Az Oxfordi Egyetem és a Királyi Antropológiai Intézet tudósa, Dávid-Barrett Tamás viselkedéskutató elmondása alapján a nyolcmilliárdos lakosságú bolygónk olyan kihívásokat tartogat, amikhez teljesen másfajta megközelítésre lenne szükség – szervezési szinten. A szakember a 2024-es Brain Baron is fellép, és most lapunknak mesélt a szociális háló átalakulásáról, a családközpontú társadalom baráti alapúvá változásáról, a társadalmi és emberi korlátokról, és arról is, mennyi az az emberszám, ami az egyéni befogadóképesség határa.
Az emberiség mérete alapján nem csupán egy szám, amit leírhatunk – 8 milliárd –, hanem olyan biológiai lények összessége, amelyeknek számos szüksége és limitje van egyszerre. Ezeknek újratervezését, átgondolását szorgalmazza Dávid-Barrett Tamás, aki családi és mikrokörnyezetektől a makro világ megértéséig vizsgálja társadalmunk működését.
Ráadásul egy olyan világban, ahol még a családi és baráti háló arányának és mibenlétének alakulásával is szembe kell nézni, nem egyszerű globálisan gondolkodni az emberiség szervezéséről, jövőjéről.
„Képzeld el, hogy segítségre van szükséged, mert házat építenél magadnak, és olyanokra lenne szükséged, akik eljönnek és tényleg segítenek. Ha egy olyan társadalomban élsz, ahol minden nőnek öt gyermeke éli meg a felnőttkort, és minden gyereknek öt gyermeke lesz, és fiatal felnőttként csak a testvéreidet és az elsőfokú unokatestvéreidet, illetve az ő párjaikat hívod el, valamint mindezt a párod oldaláról, akkor 176-an fognak jönni. Ha minden nőnek két gyereke van – az Európa és USA közti átmenet –, akkor húszan.
Ha mindenkinek egy gyereke van – Dél-Koreában már egynél kevesebb az átlagos gyermekszám – akkor senki”
– így kezdjük a beszélgetést Dávid-Barrett Tamás viselkedéskutatóval, az Oxfordi Egyetem és a Királyi Antropológiai Intézet tudósával. Kutatásának lényege az, hogy miképp vált a családközpontú társadalom baráti alapúvá, aminek elsődleges mozgatórugója a gyermekek számának csökkenése. A tudós elmondása alapján ez magával hozza a rokonok számának folyamatos csökkenését, amivel az elérhető családi segítség szűkülése jár. Ez arra készteti az embert, hogy kizárólag baráti kapcsolatokra, segítségre támaszkodjon, ami az általános esetet tekintve kevésbé összekötött, kevésbé stabil háló, mint a családé.
A szakember a patriarchátusi rendszerek egyik elemét, a formális házasságot egyfajta „társadalmi hálót kiépítő technológiaként” aposztrofálja, ami a családi hálót sokkal nagyobbra képes kiterjeszteni.
Ezeken a családi hálóknak az a tulajdonsága, hogy nagyon stabilak – aki egyszer testvér, az örökre testvér marad –, és nagyon magas a háló összekötöttsége. Ha van két testvéred, akkor velük egész életedben stabil testvéri kapcsolatod lesz, de ők egymásnak is testvérei, így van egy zárt háromszög. Ha van két haverod, akiket nagyon szeretsz, lehet jó kapcsolatod velük, de az kevésbé stabil, mint a testvéreiddel, de ami még fontosabb, hogy a köztük lévő kapcsolat nem olyan, mint a testvérek közötti. Épp ezért van az, hogy a családon belüli társadalmi hálók sokkal stabilabbak és a belső összekötöttség is jóval magasabb
– elemzi a tudós.
Hogy árnyalja a helyzetet, visszatér a házépítős példára, ahol kiemeli, hogy azok a családtagok, akik nem ismerik olyan jól egymást, egy házépítésnél megismerkedhetnek, amiben a családi kötelék segítség lehet, hisz ezek stabil kapcsolatok, a testvérek és unokatestvérek halálukig rokonok maradnak. Ha az ember barátokat hív házépítéshez, a
kiérkező emberek nem tudhatják, hogy három vagy tíz év múlva még mindig olyan barátság lesz-e köztetek, hogy amikor majd ők építenek házat, lehetőségük legyen az ember segítségét kérni.
Az elmúlt néhány száz évben a vidéken élő, nagy gyermekszámú, közeli kapcsolatokat ápoló, családközpontú társadalomból egy városiasodó, gyakori migrációt folytató, alacsonyabb gyermekszámú világ jött létre. Utóbbi három tényező magával hozta, hogy a nagyon stabil és többszörösen összekötött szociális hálók meglazultak, ezeket sokszor felváltja a baráti háló.
A szakember, akinek kiemelt kutatási területe a társadalmi hálók alakulása, a 2024-es Brain Barra olyan előadással készül, ahol a szociális kapcsolatokat és az emberek befogadóképességét vizsgálja egy olyan világban, ahol nyolcmilliárdan élnek.
Elmondása alapján az átlagos ember 150-200 embert képes egyszerre fejben tartani. Róluk emlékezetből meg tudja mondani, hogy kicsoda, mit csinál és milyenek a társadalmi kapcsolatai. Akinek kivételes elméje van, az egészen ezerig tudja növelni, feszíteni ezt a határt, de tízezer embert (egy kisvárosnyi lélekszámot) már senki sem bír stabilan fejben elraktározni. Egy kontinensi embert még számítógépes szinten is nehézség rendszerbe helyezni – egyénileg lehetetlen,
mivel a szakember elmondása alapján az ember társadalmi kogníciója kis csoportra evolválódott.
Felvetődött, hogy mit gondol arról az „illúzióról”, hogy mondjuk egy kisvárosban élő ember úgy érzi, ő mindenkit ismer, mindenkivel van kapcsolata. A szakember szerint az ismerős arcok látványa egyfajta biztonságérzetet ad, de mindig lesznek új arcok is.
Ezalól a lakóközösségek, a panelházak, a társasházak egymás mellett élő tagjai sem kivételek. Dávid-Barrett Tamás szerint a közösség – mint kifejezés – akár félrevezethető is lehet: „Közösség akkor van, ha van egy háló, amiben sok kötés van, és az emberek dolgoznak ezen. Például az emberek nem csupán főznek egymásra, együtt esznek, összegyűlnek történeteket mesélni, de ugyanolyanok a rítusaik, táncolnak, énekelnek, zenélnek, együtt játszanak, és közben az egyének között kialakul egy stabil társadalmi háló.”
Bár elmondása szerint lehet kivétel, ilyen közösségek ritkán jönnek létre nagyvárosok paneljeiben és társasházaiban. A lakóközösség nem a klasszikus értelemben vett közösség. Sokszor a lehetőség sem adott rá, mivel nincsen olyan hely, ahol egy panelház egymásra halmozott lakói összegyűlhetnek az otthon mellett, közösen főzhetnek, zenét hallgathatnának és mulathatnának:
„Mi egy olyan faj vagyunk, ami automatikusan közösséget csinál. Erre éhség van, mert ezt csináljuk természetesen, de a városi környezetekben ez nagyon nehéz.”
Az emberek közti háló kialakulásának számos fontos tényezője van, amire a szakember egy amerikai tudósok által végzett kutatást hozott példának.
Azt vizsgálták többek közt, hogy a családi házas, külvárosi részeken élő emberek lakóhelye milyen hatással van későbbi életszínvonalukra. Különleges eredmény született, mert kiderült, hogy a „zsákutcagyerekek” tovább jutnak az iskolában, jobb jegyeik és állásuk lesz, később házasodnak, tovább élnek, egészségesebbek, gazdagabbak és átlagosan boldogabbak.
A kérdés az, hogy miért? Kiderült, hogy mindenki a szomszédjaival ismerkedik meg először, és ha egy keresztutcában laksz, akkor a társadalmi háló kevésbé összekötött, mint a zsákutcában, mivel a zsákutca végén lesz egy nagyon összekötött rész. Ez a fajta háló nagyobb társadalmi biztonságot jelent, ilyenben felnőni egészségesebb emberré tesz
– idézte fel a kutatást a szakember.
Dávid-Barrett Tamás korábbi kísérleteket is felidézett. Chilében például próbáltak együttes parképítéssel közösséget kovácsolni, ami segített a bűnözés visszaszorításában és a depresszió és magány csökkentésében. A stabil háló hiánya ugyanis depressziót, magányt, megemelkedett bűnözést okoz, ami egyén és társadalom szintjén is kiütközik. Szakszóval városi depressziónak hívják ezt.
Közelgő előadására utalva felidézte egy korábbi munkáját is, amikor is Pápua Új-Guineára utazott és szociális struktúrákat vizsgált. Mindez némi aggodalommal töltötte el, hiszen az ottani felföldön élő emberek több mint negyvenezer éve leváltak más társadalmakról, nem keveredtek külső személyekkel, így az egyik, kulturálisan legtávolabbi csoportról beszélhetünk.
Meglepetésként érte, hogy megértették egymást, és nem is volt köztük olyan nagy szakadék, mint amire számított. Hiába a nemzeti, vallási vagy rasszok alapján kiemelt különbségek, a szakember elmondása szerint az ember elképesztően homogén faj:
„Az egész emberiségben kisebb a genetikai variabilitás, mint egy csimpánzcsoportban.”
A bolygó teljes lakossága genetikailag szorosan kötődik, a túlcsorduló társadalom szervezése pedig közös feladat. 2024-es Brain Bar előadásán a szakember a teljes lakosságra levetített szervezési kérdést boncolgatja, többek közt a társadalmi hálók által megismert tapasztalatait és kutatási eredményeit latba vetve.
Beszélgetésünk végén, összegezvén a dolgokat, felvázolta azt a közös feladatot, amivel jelenleg az ember mint közösségépítő faj szembenéz:
Átgondolhatatlanul sok a nyolcmilliárd ember – még leírni is sok –, aminek itt van számos, közös egzisztenciális problémája. Valahogy ki kell találni, hogyan szervezzük meg a dolgokat, aminek része, hogy szembe kell nézzünk azzal, hogy senki sem tud ennyi embert végiggondolni. Ez egyfajta tervezési feladatot kíván. A mostani társadalomtudományok sajnálatosan elfelejtik azt, hogy mi biológiai lények vagyunk, korlátokkal.
Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom az Brain Bar közreműködésével jött létre.