Budapest napjainkban is híres vagy épp hírhedt éjszakai életéről, a bulinegyed kérdése pedig a budapesti közélet egyik fontos vitatémája, amely megosztja a helyieket. A magyar főváros jelenlegi vigalmi negyede a rendszerváltás után alakult ki, azonban mára kitörlődött a köztudatból, hogy a szocializmust és a második világháborút megelőzően milyen pezsgő éjszakai élet zajlott Budapesten. Az elfeledett időszakot egy várostörténeti séta keretében elevenítettem fel, amelynek köszönhetően egy olyan világba kerültem, ahol a főszerepet a mulatás, a szex, a dohányfüst, az alkohol és a drog játssza.
Budapest, Zichy Jenő utca 31. Letisztult, puritán épület, minden különösebb ciráda nélkül. Az ember értetlenül áll, és azon gondolkodik, miért itt ér véget a Horthy-korszak pompás budapesti éjszakai életét bemutató várostörténeti séta, amelynek olyan állomásai voltak, mint az Operaház, a Parasiana Mulató (a mai Újszínház épülete), az Arizona, a Télikert (a mai Thália Színház épülete) vagy épp a Somossy Orfeum (a mai Operettszínház) szemet gyönyörködtető tömbje.
Az értetlenkedés azonban hamar szertefoszlik. Bauman Fruzsina sétavezetőtől megtudjuk, hogy a házban egykor kokainbarlang működött, így szorosan kapcsolódik sétánk témájához, melynek címe Bűnös város: Budapest. A Pestbudai séták kínálatának része.
Bauman Fruzsina ELTE Történelemtudományi Doktori Iskolájának végzős hallgatója. Érdeklődése már a gimnáziumi évek alatt a magyar történelem felé fordult, így nem volt kérdéses, hogy egyetemi tanulmányait valamilyen módon a történelem fogja meghatározni. „Vidéki lányként, ugyanis Kaposvár környékről származom, vonzott a pezsgő budapesti élet. Tanulmányaim alatt több várostörténeti szemináriumon részt vettem, amelynek hatásra egyre jobban megszerettem a fővárost” – mondja magáról a séta kezdetén.
A lelkes sétavezető rövidesen azt is a tudtunkra adja, hogy a Zichy Jenő utcai kokainbarlanghoz egy tragikus esemény kapcsolódik: a világháborús arisztokrata tábornok, Kövess Hermann báró egyik fia, a mindössze harmincéves Kövess Jenő halála.
Az ifjú arisztokrata hedonista életet élt, de ez akkoriban nem ment ritkaságszámba ebben a körben. Az ország legnevesebb családjainak ifjú tagjai gyakran a főváros neves szórakozóhelyein tombolták ki magukat – prostituáltak és táncos lányok társaságában. Hogy nevükön ne essen csorba, egyes szórakozóhelyek titkos kijáratokat építettek számukra, hogy egy szexuális vágytól túlfűtött, alkoholmámoros éjszakát követően észrevétlenül kiosonhassanak az épületből.
Az aranyifjúnak számító Kövess gyakran belevetette magát a budapesti éjszakákba, a pesti kokainbarlangok törzsvendégeként volt ismert. Egy átmulatott éjszakát követően, 1929 januárjában főbérlője Kövess Jenő eszméletlen, összevert testére talált rá. A férfi kórházba került, ahol tüdőgyulladást állapítottak meg nála, a drogtól legyengült szervezete pedig hamar feladta a harcot.
A magyar elit egyik tagjának halála a sajtó és a hatóságok figyelmét is felkeltette, a nyomozás szálai rövid időn belül a Zichy Jenő utcai házba vezettek.
Azonban hiába volt óriási a sajtóvisszhang és a nyomozás híre, a madám kapcsolatrendszerének – és a különböző drogokat egyáltalán nem megvető budapesti elit összezárásának – köszönhetően mégsem a haláleset kapott nagy nyilvánosságot. A rendőrség inkább a fehér méreg terjesztésével kapcsolatos hálózat felderítésére helyezte a hangsúlyt.
A fiatal történész nagy odafigyeléssel kalauzolja 15 fős közönségét egy letűnt korszak világában. Szerepében végig sziporkázik, miközben a jelenlévők képzeletben már-már korabeli kosztümöt öltenek magukra, szemük előtt pedig egy olyan világ elevenedik meg, amelyet már csak filmvásznon láthatunk.
Bauman Fruzsina mindig is nagy érdeklődéssel fordult a két világháború közti időszak kérdései felé, legyen szó politikatörténetről, kultúrtörténetről vagy kultusztörténetről – mely a történész kutatásának központjában áll –, ennek hatására pedig olyan témakört szeretett volna bemutatni, ami az embereket mindig is izgatta:
Várostörténeti sétánkon egy letűnt korszak rejtélyes alvilágába kalauzolom az érdeklődőket. A Terézváros szívében található Nagymező utcát és környékét a XIX. század második felétől kezdve vigalmi negyedként emlegették, hiszen számos mulató/orfeum nyitotta meg kapuit a megfáradt emberek előtt. Vajon hogyan mulattak a pesti emberek a századelőn vagy a két világháború közti időszakban? Kik mulattak, kik mulattattak?
S hogy mennyire ér célt a történész? Elég csak ránk nézni, arcunkra kiül az elégedettség. Ugyanis amellett, hogy megtekinthetjük a korabeli éjszakai élet legfontosabb budapesti helyszíneit, részletes történelmi adalékot is kapunk, amelynek köszönhetően a budapesti Broadway történetének legsötétebb bugyraiba is betekinthetünk – a csillogás mellett az élet része volt itt számos személyes dráma és a bűnözés.
„A nyomozásban segítségünkre vannak a korszak bűnügyi újságírói, a görlök és az éjszakai alvilág ismert alakjai. A Horthy-korszak világhírű mulatói mellett, mint az Arizona vagy a Moulin Rouge, a kábítószer-üzérek és nyomozók világába is betekintünk. Miközben a belváros szívének épületeit vizsgáljuk, kísérletet teszünk a szórakozási és kábítószer-fogyasztási lehetőségek felvázolására” – magyarázza Bauman Fruzsina.
Európában az első világháború idején a fronton sérülést szenvedett katonáknak a kórházakban, fájdalmuk mérséklésére nagy mennyiségben adtak kokaint és morfiumot, így katonák ezrei váltak függővé. E szerek híre a hátországba is eljutott. Az első világháborút követő időszakban Magyarország, és főleg a magyar főváros különösen súlyos helyzetbe került, mind elterjedtebbé váltak a normaszegő magatartásformák.
Az 1920-as évek első felétől kezdve a sajtóorgánumok egyre hangsúlyosabban említették a különböző kábítószerek fogyasztását, elsősorban a morfium és a kokain használatát. A Friss Újság 1922 áprilisában már arról írt, hogy Budapesten elsősorban „vagyonos hölgyek” magánlakásaiban és éjjeli mulatóhelyeken „cocain-szeánszokat” tartanak. Ugyanez a bulvárlap 1925 augusztusában az alábbi szalagcímmel hívta fel olvasói figyelmét rajzzal illusztrált cikkére „Kokaintól részegen bomlik Budapest éjszakai világa”.
Hudovernig Károly professzor, a budapesti Új Szent János Kórház igazgató főorvosa 1926 januárjában több tízezer főre becsülte a magyar főváros morfium- és kokainfogyasztóinak számát. Kerepeszki Róbert történész azonban felhívta a figyelmet, hogy a korabeli hivatalos statisztikákat alapul véve Budapest akkori népessége 960 ezer főre tehető. Ha Hudovernig becslését reálisnak fogadnánk el, akkor a történész szerint ez azt jelentené, hogy a lakosság 1–9 százaléka volt függő, ami erősen megkérdőjelezhető.
Néhány évvel később egy másik cikk már jóval óvatosabban becsülte meg Budapest kábítószerfüggőinek számát: ezerötszáz-kétezer főre tette a morfinisták, és mintegy ötezer főre a kokainisták számát.
A korabeli sajtó alapján a drogfogyasztás a legkülönbözőbb társadalmi osztályokban elterjedt volt: a prostituáltaktól, kis artistanőktől a vásárcsarnokok kofáiig ért el a ragály. A tiltott szert nem volt nehéz beszerezniük, ugyanis 1936-ban 241 ezer drogüzért tartottak számon, akik között voltak iparosok és kereskedők (58 fő), gyógyszerészek (48), prostituáltak és pincérek is (12-12 fő).
A különböző narkotikumok élvezete sokáig nem számított jogi értelemben büntetendő cselekedetnek, a szigorú kriminalizálás és büntetés pedig feltűnően lassan valósult meg. Magyarország 1922-ben csatlakozott a Nemzetek Szövetségéhez, és ezzel elviekben közösséget vállalt annak drogellenes céljaival. Az 1912-es hágai nemzetközi ópiumegyezményt így csak 1924-ben ratifikálta a magyar törvényhozás, az 1925-ben kötött genfi kábítószer-egyezményt pedig 1930-ban.
Ebbe a világba repített vissza minket a városi séta, amely amúgy a Liszt Ferenc téren vette kezdetét, első állomása a Zeneakadémia volt, amit a Nagymező utca Radnóti Színház felőli oldala követett, majd az Újszínház felé vettük az irányt. A negyedik állomás keretében Ybl Miklós csodáját, az Operaház patinás épületét csodálhattuk meg, ezt követően a Nagymező utca egykori világhíres mulatóit vettük szemügyre. Itt egy igazán pezsgő városi életet felvonultató miliőben találtuk magunkat – színházak, kávéházak, konzervatórium és kiállítótermek forgatagában. A séta fokozatosan vitt bele minket a fővárosi nyüzsgésbe, az épületek történetein keresztül megismerkedtünk egykori vendégek és tulajdonosok sorsával, apró, humoros anekdoták segítségével tárult fel előttünk a múlt.
Bauman Fruzsina hallgatóságán látszik, hogy azt hiszi, rutinos sétavezetőről van szó. Pedig nem: ez volt a történész legelső vezetett sétája. Az utolsó, hetedik állomásánál, a Zichy Jenő utca 31.-nél fordul személyesebbre a hangulat, vezetőnk pedig némi betekintést enged a kulisszák mögé:
Az évek során egyre inkább felkeltették figyelmemet a különféle várostörténeti séták, egyre több céget ismertem meg. Tanulmányaimnak és készségeimnek – jó kommunikáció, emberközpontúság – köszönhetően jelentkeztem sétavezetőnek.
Ezzel magyarázza, miért döntött úgy, hogy belevág valami újba. Tény, a fiatal történész testhezállóbb feladatot nehezebben találhatott volna magának. Annak reményével búcsúzunk, hogy egy másik tematikájú séta keretében még viszontlátjuk egymást.
(Borítókép: A Nagymező utca 2021. október 30-án. Fotó: Róka László / MTI)