Az íróknak szokott véleménye lenni kollégáik írásairól, az más kérdés, elmondják-e, vagy sem. Károlyi Csaba irodalomkritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese az Indexnek elmondta, talán az is lehet az oka annak, hogy az írók nem írnak bírálatot a kollégáikról, hogy attól félnek, ha megírnák, mi nem tetszik nekik, a közönség arra gyanakodna, hogy irigykednek a másikra. Márton László József Attila-díjas író jómaga is ír könyvkritikákat, és mindig örül, amikor valaki odafigyel a munkáira. Nem dicséretet vár, hanem elemző megértést. Vörös István József Attila-díjas költő szerint minden pályakezdő író számára elengedhetetlen volna a műfaj elsajátítása, mert sokat lehet belőle tanulni.
Az írók is olvasók, így hát nem ördögtől való, ha időnként leírják, mit gondolnak a kollégák műveiről. Ha a nemzetközi sajtót nézzük, a The New York Times hasábjain például rendszeresen jelennek meg olyan írások, amelyekben az egyik szerző a másik művét bírálja. És tegyék, ha jól művelik, mert azzal mindenki nyerhet: az író, az olvasó és az irodalom. De rájöttünk, hogy ez nem mindenkinek ennyire egyértelmű.
A legnagyobb külföldi könyves értékelő oldalakon – mint a Goodreads, a BookBub vagy az Amazon – ugyanis élesen megoszlanak a vélemények. És nemcsak az olvasók, hanem különböző szerzők is eltérően gondolkodnak erről:
írjon-e az író könyvkritikát?
Kíváncsiak voltunk arra, hogy a hazai irodalmi élet mértékadó és meghatározó alakjai hogyan vélekednek a kérdésről. A témában Károlyi Csaba irodalomkritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese, Márton László József Attila-díjas író és Vörös István József Attila-díjas költő nyilatkozott az Indexnek.
Károlyi Csaba úgy véli, azért fontos, hogy az írók is írjanak könyvekről kritikákat, mert ettől az irodalomról való gondolkodás egészségesebb lenne. „Az író egyben olvasó is, ahogy Esterházy szerette mondani, mégpedig kitüntetett státusú olvasó, a közönség nyilván kíváncsi a véleményére, és szokott is véleménye lenni kollégáinak írásairól.
Ezt sokszor azért nem mondja el, mert nem akarja kollégáját megbántani, vagy azért nem, mert nincs energiája a saját műveinek írása mellett a kritikaírásra, esetleg azért nem, mert nem olvassa vagy csak nagyon módjával kortársainak a műveit
– fogalmazott az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese, aki azt is érdekesnek tartja, ha írók klasszikus művekről írnak, „de ez sem túl gyakori, sajnos”. Szerinte a mai írók kritikaírás helyett leginkább laudációkat, köszöntőket, nekrológokat írnak a kollégáikról, ott ugye csak jót szokás írni.
Talán az is lehet az oka annak, hogy az írók nem írnak bírálatot a kollégáikról, hogy attól félnek, ha megírnák, mi nem tetszik nekik, a közönség arra gyanakodna, hogy irigykednek a másikra, személyes bosszú van a háttérben, pozícióharc, ilyesmi, és könnyen lehet, hogy a kollégájuk megsértődne
– vélekedett Károlyi.
Márton László József Attila-díjas író azon szerzők közé tartozik, akik nem restek könyvkritikát írni. Azért érzi fontosnak, mert szerinte ez arról tanúskodik, hogy negyvenöt évnyi írói munka után is érdeklődik a kortársak művei iránt, és még mindig számíthat az ítélőképességére. „Az esetek kétharmad részében felkérésről van szó. Régebben sok cikket írtam a Holmi kritikai rovatába (legendás hírű szerkesztője Radnóti Sándor volt), manapság leginkább az Élet és Irodalomba, ahol a kritikai rovat szerkesztője Károlyi Csaba” – fogalmazott Márton, aki többnyire megkeresésekkel találkozik. De az is előfordul, annyira érdekesnek tart egy művet, hogy úgy érzi: fontos véleményt nyilvánítania róla a nyilvánosság előtt.
Károlyi Csaba tapasztalata szerint ha írók írnak kritikát, az annyiban más, mint ha kritikusok, hogy az írók nemcsak olvasók, hanem maguk is írók. Nem csupán kritikaírók, hanem szépírók, tehát úgy tudnak a mesterségről írni, ahogyan a kritikusok nem. „Ha egy író elemzi a másik író művét, abból sokat tanulhat az olvasó az irodalmi szöveg működésmódjáról. Tandori Dezső például remek elemzéseket írt a számára fontos írókról, vagy például a 80-as években Parti Nagy Lajos kiváló kritikákat írt költő kortársairól, csak sajnos már nem ír ilyet régóta. Van néhány író, aki ma is ír kritikát a kortársairól, például Márton László vagy Láng Zsolt, Csehy Zoltán vagy Demény Péter.”
Az ÉS főszerkesztő-helyettese elmondta, vannak, akik az irodalomkritikusi, irodalomtörténészi pályával a háttérben lesznek írók, például Szilasi László vagy Milbacher Róbert, Selyem Zsuzsa vagy Havasréti József. De kettős identitása van például Jánossy Lajosnak vagy Balázs Imre Józsefnek is.
Egészséges dolognak tartom, hogy az az ember, aki szépirodalmi művet is ír, megpróbál kritikát írni mások hasonló vállalkozásáról, akár pozitív, akár negatív kritikát, mindkettőt meg lehet írni úgy is, hogy ne legyen bántó, ne legyen személyeskedő, hanem az irodalom szeretete érződjön belőle.
Vörös István azon költők közé tartozik, aki pályája elején rendszeresen írt kritikát kollégái műveiről. Szerinte minden pályakezdő író számára elengedhetetlen volna, mert sokat lehet tanulni belőle. Őt leginkább az motiválta, hogy sok remek könyvről volt mondanivalója, és mindez a személyes poétikáját és világképét is segítette kialakítani. Ám jött egy pont az életében, a pályafutásában, amikor leállt, és abbahagyta a műfaj gyakorlását.
Úgy éreztem, túl sok energiát von el a már megtalált poétika realizálásától. Mostanában megint írok, a szerkesztői munka következménye is részben. És az irodalomtudományi kalandozásoké
– fogalmazott a József Attila-díjas költő.
Annak, hogy az írók írnak a kortársaikról, Károlyi szerint komoly hagyománya van. Úgy véli, elég, ha Kölcsey Ferenc Berzsenyi Dánielről szóló híres kritikájára gondolunk, amiben egy újabb nemzedék különböző érték- és irodalomszemlélete mutatkozott meg.
„Ez sajnos rosszul sült el, Berzsenyi alkotói pályája kettétört, amiben a mániás depressziója is szerepet játszott, és a vita nyomán kritikaellenes közhangulat is kialakult. Sajnos, az elmarasztaló kritikát rendre sértődés és kritikaellenesség szokta követni. Ezért is próbálják sokan kerülni ezt, mások viszont direkt élvezik, ha azzal tudnak feltűnni, hogy keményen nekimennek egy-egy alkotónak, főleg ha az nagyon jelentős” – mondta a kritikus, aki arra is rávilágított, hogy a Nyugat nagyjai is rendszeresen írtak kritikákat, Kosztolányi, Móricz és Babits is.
Híres támadó kritika József Attila Babits-kritikája, amelyben a nemzedéki, irodalomszemléleti különbség mellett a személyes sértettség is benne volt, bár a kritika igen fontos.
Tapasztalata szerint az írók sokszor arról szeretnek írni, amit a saját előképüknek éreznek, így írt például Ottlik Kosztolányiról, Mészöly Camus-ről, Nemes Nagy Babitsról vagy Rilkéről, Nádas Thomas Mannról. Egészen kivételes szerinte Márton László kritikai munkássága, aki Ormós Zsigmondról is írt, Goethéről is, valamint számos kortársáról Petritől Bodor Ádámig, Tolnai Ottótól Tar Sándorig.
Márton László mindig örül, ha valaki odafigyel a munkáira. Nem dicséretet vár, hanem elemző megértést. Annak is örül, ha valaki felhívja a figyelmét az észre nem vett buktatókra. „Ostoba vagy értetlenkedő kritikák esetén (ilyen is előfordul) rossz napom van” – tette hozzá.
A megkérdezettek a kritikaírás jelenlegi helyzetéről is kifejtették a véleményüket. Vörös István úgy véli, az egész irodalom nagyon veszélyeztetett helyzetben van. „Mint a sündisznó vagy a szentjánosbogár. A kritikaírás pozíciói talán még ezen belül is gyengébbek.” Károlyi szerint a műfaj jelenleg nincs túl jó helyzetben, ahogyan a hagyományos sajtó, úgy a hagyományos zsurnálkritika is bajban van, egyre kisebb a tere, a lehetőségek korlátozottak, és a közönség is inkább az ajánlókra, a blogokra figyel, meg az olvasói reflexiókra, mint a veretes hagyományos kritikákra.
Megjegyezte, hogy a kritikus is olvasó, az író is olvasó, nem csak az olvasó olvasó az olvasó. Más kérdés a tanulmányértékű kritika, ami a folyóiratokban kap helyet, ez a műfaj él és virul, fontos is, ugyanakkor napi szinten ez nem orientálja a nagyobb közönséget, inkább csak a szűkebb szakmát, ráadásul sokszor évekkel később jelenik meg, mint a könyv, amiről szól.
Az volna jó, ha lenne gyors napi rövidkritika a napi közéleti hírek vagy a sporthírek mellé, aztán, mondjuk, hetilapokba, komolyabb portálokra való elemzőbb kritika, ami még mindig zsurnálkritika, ez még valamelyest létezik, aztán a hosszabb, elemzőbb folyóiratkritika és végül a hosszú tanulmány, monográfia
– fogalmazott Károlyi Csaba, majd hozzátette: „Az online kulturális fórumokon lehetne rendszeres, gyors kritikát működtetni, de ezt én nem nagyon látom napi szinten működni, ott is inkább az elemzőbb, hosszabb kritikák a jellemzőek. Pedig a kulturális portálokon naponta sok kicsi, gyors kritikát lehetne közreadni.”
Márton László megítélése szerint a kritika a nyomtatott sajtóhoz kötődik. Emiatt volt egy felfutása a tizenkilencedik században, és van egy hanyatlása az elmúlt húsz-harminc évben. Az internetes portálok nem pótolják a régi folyóiratok köré csoportosuló szellemi műhelyeket. Abban bízik, hogy irodalom a továbbiakban is lesz, és az ítélőerővel együtt értelmes, tehetséges ítészek is lesznek. „Gyulai Pál, Péterfy Jenő, Osvát Ernő, Berkes Erzsébet: szíveskedjenek megnyomni a csengőgombot!”
(Borítókép: Vörös István, Márton László, Károlyi Csaba. Fotó: Czimbal Gyula / MTI, Papajcsik Péter, Bodnár Patrícia / Index)