A nyolcvanas években párthatározat született arról, hogy a zenei élet szereplőit meg kell nyerni. Már akiket lehet. Bors Jenő és Erdős Péter így intézte a könnyűzenei nyitást.
1986. szeptember 1-én a Magyar hanglemezgyártó Vállalat (MHV) monopóliuma végleg elveszett. A Hungarotonon kívül innentől kezdve más is kiadhatott hanghordozót, amire az akkor elfogadott sajtótörvény teremtett jogszabályi lehetőséget. Hogy a végső kapitulációt milyen fokozatos pártállami engedmények, illetve a magyar zenei élet képviselőinek miféle szervezkedései kényszerítették ki, arról a Nemzeti Emlékezet Bizottsága konferenciáján Csatári Bence, a NEB hivatalának tudományos kutatója beszélt.
Az MHV-nek már a '60-as évektől terebélyes nemzetközi kapcsolatai voltak, ennek köszönhetően jelentős lemezexportot és -importot bonyolított, sok esetben a Kultúra Közvetítő Vállalat bábáskodása mellett. A Szovjetunió volt a legnagyobb felvevőpiac, a Neoton Família esetében az akkori szakma 100 ezres példányszámokról beszélt, noha írásos dokumentum sem erről, sem arról nincs, hogy Magyarország többi zenekarának hogyan fogytak kül- és belföldön a lemezei, sőt később a nemzetközi nagy kiadók sem számoltak el a zenészekkel. Erre vonatkozóan egyedül Bors Jenő, az MHV igazgatójának nyilatkozataiból lehet következtetni.
A hanglemezkiadás a kor hiánygazdaságának viszonyait és a szocialista tábor lepukkantságát tükrözte.
Az MHV Rottembiller utcai stúdiója finoman fogalmazva sem ütötte meg az európai mércét, de még a keleti táborban is sereghajtónak számított. Ez persze nem is volt csoda, hiszen az egykori Odeon mozi nézőterét alakították át stúdióvá. Miután azonban az MSZMP KB Titkársága 1982. november 1-jén határozatot hozott a vezető politikusok és a művészek szorosabb kapcsolatáról, azaz a könnyűzene felé történő óvatos nyitásról, e hátrány ledolgozására is lehetőség nyílt.
Bors Jenő 1981. október 23-án az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya nevében úgy fogalmazott:
Mint eddig tettük, popzenei tevékenységünkben határozottan és minden bürokratikus akadályt félretéve reformokat kell végrehajtanunk a decentralizálás, a demokratizálás, a közreműködők megnyerésének irányába. Reformjainknak azonban az általunk választott terepen kell végigfutni, és nem azon, amit »kritikusaink« választanak.
E második kitétel vélhetően Sebők Jánosnak és Czippán Györgynek szólt, akik az Ifjúsági Magazinban, illetve a Magyar Ifjúságban gyakran kritizálták a korabeli lemezkiadást.
Jól jelzi a közeledés igényét a párthatározatnak megágyazó, sokat emlegetett 1981. márciusi tatai rocktanácskozás, illetve az Aczél György és Fejti György részvételével, a Budapest Sportcsarnokban megtartott Fiatal Művészek Első Találkozója is, ahol – mások mellett – Bródy János is felszólalt.
A pártállam ugyanakkor a közeledés kereteit vaskézzel jelölte ki, világossá téve, hogy kiket lehet és kiket nem lehet integrálni. A Fekete Bárányok hármasából például a Hobo Blues Band és a P. Mobil előtt szélesebbre tárták a megjelenés kapuját, a Beatricét azonban adminisztratív úton ellehetetlenítették, s az 1981 augusztusában fel is oszlott. Hasonlóan erős jelzést küldték 1983-ban a punkperek során azzal, hogy a CPG zenekar tagjait közösség elleni izgatás vádjával letöltendő börtönbüntetésre ítélték.
1968. január 1-én (az új gazdasági mechanizmus nyitányakor) az MHV-hoz jogtanácsosnak kinevezett Erdős Péter vette kezébe a határozat végrehajtását, 1981-ben már mint a Vállalat kvázi vezetője osztotta az észt a rockszakma képviselőinek. Bors Jenővel összefogva a reform szellemében az MHV struktúráján is változtatott. 1983-ban a vállalatot két szerkesztőségre és 7 labelre vagy márkára oszlottak: Start, Favorit, Pepita, Bravo, Krém (már 1981-től ennek a kvázi jazzlabelnek Benkó Sándor volt a vezetője), Gong és Pro. Utóbbi érdekessége, hogy ez gyakorlatilag Erdős Péter saját játszótere volt, nem is a többivel együtt a Vörösmarty tér 1. szám alatt, hanem a Damjanich utcában működött.
Ezekbe ismertségtől, sikerességtől és előadott stílustól függően sorolták be a zenekarokat. Bár az eredeti szándék nem ez lehetett, de ezek a márkák egymás konkurensei lettek házon belül, annál is inkább, mivel 1984-től az eladott példányszámoktól függött az adott márka további támogatása. A kor ideológiai zűrzavarát pontosan jelzi Bors Jenő nyilatkozata, amely szerint:
„két dolog fontos számunkra az MHV-nél: a kommunista ideológia szilárd megtartása, és a profit.”
A kor igényeihez igazodva 1986-tól Profil néven létrehoztak egy nyolcadik márkát is a popzenekarok számára.
A reformtörekvések másik meghatározó eleme az volt, hogy kisipari vállalkozási forma keretében 1980-tól megengedték – részleges tőkés viszonyokat teremtve – a magánstúdiók létrehozását és működtetését. Az elkészített felvételek egyetlen megrendelő partnere az MHV volt, és ez mindössze két magánstúdiót jelentett, melyek magántőke bevonásával és bérmunkával készítették a zenei felvételeket. Ez a szisztéma maga volt a szocialista gazdaságpolitika tagadása, de kétségtelenül segítette az MHV-t abban, hogy a növekvő igényeket megfelelő minőségben ki tudja szolgálni.
Az egyik ilyen Bohus János hangmérnök-tulajdonos vezetésével a Főnix stúdió volt, amelynek alapfelszerelését Amerikából hozatták Pestszentlőrincre, helyszíne viszont Bohus nagymamájának nyári konyhája volt. Itt készítették a Bojtorján és a Muzsikás együttes első lemezfelvételeit, de 1986-ban a Jézus Krisztus Szupersztár felvételét is.
A másik a Kóbor János nevével fémjelzett Omega stúdió, amelyet eleinte saját maguknak építettek a II. kerület szélén, a Modori utcában. A nyugati felszerelés beszerzésében lépéselőnyben voltak, mivel ekkor az Omega már nagyon sokat koncertezett külföldön (1974 nyarától '76 februárjáig haza sem jöttek), gázsijukat pedig felszerelésre költötték. A legmodernebbnek számító számítógépes hangszervezérlés és egyéb eszközök azonban COCOM-listás termékek voltak, ezért ezeket nem lehetett hivatalosan behozni az országba, a csempészésért akár börtönbüntetés is járhatott.
A jellegzetesen magyaros lelemény azonban a maga megoldjuk okosba' módján oldotta fel a problémát,
mégpedig a korra oly jellemző kacsintgatós szocialista slamposság segítségével. Az impexek korában szerződést kötöttek állami nagyvállalatokkal, amelyek hivatalosan megrendelték a szükséges hangtechnikát és berendezéseket, amelyeket Kóborék kifizettek nekik. Az első magánstúdió létrejöttében és felszerelésében olyan állami cégek vettek tevőlegesen is részt, mint a Metrimpex, az Interag Külkereskedelmi Vállalat, sőt még a Magyar Tudományos Akadémia Atommagkutató Intézete is.
Az MHV Rottenbiller utcai stúdiója ugyan megmaradt, de építettek Törökbálinton a Ráczug kastélyban (valutában felvett hitelből) egy annál sokkal modernebb stúdiót, melyben Dobó Ferenc hangmérnök londoni „tanulmányútja” után már egy MCI-keverőpulton dolgozhatott. A 44 millió forintos ingatlanfejlesztés már éjjel-nappali felvételt tett lehetővé, nem úgy, mint a Rottenbiller utcaiban, ahol az egykori mozi felett lakók gyakran átkopogással zavarták az üzemszerű működést.
(Borítókép: Az Omega együttes 1976-ban. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan)