„Az íróknak és filozófusoknak manapság sajnos nincs olyan súlyuk, mint szinte az egész XX. században volt. Nem tudom, mi a helyzet Magyarországon, de Franciaországban az írókra alig figyelnek, inkább az influenszerek vannak a figyelem középpontjában” – mondta az Indexnek adott interjúban Cyril Gely. A francia szerzővel annak apropóján beszélgettünk, hogy Hasadás című kötete magyarul is megjelent a Trend Kiadó gondozásában.
1944-ben Otto Hahn német kémikus Nobel-díjat ugyan kapott az atommaghasadás folyamatának felismeréséért, ám ennek leírása kutatótársának, Lise Meitnernek köszönhető. Vagyis az érdem – ahogyan az elismerésért járó kutatás is – közös, a Nobel-díjat mégsem megosztva ítélték oda. S hogy miért? Erről szól Cyril Gely Hasadás című könyve, amely magyarul a Trend Kiadó gondozásában jelent meg. A francia szerző a drámát színpadra is adaptálta, A díj című színdarabot Herendi Gábor rendezésében láthatjuk Budapesten, a Rózsavölgyi Szalonban – nagy sikerrel.
Az Indexnek most alkalma nyílt interjút készíteni a francia sikerszerzővel, aki többek között arról is megosztotta gondolatait,
Cicero egyszer azt mondta, hogy a történelem az élet tanítómestere. Ez esetben Otto Hahn és Lisa Meitner története mennyire kegyetlen lecke?
Mindig azt gondoltam, hogy a történelem, a múlt segít pozitívan szemlélni a jelent. Amikor találkoztam ezzel az igaz történettel, egyből tudtam: erről muszáj beszélnünk, hogy ilyesmi soha többé ne történhessen meg.
De a történelem folyamatosan ismétli önmagát.
Lehet, hogy azért, mert sosem tanulunk a hibáinkból, de ha nem csinálunk semmit, akkor minden automatikusan megismétlődik. Megpróbáltam felhívni a figyelmet a jelenségre, bár őszintén meglepett, hogy korábban senki nem gondolt arra, hogy ezt a történetet elmesélje.
Cyril Gely regényíró és sikeres drámaíró. Többször jelölték a Molière színházi díjakra, megkapta az Académie Française Grand Prix du jeune théâtre díját, a Sanghaji Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb forgatókönyv díját, 2015-ben pedig a legjobb adaptációért járó Césart a Volker Schlöndorff által rendezett Diplomácia című filmért.
Milyen állomásai vannak egy valós eseményt feldolgozó mű megírásának?
Írni nem nehéz, a jó ötlet megtalálása sokkal összetettebb és bonyolultabb, de ha megvan, akkor a lendület visz előre. Mindent elolvastam a témában, de furcsálltam, hogy Franciaországban senki sem foglalkozott a témával.
Ön szerint miért?
A franciákat nem érdekelte a sztori, mert nem róluk szól. Otto Hahn életrajzát német nyelven olvastam, de azt is angolról fordítva. Tehát gyakorlatilag csak angol könyvek vannak a témában. Kutatás alatt mindig írok egy tervet, hogy mit akarok csinálni, majd igyekszem mindent elfelejteni, amit a témáról tudok, mert nem vagyok történelemtanár. Nem akarok történelmi igazságokat kimondani és igazságot tenni, hanem a saját fantáziámat használom, s arra fókuszálok, szerintem mi történhetett. Aztán jön a kérdés, hogy könyv, színdarab vagy film szülessen.
Ebből mind a három lett.
Már az első gondolatom is ez volt, de természetesen a könyvvel kezdtem, amelyet színpadra írtam, és egyszer film is készül belőle.
Melyiken izgalmasabb dolgozni?
Az előkészítő munkát szeretem a legjobban. Írni olyan, mint utazni, ami szép, de készülődni mindig izgalmasabb. Hova megyünk, melyik hotelbe, miért ezt és nem azt a programot választjuk. Ez dönti el, hogy az út jól sikerül-e, vagy sem.
Említette, hogy nem akart igazságot tenni a történetben, gondolom, hogy morális és etikai szempontból. De ez tényleg így volt? Például bűnösnek tartja-e Otto Hahnt?
Íróként vagy emberként?
Szerintem a kettő ugyanaz.
Ha Otto Hahn bűnös, akkor nem egyedül. Nobel-díjjal tüntették ki, de nem az ő hibája, hogy Lisa Meitner nem kapta meg. Ez a jelenség gyakori volt ebben a korban, olyannyira, hogy később Matilda-effektusnak nevezték el, ami általános előítéletet jelentett a női kutatók eredményeivel szemben. Hahn inkább abban volt vétkes, amikor Stockholmba ment, hogy átvegye a Nobel-díjat, közben több interjút adott, és beszédet is tartott, de a kollégáját, aki a barátja volt, egy szóval sem említette meg. Szóval jóvátehette volna a hibát, de soha nem tette meg. A darab pedig attól izgalmas, hogy semmi sem fekete-fehér, mindenkinek van igazsága, hibája, s emiatt lehet velük azonosulni.
Az előadásban szereplő tudósok hozzátartozói reagáltak arra, amit írt?
Franciaországban eddig csak könyv formájában jelent meg, a színházi bemutató 2025 januárjában lesz.
A francia olvasóközönség hogyan fogadta a kötetet?
Megérintette őket, csodálkoznak, és felháborítónak tartják a történetet. És remélik, hogy soha többé nem lehet ilyet megtenni.
Az írónak mennyire feladata, hogy társadalmi vagy épp morális kérdésekben is megszólaljon?
Abszolút, ez az író fő szerepe, és ez nem független az igazságtól.
És Franciaországban az emberek odafigyelnek arra, amit az író mond?
Az íróknak és filozófusoknak manapság sajnos nincs olyan súlya, mint szinte az egész XX. században volt. Nem tudom, mi a helyzet Magyarországon, de Franciaországban az írókra alig figyelnek, inkább az influenszerek vannak a figyelem középpontjában. Arról nem is beszélve, hogy csak elvétve találni olyanokat, akik havonta egy-két könyvet el is olvasnak.
Ez minek köszönhető?
Egyrészt folyamatos információfolyamban élünk, másrészt a kötelező olvasmányok is tehetnek erről. És ha belegondolunk, az olvasás már tényleg erőfeszítést igényel, a filmhez képest mindenképp. Nem fogok a filmek ellen felszólalni, mert forgatókönyveket is imádok írni. 1968-ban születtem, de a velem egykorú barátaim sem olvasnak már.
De miért nem szeretünk olvasni?
Például a kötelező olvasmányok miatt, amelyek nagy része nem gyerekeknek való. Nekik a saját koruknak megfelelő könyveket kellene felfedezniük.
Evezzünk más vizekre: nemrégiben ért véget a párizsi olimpia. Hogyan élte meg?
Eléggé szkeptikusan álltam a szervezéshez, mint a legtöbb honfitársam, és őszintén szólva meglepődtem, mennyire jól megszervezték, ráadásul micsoda eredményeket értünk el. Rosszabbra számítottam. Arról nem is beszélve, hogy a franciák többsége leginkább a saját érdeklődésén lepődött meg. De engem a paralimpia sokkal jobban izgat. Csodás, amikor ezek az elképesztő atléták érmeket nyernek, de vannak olyanok, akiknek sokkal nehezebb életük van, mégis harcolnak. Ez olyan pluszt ad, ami miatt egy percet sem hagynék ki belőle.
De a botrányok sem kerülték el a párizsi ötkarikás játékokat. A Szajna vízminősége elég nagy port kavart a világsajtóban.
Sajnálom, hogy ennyi pénzt költöttünk arra, hogy tisztább legyen a víz. Természetesen én is azt szerettem volna, mint a párizsiak, hogy a forrásokat jobban használják fel.
És a megnyitóünnepséghez mit szólt?
Az említett jelenet egy művészi vélemény. Mi ilyen ország vagyunk, szeretjük a kisebb botrányokat. És elfogadjuk mások véleményét, de senkit sem akarunk megbotránkoztatni.
Az interjúban való közreműködést köszönjük Nina Kovnak.
(Borítókép: Cyril Gely. Fotó: Bach Máté)