabeli művészek még petíciót is írtak tiltakozásul, mert a millenniumi emlékmű megépítését nem előzte meg nyílt pályázat, hanem a tervek kidolgozásával Schickedanz Albert építészt és Zala György szobrászt bízták meg. A két művész ismerte egymást, az ő munkájuk a budavári Dísz téren 1893-ban felállított Honvéd-szobor is.
A tiltakozás lényege persze abban is állt, hogy egy ilyen munka elkészítése nem csupán szakmai és művészi hírnevet jelentett, hanem az anyagi jólét reményét is magában hordozta. Gábriel szobrát annak ellenére támadták, hogy mindenki tisztában volt Zala György kiváló szobrászi képességeivel. Támadták akkor, amikor még csak készült, de megítélték azt követően is, hogy az 1900-as párizsi világkiállításról elhozta a Nagydíjat (Grand Prix).
Az arkangyal alakja már régen készen volt, amikor 1899-ben Lyka Károly (Új Idők: Szobrok a tavaszi szalónban) így írt a szoborról:
Zala mesternek műve, a Gábor arkangyal, amint magasba emeli a magyar koronát és az apostoli kettős keresztet, nagy magasságba, mintegy harminc méternyire kerül, azt hisszük, egy oszlop tetejére. Ehhez mérten talán nem lesz eléggé érdekes tömeghatása. Odafönn ugyanis elvész majd az a finom, leheletes redőzet, amelyet nagy gonddal dolgozott ki Zala, s a hatás jóformán csak a szimmetrikusan kiterjesztett szárnyaktól várható. A fiatal test ruganyos, eleven mozdulata így közelről szemlélve kedves látvány, de odafönn a magasban édeskevés érzik majd ki ebből. Attól tartunk, hogy a hosszú, leomló peplon, amely az angyal testét fedi, egyetlen, szinte geometrikus vonalú tömeggé fog olvadni, ami hátrányára lesz a hatásnak. Az ilyen, magas helyre kerülő szobroknál felette fontos a silhouette-hatás; mihelyt a körvonalak nem eléggé érdekesek, elvész magának a műnek érdekessége is. Egész más volna ennek a szobornak hatása, ha erős mélységek osztanák meg a nagy ruha egyhangúságát.
Tény, amikor a szobrot Párizsban kiállították, a közönséghez, így a bírák szeméhez is közelebb állt, alacsonyabb posztamensen, és eredetileg sem 36 méteres magasba szánták, ahová végül került, csak aztán a megrendelői akarat emelte az éghez még közelebb. Egy szobornak pedig ritkán tesz jót, ha politikusok döntik el, hová kerüljön, milyen környezetbe, és hogyan kellene annak kinéznie.
Erre bizonyságul álljon itt a gondolat, amely 1910-ben a Budapesti Hírlapban jelent meg szeptember 23-án, amikor Skerlecz Iván báró, miniszterelnökségi osztálytanácsos ezt mondta: „Az obeliszken álló arkangyal mesteri munka. Hiszen megnyerte Parisban a Grand Prix-t, igazán finom, művészi szobor. Valóság azonban, hogy odafönn nem érvényesül, csak egy folt ott, az obeliszk csúcsán. De hát ezen lehet segíteni. Valószínűleg be fogjuk aranyoztatni az arkangyalt, valahogy árnyékoltan, hogy a formái, a mozdulatai meglegyenek.”
A szobrot amúgy az akkoriban friss szemléletűnek számító Nyugat folyóirat sem laudálta különösebben. Lengyel Géza (Nyugat, 1910. / 15. szám / A millenniumi emlék) is „a magasból láthatatlan összefolyó, alaktalan bronztömegnek” nevezte, de ő a szobor párizsi dicsőségét is megkérdőjelezte:
állapítsuk meg, hogy bizony szomorú, bizony sablonos, bizony mérhetetlenül ötlettelen volt ez a száműzött égi lény akkor is, amidőn aranyérmet ítéltek oda neki. Két szárnya – most egyéb se látszik belőle – minden plasztikus érzést megcsúfolóan meredt a levegőbe. Ezek a szárnyak Zala György, akinek a klasszikus az ideálja, szárnyak, elálló, az űrt hasító, a szemet szúró, a zárt hatásra törekvő plasztikai egységet végkép megbontó szárnyak nélkül még alig csinált szobrot. Az aradi vértanú-emlék tövében, s a budai honvéd-szobron egyaránt ott vannak ezek az ormótlan, hihetetlenül nagyra, nehézre formált bronzszárnyak. Milyen nehezek, milyen sárból valók, hogy húzzák le viselőjüket a földre, mily kevéssé juttatják eszünkbe a felemelkedést! Magyar aviatikus sikertelen instrumentumai ezek, nem a repülés szimbólumai.
Mások pedig Gábriel szobrának korona-kereszt szimbólumát is nagyító alá vették, de ezzel kapcsolatban azért már óvatosabb megfogalmazások született. Vajda Ernő (Alkotmány, 1899. május 16.) tárcájában például azt írta, hogy a szobor a monumentális alkotások sorába tartozik, ám az, hogy Zala György a kiterjesztett szárnyú angyal egyik kezébe a koronát, a másikba a kettős keresztet adta, „művészi tekintetben ez a megoldás nem mondható szerencsésnek, mert ezeknek a részleteknek a finom kidolgozása ellentétben áll az angyal fennkölt, minden földi sallangtól mentes kompozíciójával, nagy arányú felfogásával. Ily közvetlen közelségben az égi s a földi tulajdonságok anélkül, hogy természetes kapocs volna közöttük, csak zavarólag érintheti bensőnket”.
Vajda Ernő ugyanakkor úgy ítélte meg, hogy Zala Györgynek sikerült megbirkóznia a légies ábrázolás megvalósításával: „Nem kis dolog oly tömör anyagban, mint a bronz és a márvány kifejezésre juttatni a légiességet, az űrben való lebegést. Zala ezt a szárnyak sajátos elhelyezésével, a bal lábnak alig észrevehető felemelésével, s főleg a ruharáncoknak művészi elrendezésével érte el. Igen jó hatást gyakorol, hogy Zala az emberi testnek formáit, dacára a százados ellenkező szokásnak, méltóképpen érvényre juttatja, amennyiben a felső a testet gyengéden átengedi látszani a ruhaszöveten, az alsót pedig alig takarja el.”
Gábriel szobra azonban nem kerülhetett fel csak úgy a korinthoszi oszlop tetejére, mert a mérnöki hivatal már 1897-ben kifogást emelt ellene. Attól féltek ugyanis, hogy az arkangyal stabilitása nem kellően biztosított, és egy heves vihar ledönti majd a 36 méteres oszlopról. A kivitelezőket éppen ezért arra kérték, hogy az oszlop belsejében helyezzenek el egy vasrudat. Miután ez megtörtént, 1900 áprilisában a 36 méter magas oszlopot hidraulikus nyomás alá helyezték, minek hatása alatt két terméskőkorong megrepedt. Ezt Liber Endre is megírta (Budapest szobrai és emléktáblái / Budapesti Statisztikai Közlemények 69/1), szavai szerint ez történt: „Több szakértő véleménye szerint a próbanyomás akkora volt, hogy még a gránitsziklát is megrepesztette volna, s »az ennek megfelelő szélhez képest még a Walpurgis éjszakáján dúló vihar is csak lágy fuvallat lehetett.« Zala György a bajt túlzásba vitt gondosságnak tulajdonította. Előrelátható volt, hogy az oszlop ilyen természetellenes kipróbálásnak nem fog ellenállni. Külföldön sok jóval magasabb oszlop van, és mégsem esett soha semmi bajuk.”
Ma, 2024-ben már nem kérdés: Gábriel arkangyal szobra erős szimbólum, Magyarország imázsának fontos és megkérdőjelezhetetlen része. S hogy miért? Mert ilyen a történelem. Talán mert erről is szól a történelem. Vannak épületek, szobrok, amelyek nem csak háborúkat élnek túl, de politikai kurzusokat is. S bár Gábriel szobrát – ahogyan az egész millenniumi emlékművet is – 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején fekete lepelbe burkolták, Árpád lovasszobrának helyére pedig éppen Zala Györggyel formáztattak gipszből Marx-szobrot – amikor a szobrászt erről kérdezték, miért vállalta el ezt a munkát, Zala György úgy felelt, hogy különben Szamuely Tibor népbiztos agyonlőtte volna –, de a lepel hamar lekerült a millenniumi emlékműről, és Gábriel arkangyal azóta is az országon és annak lakóin tartja vigyázó tekintetét.
A bronzalakjáról szóló viták elhaltak, látványához hozzászokott mindenki és minden kor, a magyar kultúra, művészet és történelem kitörölhetetlen alakjává vált.
Az, hogy most Gábriel arkangyal bronzszobrát felújítják, jó hír. Ahogyan az is, hogy nem akarják megváltoztani, nem akarnak ráaggatni semmiféle korjelet, kurzusbélyeget.
S ha valaki netán arra volna kíváncsi, hogy anno, a XIX. század végén hogyan is kezdődött az egész, milyen ihletett pillanatnak köszönhető a szobor – és az egész millenniumi emlékmű – létrejötte, mindezt a Nemzeti Ujság már megírta 1929. május 19-én, amikor a szobrászt meglátogatta. A cikkben egy miniszterelnöki találkozó eseményei olvashatók:
Ebben az időben találkozott Zala György Wekerle Sándorral, aki félig tréfásan, félig komolyan kezdett beszélgetni pénzügyi problémákról az akkor már országos hírű művésszel.
– Miképp költhetném el én – kérdezte – az államháztartásban mutatkozó 21 millió korona felesleget, nem mondaná meg.
Zala György szinte csodálkozóan felelt:
– Ez nem lehet probléma, kegyelmes uram. Van elég helye annak, a képzőművészet sem idegenkedne egy kis pénztől. Lehetne múzeumot létesíteni, vagy felállítani a millenáris emlékművet.
Wekerlének ez szöget ütött a fejébe. Nemsokára aktuálissá lett a kérdés, és így került előtérbe az emlékmű létesítésének a problémája, eleinte csupán diadalkapu formájában. A pályája delelőjén álló Zala György már ekkor kidolgozott nagykoncepciójú tervét ajánlotta kivitelre. Elfogadták. Ezzel Zala György pályafutásában elérkezett legszebb feladatához. És az egyéniségének legmegfelelőbbhöz.
Zala György amúgy egész életében alázattal viselte dicsőségeit és kudarcait. Vécsey Miklós Száz értékes magyar (Budapest, 1931) című kiadványában Zala György arról mesél, hogy eredetileg festő akart lenni, Székely Bertalannál tanult. Huszár Adolf ösztökélte arra, hogy térjen át a szobrászatra. Párizsba ment, a francia szobrászművészet volt rá a legnagyobb hatással.
A portréban Zala György így fogalmaz: „A szobrászművészetben az fejezi ki az igazi, a komoly plasztikát, aki az emberi testtel foglalkozik. Nekem az jutott osztályrészemül, hogy a magyar történelembe kapcsolódjam be munkáimmal. (Zala György mindig munkáról és nem alkotásról beszél.) És miután a plasztikának nem a ruha mintázása, hanem a test kultusza a feladata, igyekeztem a plasztikát kiemelni és szobraimnál a magyarság jellegzetes tulajdonságait érvényre juttatni.” […] „Az én törekvésem alapja mindig az volt, hogy a természet igazságait érvényre juttassam. Elgondolásomat ezután még átszűröm a szükséges retortákon és ama szempontokon, amelyek kell, hogy jellemezzék a művész egyéniségét és alkotásait. Nem befolyásol felfogásomban semmiféle előítélet, semmiféle irányzat, semmiféle korszak.”
(Borítókép: Gábriel arkangyal szobra a Millenniumi emlékmű középen, a budapesti Hősök terén 2020. június 4-én. Fotó: Mohai Balázs / MTI)