„A diktatúrában mindig az a helyzet, még a legsötétebb időkben is, hogy a rendszerek mozdíthatatlannak tűnnek, de gyorsan véget érhetnek, egyik pillanatról a másikra. Ezzel nem azt mondom, hogy Magyarországon is ez lesz” – mondta Daniel Kehlmann német–osztrák író Mozgókép című könyvének budapesti bemutatóján.
Dragomán György és Daniel Kehlmann régóta barátok, ettől is volt könnyed, mégis mély a beszélgetésük. Még úgy is, hogy a budapesti CEU Auditóriuma dugig megtelt, pedig az előadóterem igen nagy, ám legalább ötvenen így is állva figyelték őket, ahogy a német író Mozgókép című kötetéről beszélgettek, ami nemrégiben jelent meg magyarul a Magvető Kiadó gondozásában.
A történet főhőse Georg Wilhelm Pabst, aki a két világháború közötti filmművészet kiemelkedő alakja volt. Az osztrák filmrendező Berlinben is aktívan dolgozott, de Hitler hatalomra kerülésének idején Hollywoodba menekült. Később mégis visszatért Ausztriába, ahol a világháború kitörésével ott ragad, és bár családjával ellen akart állni a hatalom csábításának, a berlini propagandaminiszter ajánlattal kísértette meg.
A Mozgókép tehát attól is különleges, hogy egy fordított emigrációs történetet mesél el.
Kehlmann a széles közönség előtt először arról beszélt, hogy mindig szeretett volna filmesekről regényt írni. Nem csoda, hiszen ebben nőtt fel, miután az édesapja tévéfilmeket és színpadi előadásokat rendezett. Forgatásokon ugyan nem járt, de az otthon melegében mindig látta, figyelte, ahogy az édesapja dolgozott, aki forgatókönyveket is írt. Jó volt figyelni, ahogy a német szerző elmélyülten és büszkén mesélt arról, ahogy szülője számtalan jegyzetet írt, az írását diktafonra mondta, amit a titkárnője aztán legépelt. „Mély benyomást tett rám és a munkásságomra is.”
A német–osztrák író 1975-ben született. Berlinben él. 2006-ban elnyerte a legrangosabb német irodalmi elismerést, a Kleist-díjat. Eddigi legnagyobb sikerét a 2005-ben megjelent A világ fölmérése című regénnyel érte el, amely két neves tudós, Alexander von Humboldt (1769–1859) és Carl Friedrich Gauss (1777–1855) életének történetét meséli el, és közben megismertet bennünket a modern tudomány keletkezésével.
Kehlmann már rég eldöntötte, hogy Pabstról könyvet akar írni, de eleinte fikciós történetben gondolkodott. Ekkor még minden és mindenki más nevet kapott volna, mint ahogy a valóságban hívták. De egy ponton rájött, ez nem csak fárasztó munka, de értelme sincs, hiszen az olvasók egyből fejtegetésbe kezdtek volna. Amikor a második fejezetben a valóságos nevekkel dolgozott, egyszer csak rengeteg energia szabadul fel – benne, és a szövegben is.
Dragomán átérezte, kollégája miről beszél, jól tudja ő is, hogy a történettel nem egyszerű bánni, s íróként ugyan szabadok, mégis vannak az erkölcsi kérdések, amelyeket önmaguknak fel kell tenniük: „Mit szabad egy regényben kitalálni? Két válasz van, először is mindent, a második szerint pedig erkölcsi szempontból is értelme kell hogy legyen.”
A magyar szerző eztán arra volt kíváncsi, hogy Kehlmann ebből a szempontból hogyan bánt Pabst figurájával. A német író szerint először tisztázni kell, mi a fikció, a becsületsértéstől pedig óvakodni kell. „Navalnijról nem írnék regényt. Íróként mindent megtehetek, de felelősségem van.” Dragomán egyetértett, mint fogalmazott, át kell gondolniuk, meddig feszegethetik a határokat. Majd megkérdezte, hogyan lehet írni a harmadik birodalomról.
Daniel Kehlmann osztrák–német származású, vagyis az anyanyelve és a családi történetek alapján is kapcsolódni tudott. Az édesapja 1927-ben született, zsidó szülei voltak, és a koncentrációs tábort is megjárta, amely időszakról sokat mesélt neki.
Daniel Kehlmann az egyik jelenetben azt képzelte el, ahogy Joseph Goebbels magához hívatta a főhőst. Drámai jelenetként „látta” maga előtt, ahogy Goebbels belép az ajtón, egyszer, kétszer, majd morog valamit. „Szürreális volt az egész. Úgy gondolom, jól döntöttem, mert ha az ember Goebbelsszel áll szemben, egy náci nagysággal, akkor a valóság eltorzul. A gonosznak ugyanis van egyfajta intenzitása.” Dragomán György erre így reagált:
A gonoszról is kell írni.
A német szerző egyetértően bólintott. „Kétségtelen, hogy Goebbels egy monstrum volt, szörnyeteg, de hatékony és jó filmproducer, aki jó, és nem feltétlenül propagandafilmeket akart gyártani.” És ha egy hatalom filmeket akar gyártani, eldönti, hogy melyik rendezőt hozza helyzetbe, jegyezte meg Kehlmann, ám szerinte bizony voltak, akik nem akartak együttműködni a rendszerrel. Akadtak színészek, akik különböző kifogásokra hivatkozva nem éltek a lehetőséggel. De ez nem hatotta meg a hatalmat, főképp, ha valakit meg akartak szerezni.
A férfi színészeknek azt mondták, ha visszautasítják a szerepet, akkor a frontra kerülnek. A színész mögött így megjelenik az árnyék, és végtelenül ártalmas dolog, ha a szerep által az élet és a halál összefonódik. Tehát diktatúrában nem lehet művészetet csinálni, és tisztán maradni
– fogalmazott a német szerző, hozzátéve, arra persze lehet hivatkozni, hogy az embereket így mentették meg a fronttól. Lehet, hogy ilyen is volt. Regényírás szempontjából viszont ez esetben is erkölcsi döntésről van szó.
A diktatúrában mindig az a helyzet, még a legsötétebb időkben is, hogy a rendszerek mozdíthatatlannak tűnnek, de gyorsan véget érhetnek, egyik pillanatról a másikra. Ezzel nem azt mondom, hogy Magyarországon is ez lesz.
Kehlmann szavait vastaps követte.
A német író nem tartja magát optimistának, de azzal nem ért egyet, hogy az emberek nem tanulnak a történelemből. Szerinte voltak katasztrófák, amelyek hasonló okból nem ismétlődtek meg. Úgy véli, hogy ebben a regények is segíthetnek, amelyekből a hatalmi viszonyokról értesülhetünk, és így fel tudunk készülni a gonoszra.
(Borítókép: Daniel Kehlman 2024. szeptember 9-én. Fotó: Szollár Zsófi / Index)