Vörös István valamennyi írói oldalát kiválóan megvillantotta székfoglaló előadásában a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián. A budapesti CEU földszinti termében széles közönség előtt voltunk szemtanúi annak, ahogy a József Attila-díjas költő narratív tehetsége, műfordítói zsenije és kivételes lírai hangja is teret kap.
Költők, írók, irodalomtörténészek, esztéták, barátok és a családtagok ültek péntek délután, 2024. szeptember 20-án a budapesti CEU földszinti termében. „Az összkép pontosan leképezi Vörös István pályafutását” – mondta nyitóbeszédében Ferencz Győző, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia ügyvezető elnöke, aki felkonferálta a József Attila-díjas költő A megváltozott ember és más folyamatban lévő munkák, avagy Lehetséges könyvkritikát írni? című székfoglaló előadását.
Az élet a legjobb rendező, mondjuk, itt rá kellett segíteni, ugyanis ma van Vörös István 60. születésnapja, amely egybeesett a székfoglalóval. Talán nem véletlenül.
Ferencz Győző elmondta, hogy Vörös lassan negyven éve van jelen a magyar irodalomban, ez idő alatt lenyűgöző sokoldalúsággal, alkotókedvvel dolgozott költőként, prózaíróként, tanulmányíróként, tudósként, a cseh irodalom szakértőjeként és valamikor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Esztétika Tanszékének egykori oktatójaként. No meg a Vigilia szerkesztője is.
Vörös István szenvedélyes alkotókedve eddig mintegy 50 könyvben öltött testet, drámaíróként pedig csaknem tíz bemutatóval tette le névjegyét. „Közelében nem lehet unatkozni, miután nem veti meg a humort” – tette hozzá Ferencz Győző. „Aki személyesen ismeri, tudja, jó vele lenni, mert a szelleme állandóan felszikrázik, ironikusan, humorosan.”
Ez időnként a könyvcímeiben is testet ölt, mint A Vörös István gép vándorévei. Fejlődésregény vagy a Gagarin, avagy Jóslástan alapfokon. Regény az ugrásszerű fejlődésről című kötetek borítóján olvasható.
A humora azonban nem jópofáskodás, nem a hatásra kacsint. Amikor azt hisszük, éppen valami humoros dolgot mond, mindig valami rémület, valami sötét réteg van a mélyén.
Hrabal nem annyira vicces író, mint sokan hiszik, ezt Vörös István mondta korábban egy interjúban, Ferencz Győző szerint ez a magyar költőre is igaz.
Ezt követően az ünnepelt, az akadémiai székfoglaló főszereplője, vagyis Vörös István vette át a katedrát. Segítőtársa is volt, nem akárki, Fodor Tamás színészlegenda működött közre az eseményen. Ő egy asztal mögött ült, egy pohár víz meg egy tablet volt előtte, amikor a József Attila-díjas író belevágott mondandójába.
Előadásának a rá jellemző tömörséggel igyekezett címet adni, ezzel mindenki arcára mosolyt csalt a teremben, majd feltette a kérdést: Lehetséges könyvművet írni? „Miért is ne, de hát érdemes-e, mert ki tud egy verses regényt elolvasni” – próbálta megválaszolni saját kérdését Vörös, aki gyorsan szertefoszlatott minden kételyt, sajátját, illetve másokét is:
A megszokott versnél hosszabb művekkel – mint a verses regény – is van értelme foglalkozni. Ezt akarom erősíteni a magyar irodalmi tudatban, nem másképp, mint hogy ilyesmiket írok, hiszen sok minden belefér.
Az előadásában nem beszélt, hanem felolvasott. Elsőként a Ki ölte meg Villont? című könyv bizonyos töredékét. „Én, Vörös István, szabadúszó, // kire műtét vár még ezévben, // most megszabadulok a múlttól, // hogy egyszerűen elmesélem.”
A József Attila-díjas költő ezen a ponton abbahagyta a szavalást, hogy kiszólhasson a közönséghez. „Ezt tavaly írtam, mielőtt megműtöttek.” A jelenlévők ismét jót derültek, majd valószínűleg mindenki megnyugodott, mert a szerzőtől azt is megtudtuk, hogy „ennél hosszabb lesz”. S valóban hosszabb lett.
Vörös István valamennyi írói oldalát kiválóan villantotta meg a székfoglaló előadásában: a narratív kibeszélő tehetségétől kezdve a műfordítói zsenijén át a kivételes lírai hangjáig.
Fodor Tamással pedig remek párost alkottak a színpadon. Nem csoda, hiszen hosszú évek óta ismerik egymást, jóbarátok. „A 41. születésnapomon is ő mondta a verseket a Stúdió K-ban, csodásan. És a nyolcvanadikon is mindenképpen számítok rád” – dobta föl a labdát Vörös István. Fodor Tamás pedig mélyen bólintott.
S bár napjaink egyik legjobb költője ünnepelte 60. születésnapját, mégis ő volt az, aki szép ajándékkal lepte meg a miatta összegyűlt társaságot. S itt jelezzük, igen, meggyőzött minket: a költészetben érdemes erőltetni a hosszú műveket, hogy mi élvezettel olvashassuk azokat.