Az 1950-es évek elején a Magyar Néphadsereg kiskatonái Mohácstól nem messze, Sátorhely falutól keletre lövészárkot ásnak. Magyarország ekkor a Rákosi-féle sztálinista diktatúra sötét napjait éli. Zajlik a hidegháború, jugoszláv támadástól tartva bunkerekkel, futóárkokkal erődítik a déli határ mentét. A munkát segítő kotrógépek emberi csontokat vetnek ki. Egy környékbeli fogatos, Koller Márton a tanúja ennek.

Évekkel később, 1960. április 6-án Koller éppen Papp Lászlót, a pécsi Janus Pannonius Múzeum régészét szállítja, és megfigyelését megosztja a kutatóval. Papp ki is ment Kollerrel a helyszínre, ahol egy környékbeli lakos, bizonyos Szűcs József kéretlenül csatlakozott kis csoportjukhoz – olvasható egy múzeumi feljegyzésben, amely szerint a régész ott kezdett el ásni, ahol Koller megmutatta a felszínen a csontokat, így került elő az I. és a II. számú tömegsír.

Az alábbi történetet Pap Norbert, a PTE történetiföldrajz-professzora idézte fel az Indexnek. Ezzel Bertók Gábornak, a pécsi Janus Pannonius Múzeum régészének válaszolt, aki korábban, a mohácsi csatáról szóló cikkünkben ezt állította Szűcs Józsefről: „Évtizedekig járta Mohács, Sátorhely és Majs környékét, és olyan helyismeretre tett szert, amellyel az ötvenes–hatvanas–hetvenes évek régészeinek is segítségére volt. Felhalmozott tudásának köszönhető, hogy a mohácsi csata ma ismert tömegsírjainak pontos helyére is ő hívta fel a szakemberek figyelmét.”

Pap Norbert szerint sajnos az állítás másik felével is baj van. „Azt, hogy a Papp László által vezetett csatatérkutatásban komoly jelentősége lett volna, maga Szűcs cáfolja. A Népszavában egy 1976-os interjúban ugyanis arról panaszkodott, hogy Papp már 1960-ban kizárta őt a kutatásból, pedig ő olyan szívesen segített volna neki, akár ingyen is.”

A PTE történetiföldrajz-professzora érdekesnek tartja Bertók Gábor állítását, miszerint Szűcs József „1978-ban Kiss Béla helytörténész-tanár segítségével írásban tette közzé” tapasztalatait és megfigyeléseit. „Az ügy előzménye, hogy Kiss Béla egy olyan lelkes helyiekből álló csatakutató csoportot szervezett Mohácson, amelynek mások mellett Szűcs is tagja lett. Hogy kinek mekkora része volt az eredményekben, ma már aligha tudjuk kideríteni, de egy dolog biztos:

A Kiss neve alatt megjelent, Újabb adatok a mohácsi csatatér kutatásához című kiadványban, 1976-ban még azt láthatjuk, hogy Földvár falu nem Majsnál, hanem attól jókora távolságban, a Borza mentén állt, a csata pedig Sátorhely és a Borza között zajlott. Úgy, ahogy magunk is véljük. Ez alapján aligha mondhatjuk, hogy Szűcs, a majsi csatatér amatőr propagálója lett volna ennek szellemi forrása

– fogalmazott Pap Norbert, aki így folytatta: „Amiről Bertók Gábor beszél, miszerint 1978-ban Kiss Béla helytörténész-tanár segítségével írásban közzé is tette a kutatás alapjául szolgáló megfigyeléseit és következtetéseit, nem igaz. Két évvel vagyunk azután, hogy Szűcs megjárta a korszak tömegmédiáját, munkás hőssé vált, az önbizalma megnőtt. Kiss ebben az írásban leírja, hogy pontosan mit is kellene bizonyítani ahhoz, ha valaki, mint Szűcs is, a mohácsi csatamezőt azonosítani kívánja. Majd a következő meglepő kijelentést teszi:

Szűcs »fenntartja magának Földvár leírásának jogát, melyeket nem csak tárgyi bizonyítékokkal, hanem az oklevelek leírásával is igazolni kíván a közeljövőben.« Kiss tehát nem azt írja le ebben a másik rövid írásában, hogy mire jutott Szűcs a majsi kutatásaiban, hanem főként azt, hogy tíz falu nyomát találta meg a Mohácsi-síkon. Erről viszont – mivel nem régészeti felügyelet alatt tevékenykedett – nincs dokumentáció, a kutatásait saját szakállára végezte 

– fogalmazott Pap, aki szerint a kérdéses „majsi falunyomról ugyanakkor tudjuk, hogy azt Papp László már az 1960-as évek közepén megtalálta, leírta és térképre is vitte, ami a Janus Pannonius Múzeum adattárában meg is található.”

A Mohácsi Polgárok Köre, a Janus Pannonius Múzeum és a Kanizsai Dorottya Múzeum munkatársai, valamint történészek és történelemtanárok egész sora korábban markáns hangvételű nyilatkozatot juttattak el az Indexnek . A közleményben Pap Norbert, a PTE, a Pécsi Tudományegyetem földrajzprofesszora nyilatkozata miatt emelték fel szavukat, aki a 2021-ben, 94 éves korában meghalt Szűcs Józsefről, Mohács díszpolgáráról azt mondta, semmilyen bizonyítékot nem talált a mohácsi csatával összefüggésben. És minden, amit állított, nem igaz, teljes téveszme.

Cinikus és machiavellista

A PTE professzora úgy véli, hogy Szűcs József nem tehető felelőssé mindenért, amit mondott vagy tett, ugyanis nem volt igazi kutató, pusztán a segíteni akarás vezérelte. Nem volt meg a képzettsége a kutatáshoz, azt tette, amit minden hozzá hasonló lelkes lokálpatrióta tesz, tippeket adott.

„A felelősség azé a cinikus és machiavellista berendezkedésé volt, amit ma Kádár-rendszernek hívunk. A kádári tömegmédia és a kommunista propaganda kihasználta őt, és persze a nagyravágyását. Sajnálom Szűcsöt, ugyanis nem az egyik »bűnöse«, hanem az áldozata volt ennek a korszaknak. Találkoztam vele, tudom, hogy teljes erővel hitt abban, amit mondott, mert hát hinni is akart. Hogyne akart volna, amikor szerepelhetett a sajtóban, körülrajongták, és végül a tiszteletére pár éve két tisztelgő kötetet is kiadtak Bertók Gáborék, és két kisebb kitüntetésre is felterjesztették.

– jegyezte meg a szakember, hozzátéve, hogy Papp László ellenben nem volt népi hős. A Horthy-korszakban jogászként még magas társadalmi állása volt, de a kommunizmus idején eltiltották a hivatásától. Újra kellett építenie az életét. Az ő munkásságát, alaposságát, korrektségét, kitartását elismerés illeti. 

Pap Norbert Németh Balázsnak, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem oktatójának szavaira is reagált. Németh cáfolni igyekezett Papp Norberték állításait, hogy Majsnál volt ugyan egy mohácsi csata, csak nem 1526-ban, hanem 1687-ben, és hogy a Bertók Gábor vezette kutatócsoport által 15 év alatt ott felgyűjtött 300 lövedék ezen későbbi időszakból származik.

Németh Balázs ugyan a csata létezését nem tagadta el, de azt igen, hogy a Majsnál felgyűjtött kis kaliberű, zömmel 10–13 milliméter átmérőjű lövedékek 1687-esek lennének. Úgy véli, hogy a 17. század végi dragonyosok – egyfajta lovasított gyalogság – 18–20 milliméter csőátmérőjű puskákat használtak, tehát ha ők harcoltak volna Majsnál, akkor nagyobb kaliberű lövedékeknek kellene ott lennie, mint amit ők megfigyeltek. Így szerinte az 1687. augusztus 6-i csata súlypontja valahogy ettől a területtől távolabb lehetett

– mondta Pap, aki szerint az a kérdés, hogy a 6-8 ezer válogatott szpáhi, és a főként a bajor választófejedelemhez, valamint a császári fővezér alá tartozó négy dragonyos- és két vértesezred között, 5–6 órán át tartó összecsapásokban milyen fegyvereket, illetve lövedékeket használtak. „Továbbá, hogy kideríthető-e a harcok pontos helye.”

Karddal és pisztollyal felszerelve

A PTE történetiföldrajz-professzora korábban már beszélt arról lapunknak, hogy a csata helyének meghatározása és összekapcsolása a Bertók Gábor vezette kutatás helyével egy doktorandusz érdeme, aki az ismert források alapján már publikálta is az 1687-es majsi csata menetét. Ugyanakkor további adatokat gyűjtve és az elemzést folytatva két kollégával egy nagyobb tanulmány készítettek, amely októberben a Századok című folyóirat Mohács-különszámában jelenik meg. A Földvár faluval kapcsolatos kutatási eredményeiket is ebben összegezték, ami választ ad Bertók azon kérdésére is, hogy a Majs melletti középkori település a csata faluja-e.

Arra vállalkoztak, hogy összevessék a két csata (1526 és 1687) helyeit, és a korabeli írott források, térképek és a térinformatikai modellezés segítségével megállapítsák, hogy a XVI–XVII. századi történeti tájban hogyan jelentek meg a táborozás és a harc terei.

Ennek alapján nagyszerűen kirajzolódnak a terep elemei, és jól meghatározhatók a majsi csata helyei: a vértesek és a dragonyosok éppen ott vívtak súlyos harcot a szpáhikkal, ahol a lövedékeket is felgyűjtötték. Épp a majsi tereplépcső előtt, amit végül sikerült is elfoglalniuk. A korabeli írott források beszámolója szerint a dragonyosok karddal, pisztollyal és egy könnyű, keréklakatos lövészfegyverrel voltak felszerelve, amelynek csöve valamivel rövidebb volt egy méternél.

„Ha megnézzük a korszakból fennmaradt ilyen fegyvereket a különböző magyar gyűjteményekben, akkor azt látjuk, hogy ezek 80 százalékban 12–15 milliméteres csőátmérőjűek, nem 18–20 milliméteresek” – fogalmazott, hozzátéve, hogy ezeknek a korszakbeli fegyvereknek a legjelentősebb gyűjteménye az ausztriai (grazi) Landeszeughaus.

„A kutatásunk során az intézményt megkerestük azzal, hogy milyen példányokkal rendelkeznek. A múzeum azt nyilatkozta, hogy a gyalogság által használt muskéták a török korban, a XVII. században is 18–20 milliméteresek, a könnyű lövészfegyverek 15 milliméter körüliek, a pisztolyok ennél kisebbek, inkább 9–12 milliméteresek. Nincs nyoma a 18–20 milliméteres, dragonyosok által használt puskának. A könnyű lövészfegyverek által kilőtt lövedékek (11–14 milliméteresek) ugyanakkor jól megfelelnek a Bertókék által fellelt lövedékek általános mérettartományának. Ne feledjük el, 1687-ben a dragonyosoknak a puska mellett pisztolyaik, a vérteseknek és a szpáhiknak főként pisztolyai, illetve kis kaliberű karabélyai voltak.”

Mindegyik tömegsírt feltárták

Pap Norbert megfogalmazása szerint a pontosításban segít, hogy a Bács-Kiskun megyei régészek a Mohácsi-szigeten felderítettek egy olyan katonai tábort, ahol a felszabadító háborúk idején, így 1687-ben is lovassági alakulatok állomásoztak.

Mégpedig azért, mert jó legeltetési lehetőséget biztosított. A tábor területén fémkereső műszeres kutatással 320 darab kézi tűzfegyverlövedéket és számos korszakbeli pénzérmét sikerült felgyűjteni. A lövedékeket méret, anyag és készítési technológia alapján vizsgálva kiderült, hogy a majsi leletcsoportnak mintegy a tükörképét adják

– fogalmazott a szakember, aki szerint a két lövedékcsoport közötti megfelelés erős, majdnem ugyanolyanok. „A nagyharsányi csata (1687. augusztus 12.) helyén, valamint a szigetvári ostromblokád (1688–89) nyugati lovasalakulatainak táboraiban végzett lövedékkutatás hasonló eredményre jutott. Mindebből a következtetés nyilvánvaló: a felsorolt esetekben XVII. század végi lövedékekkel van dolgunk.”

Pap úgy látja, hogy az augusztus 6-i majsi csata leírásából az is kiderül, hogy a csata első fázisában éppen a tömegsíroknál csaptak össze a felek: a nyugati katonaság kiszorította a síkról a szpáhikat. Úgy véli, a területre ekkor kerülhettek ugyanolyan lövedékek, mint amilyeneket Majs térségében is felgyűjtöttek, megfigyeltek.

Nem szabad elfelejteni, hogy Bertók Gáborék nem érintetlen sírokat tártak fel, hanem olyanokat, amelyeket már többször megbolygattak. Az 1960-as és az 1975-ös feltárások során feljegyezték, hogy a sírok felső részét a mélyszántás miatt már bolygatottan találták. Maguk a régészek is, akik azokat egykor megtalálták, mindegyik tömegsírt feltárták, a földtakaróréteget leszedték róluk, és elég hosszú ideig álltak kitakarva

– mondta a szakember, hozzátéve, hogy a dokumentációban olyan panasz is olvasható, hogy a mezei rágcsálók jelenléte gondot jelentett, mert a csontok közé járatokat rágtak. Mivel az 1960-as és az 1970-es években még nem terjedtek el a fémkereső műszerek, a takarórétegből származó lövedékek könnyen bekerülhettek a sírokba. A XVI. századi sírba így kerülhetett pár darab XVII. századi lövedék. „Ugyanakkor nem ez a legnagyobb gond” – jegyezte meg Pap.

„A most októberben kijövő új kötetünkben olvashatják majd a kedves olvasók, hogy milyen fegyvereket használtak az oszmánok. Ugyanis szemben az 1687-es csatával, ahol mindenkinek volt tűzfegyvere, több is, 1526-ban még nem ez volt a helyzet. A források beszámolója szerint a magyarok (lovas)rohamokat intéztek a törökök ellen, ezek végül főként a janicsárok puskatüzén törtek meg. Annyit szeretnék csak előre bocsátani, hogy ezek a janicsárpuskák merőben más képet mutatnak, mint azok a fegyverek, amelyeket Németh Balázs, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem oktatója a mohácsi csata fegyvereinek vél. Ezeknek a fegyvereknek a jellemzőit oszmán-török források, törökországi szakértelem nélkül nem lehet kideríteni. Nekünk is csak úgy sikerült, hogy szert tettünk rá. Nagyobb, brutálisabb lövedékeket kilövő fegyverekről van szó, mint amiket ő feltételez. Nem olyanok, mint amelyek a sírból előkerültek.”

Bertók szerint a puskagolyó „egy dolog”, ennél erősebb állítása, hogy a falu a XVII. században már nem létezett, ugyanakkor a leletszóródás egy része egyértelműen a falu vonalát követi, azt pedig tudjuk a forrásokból, hogy a szemtanú Brodarics István által is említett falu környékén komoly harcok folytak az 1526-os csata során. Az általuk kutatott falu XVI. század végi pusztulását az összegyűjtött érmékre alapozva is állítják.

Pap Norbert szerint „Bertók Gábor a majsi falunyom – szerinte Földvár – kapcsán most azt nyilatkozta, hogy a falu a XVI. század végén elpusztult, a XVII. században már nem létezett.

Ugyanakkor korábban azzal érvelt, hogy a településtől délnyugatra kisebb távolságra fekvő majsi katolikus templom egy olyan középkori templomra épült, amely ennek a falunak volt a Brodarics István, a csata szemtanúja által látott és lejegyzett temploma. A kutatás során Bertókék talajradarral feltárták a templom belsejét. Az épület körül pedig sírok is találhatók. A vizsgálat során nem került elő olyan bizonyíték, ami templom és temető 1526 előtti létezésére utalna

– fogalmazott Pap Norbert, majd így folytatta: „Ahogy azonban az akkoriban Bertókkal együtt kutató Polgár Balázs régész (HM Hadtörténeti Múzeum és Intézet) tanulmányában olvashatjuk, itt, a templomkertben 17. századi szerb, vlach sírokat tártak fel. A datálást a női sírok mellékletei alapján sikerült elvégezni. Így a falu 17. századi létére utaló adat igenis van, ők tárták fel. Ennek alapján Bertók Gábor majsi templomkutatásának régészeti eredményei – erről egyébként több előadásában is beszélt, például 2020. szeptember 12-én, Az 1526-os mohácsi csata lehetséges helyszínei a legújabb kutatások tükrében címűben – cáfolják ezt az állítását is.”

A puska kakasa és csőfarrésze

Németh Balázs lapunknak korábban azt mondta, több tűzfegyverlelettel tudja alátámasztani Bertók állítását, egyebek mellett egy taplólakatos puska kakasa és csőfarrésze is előkerült, amit a XVI. század közepéig használtak, aztán fokozatosan eltűnt, és felváltotta egy másik fegyvertípus. A PTE történetiföldrajz-professzora azt mondta, hogy a Majs mellett talált fegyveralkatrészek valódiságát nem vonják kétségbe, de a lelet kontextusát igen. A hadirégészeti leletek két fő lehetséges forrása a csatamező vagy a katonai tábor.

A majsi terület 1526-ban – Brodarics 1528-as és Velius 1530-as beszámolója szerint – az oszmán katonai tábor helye. Mindkét szerző egyformán írja azt le. A Duna ártere felől nézve egy alacsony kitakarású domb (Sátorhelyi-hát) mögött volt a török tábor, ahogy Velius kiegészítésében közli, a »hegy« előtt. Keletről nyugat felé tekintve egyetlen nagyobb kiemelkedés van, mégpedig a Nagynyárádtól Majs felé (és tovább délre) a síkot lezáró tereplépcső. (Ezen túl az első igazi »hegy« 20 km-re van, a Szársomlyó.) Ez a tereplépcső így néz ki ma, ahogy az alábbi képen látszik is. Ennek oldalában, előterében, a majsi templom melletti szakaszon van a »híres-neves« falunyom és a lövedékek helye is.

Pap megjegyzi, hogy „1687-ben az augusztus 6-i csata előtti napokban már megjelennek itt török csapatok, és ugyanitt táboroznak, mégpedig, ahogy a források beszámolnak róla, a fák között, az erdőben. Ami 1838 előtt jóval nagyobb kiterjedésű volt, lehúzódott majdnem a Borza-patakig. Szóval a hely nem volt a Brodarics által leírt fátlan, sík mező, ahol az 1526. évi csata lezajlott, de táborozásra a fák adta védelemben igencsak alkalmas volt. Az, hogy itt erdő volt, több leírás és történelmi térkép bizonyítja.”

Kerülhetett-e a fegyver 1526-ban erre a helyre? – tette fel a kérdés Pap Norbert, amit gyorsan meg is válaszolt. „A török tábor fegyverei közül biztosan nem, mert a janicsárok fegyverkezelési szabályzata (ezeket a hatékony fegyvereket nagyon szigorúan ellenőrizték, igyekezték megakadályozni, hogy illetéktelen kézbe kerüljenek) ezt lehetetlenné tette, továbbá azok nagyobb kaliberűek voltak, mint ami előkerült. Marad az, hogy keresztény oldali fegyver volt, amit zsákmányként gyűjtöttek be, de aztán valamiért ott maradt. Őszintén szólva elég valószínűtlennek érzem ezt a fajta magyarázatot” – mondta a PTE történetiföldrajz-professzora.

„Ha átnézzük a Mohácsi-síkságon az 1526 és 1704 között történt 9 katonai konfliktust és a több tucat katonai táborozást, jócskán akad olyan alkalom, amikor nagyobb valószínűséggel veszítenek el vagy hagynak ott egy ilyen fegyvert Majsnál. Például az 1704-es évben egy 4–5 ezres kuruc sereg szinte kisöpri a szerb lakosságot a térségből. Ekkor ott etnikai tisztogatás zajlott. Ez Majsot biztosan érintette, hiszen ennek a településnek volt akkoriban az egyik legnagyobb szerb lakossága.”

Pap elmondta, hogy a kurucok mindenféle szedett-vedett, részben elavult fegyverekkel voltak felszerelve, s ebben a korszakban az avulás még másképpen nézett ki. Ha egy fegyver működőképes volt, használták, ha jobb nem volt. „Pont úgy, mint a Németh által a cikkben emlegetett orosz–ukrán háborúban is, ahol második világháborús fegyvereket is elővettek. Az, hogy egy fegyvert csak a 16. század közepéig gyártották, nem jelenti azt, hogy akár jóval később is ne használhatták volna. A mi fegyveradatbázisunkban is vannak olyan fegyverek, amelyek a 16. században készültek, de a török korban végig használatban voltak” – fűzte hozzá.

Ugyanakkor az 1687-es majsi csatát kizárnám a lehetséges körből. Mindkét oldal korszerű fegyverekkel volt felszerelve – a szpáhikról is mint elitkatonákról írnak –, ami igencsak kétségessé teszi ennek a fegyvernek a szükségességét. Ha csak a 16. századot nézem, amikor az oszmán seregek fel s alá masíroznak itt a hadiúton, maga Szulejmán is megfordul itt seregével 1526 után párszor, jócskán volt még alkalom, hogy egy ilyen nyugati zsákmányfegyvert elveszítsenek. Nem szabad elfelejteni, hogy a mohácsi csata helye afféle kötelező megálló, táborozási helyszín volt a törököknek, akik jellemzően nyáron és ősszel vonultak erre. A fák Majsnál védték az embert az erős naptól, részben az esőtől is. Ez volt a helyzet 1526-ban, 1687-ben és nyilván a kettő közötti alkalmakkor is.

Pap Norbert arról is beszélt, mi a probléma azzal, hogy Bertókék egy 1687-es csata helyét tárják fel az 1526-i helyett. „Úgy vélem, ezek a főként bajor alakulatok megérdemelnék, hogy emlékhelyük legyen Majsnál. Egy héttel később ők verik tönkre a nagyvezír seregét Nagyharsánynál, és vívják ki a térség szabadságát. Ugyanakkor a feljegyzésekben nincs egyetlen utalás sem arra, hogy Majsnál magyarok harcoltak volna. Ha Mohács a magyar hősiesség és a katonai helytállás szimbóluma, akkor ott magyar katonáknak kell emléket állítani, mégpedig ott, ahol az 1526. évi csata valóban lezajlott.”

Mint fogalmazott, az új könyvükben arra vállalkoztak, hogy bemutassák a két hadsereget, a táborozást és a harcrendet, a környezetet, a kétoldali veszteségeket, a kivégzéseket és a sokat vitatott temetést, a hadirégészeti gondolkodás történetét, a túlélők menekülési útjait, és azt is, hogy a különböző korokban milyen volt az emlékezete, és főként, hogy mit jelentett a politika számára a csata.

„Az alábbi ábra Kiss Béla: Újabb adatok a mohácsi csatatér kutatásához című, 1976-ban közölt összegző ábrája. Földvárt és a csatát a Borza mentén, és nem Majs mellett ábrázolja” – tette hozzá.

(Borítókép: Székely Bertalan: II. Lajos tetemének feltalálása / Wikipédia)