Jo Nesbø újra Budapesten járt, és az Indexnek alkalma volt beszélgetni a skandináv krimi mesterével, a legendás Harry Hole alakjának megalkotójával. A hatvannégy éves mester azt hozta, amit vártunk tőle, sőt annál is többet, bőven rászolgált a legkúlabb író kitüntető jelzőre.
Pontosan olyan, amilyennek elképzeltem.
Fehér póló, laza, mégis kissé szűk, sötétkék baseballsapka, napszemüveg. Azt csak később árulja el, hogy a fény sérti a szemét, és hát odakintről, a Clark Ádám térről vakítóan szűrődnek be a szeptember végi napsugarak. Vagyis semmi fakszni, semmi luxus – pedig a világszerte eladott 55 millió példány bizonyára szépen hozott a konyhára.
Jo Nesbø úgy cool, hogy legkevésbé sem igyekszik cool lenni. Ettől aztán baromira cool. Hatvannégy életéve dacára olyan, mint egy damaszkuszi penge, milligramm súlyfelesleg nélkül. Amikor a beszélgetésünk végén javasolja, hogy pózoljunk közös fotóhoz, és átfogjuk egymás vállát, mintha egy acélból vert sodronykötelet érinték. Hát persze, a sziklamászás... Az nem engedi elpuhulni.
Jo Nesbø-vel legújabb krimije, a Vérségi kötelék megjelenése alkalmából találkoztunk, az Animus Kiadó jóvoltából. A beszélgetésben szóba hoztuk
A földkerekség egyik legnépszerűbb és legolvasottabb krimiírója – sőt talán a „krimi” megszorító jelzőt el is hagyhatjuk – vadonatúj, már a könyvesboltokban is kapható műve, a Vérségi kötelék megjelenése alkalmából érkezett Budapestre. A regény a 2020-ban publikált Birodalom folytatása, de ahogy valamennyi Nesbø-krimi, ez is tökéletesen érthető az előzménysztori ismerete nélkül. (Azért nem árt, ha az ember olvasta a Birodalmat...)
Mondja csak, mester, nem zavarja, hogy az olvasó valamiféle perverz rokonszenvet érez a könyv főhőse, Roy Opgard iránt? Aki... – így kezdeném az interjút, de azonnal közbe is vág:
„...aki, mondjuk ki, tömeggyilkos. Miközben hihetetlenül komplex jellem. Illetve egyszerre komplex és egyszerű. Aki vergődik a családjához fűződő feltétlen hűség, lojalitás és aközött, hogy egy rendes, törvénytisztelő állampolgár legyen. És – ahogy az életben is – ez a két kötelesség gyakran ellentmondásba kerül, összeütközik egymással, összeegyeztethetetlen lesz” – magyarázza.
Ahogyan a mi fejükben is, pedig mi csak átlagemberek vagyunk, nem pedig tömeggyilkosok, jegyzem meg.
„Persze, az emberek 99,999 százaléka nem tömeggyilkos, azonban egy könyvben megtehetjük azt, hogy a hőst totálisan extrém szituációkba helyezzük – érvel. – Ezt megteszi az író, közben pedig az olvasó megteheti azt, hogy fölteszi magának a kérdést: mit tenne egy hasonló helyzetben? Ő is gyilkolna? Ezek a választások a mi életünkben általában nem ennyire szélsőségesek, viszont az a szituáció igenis szélsőséges, ami a Vérségi kötelékben előáll. A való életben normális személyek abnormális helyzetekbe kerülnek. És ez teszi számomra annyira érdekessé, izgalmassá ezt az egészet. Egy filmrendező egyszer azt mondta nekem, hogy a skandináv film pont az ellenkezője az amerikai filmnek.”
Hála istennek, vetem közbe.
Igen, mondhatjuk, hogy hála istennek. De a rendező részéről ez rejtett kritika volt. Az amerikai filmekben ugyanis általában normális emberek kerülnek abnormális szituációkba. A skandináv filmekben viszont abnormális embereket látunk normális helyzetekben. Ettől vagyunk annyira különlegesek.
Egy darabig emésztgetem, amit Nesbø mond, majd némi töprengés után rájövök, igaza lehet. Jó, lépjünk tovább.
Nesbø-nek jóformán nincs olyan regénye, amelyikben ne szerepelne a sírig tartó szenvedély, a futball. Hiszen a mester majdnem ötven éve maga is élvonalbeli, profi futballista volt. A Moldéban játszott, ott, ahol napjaink egyik legcsillogóbb világsztárja, Erling Haaland is futballozott két évig. Csak amikor Nesbø 17 éves volt, egy keresztszalag-szakadás kettétörte karrierjét. Ismerünk olyan politikust, aki azt mondta, hogy a miniszterelnökségét simán elcserélné egyetlen meccsért a válogatottban.
Vajon Nesbø, a fanatikus Tottenham-szurkoló elcserélné-e írói karrierjét, mondjuk, Harry Kane-ével, aki a Spurs történetének egyik legfényesebb csillaga volt?
„Úgy érti, lennék-e inkább Harry Kane, mint Jo Nesbø? Nem, dehogy! Annak idején Elton John és Rod Stewart is megkapta ugyanezt a kérdést, hiszen előbbi megrögzött Watford-, utóbbi Celtic-rajongó. Hogy elcserélnék-e a rocksztárkarrierjüket egy kupadöntőért a Wembley-ben. Mindketten azt felelték, hogy gondolkodás nélkül elcserélnék. De nem hinném, hogy őszinték voltak. Szerintem csak a poén kedvéért mondták ezt. Hiszen egy élvonalbeli futballista karrierje átlagban 8-10 évig tart, az illető 8-10 évig van reflektorfényben. Én viszont már lassan harminc éve élem azt az életet, ami mindig is az álmom volt. És még nem untam meg.” (Jo Nesbø első Harry Hole-krimije, a Denevérember 1997-ben jelent meg – a szerk.)
S ha már az álmok megvalósulásáról beszélünk... Készültem egy fotóval az interjúra, lefényképeztem az otthoni könyvespolcomat, rajta az összes Nesbø-könyvvel, mind a 13 Harry Hole-regénnyel. Megmutatom a mesternek, akiből kiszakad egy félhangos „Wow!” Valamiért úgy érzem, lendületet kap a beszélgetés, evezzünk hát kicsit személyesebb vizekre. Megkérdezem, jár-e a Schröderbe, a fiktív Hole nagyon is létező oslói törzskocsmájába.
„Persze, hogy járok. Régebben a szomszédban laktam, legénykoromban gyakran kávéztam és vacsoráztam ott, de már elköltöztem onnan. Azért néha visszajárok. Egyébként amikor a Netflix elkezdte forgatni a Jo Nesbo Harry Holéja című sorozatot, ami 2026-ban jön ki, ragaszkodtam hozzá, hogy mindent az eredeti helyszíneken vegyünk fel, így a filmbeli Schröder is az igazi Schröder. (A norvég kiejtésben jártas olvasók kedvéért: Nesbø a Schrödert szkrödernek mondja – a szerk.) De hallom, hogy nem járt még Oslóban?! Hát jöjjön el hozzánk, Oslo klassz város! Menjen el a City Parkba, és persze a Schröderbe is, ha Harry Hole-fan, ám mindenképpen nyáron jöjjön, mert a mi városunk akkor igazán szép. Szerintem még mindig megvan a Harry Hole-túra, azt biztosan tudom, régebben volt ilyen. Körbeviszik a turistát az összes regényhelyszínen.”
Számos ismerősöm él Norvégiában, és valóban, mindegyikük áradozik az országról, ám fura módon Jo Nesbø könyveiben mégis kritikával illeti országát, a norvég társadalmat. Hogy is van ez?
„Azt hiszem, minden társadalmat kritikus szemmel nézek, nem csak a norvégot – tűnődik Nesbø. – Norvégia tényleg nagyszerű ország, de megvannak a maga társadalmi problémái.
Oslo például olyan város volt, és még ma is olyan, amelyet nagyon kemény drogprobléma sújt.
A hetvenes években, amikor bejöttek a kemény drogok, Oslo volt az a város, ahol a legmagasabb volt a világon a kábítószer-túladagolásból, leginkább a heroin túltolásából eredő halál számaránya. És ez a probléma még mindig jelen van. Persze az, hogy ezzel foglalkozom, az némileg a bűnügyi regények tematikájából fakad. Hiszen a legtöbb krimiből nem hiányozhat a kábítószer. És innen már csak egyetlen apró lépés a társadalomkritika. Így van ez a tradicionális skandináv krimiben, de ugyanígy megvan a hagyományos amerikai detektívsztorikban is.”
Mielőtt mindezt megemészthetném és végiggondolhatnám, máris érkezik az újabb adag társadalomkritika.
„Tudja, Norvégia a hetvenes években, amikor rábukkantak az olajra az Északi-tengerben, hirtelen piszkosul gazdag ország lett, ami persze a szerencse műve – mosolyodik el. – De amikor egy ország baromi gazdag lesz, akkor óhatatlanul beszivárog a néplélekbe egy kis arrogancia is, és ez nem tetszik a mai Norvégiában. Ebből alább kéne adnunk. Ettől még Norvégia boldog ország, amit nagyon szeretek, és méltán boldog, mert azért ami most nálunk van, azért nem csak a szerencse és az olaj felelős. Nem ártana egy kicsit visszavenni a nagyképűségünkből.”
Ha már itt tartunk, csak-csak megkérdezem, hogyan jutnak eszébe az olyan beteges kínzási módok, mint a Lipót almája a Leopárd című könyvben, ami egy acélgömb, amit beerőltetnek az áldozat szájába, és ott, bent acéltüskék ugranak elő belőle egy rugó hatására. Vagy a parazita a Vérholdban, ami belülről falja fel az embert...
„Nem tudom, lehet, hogy az én agyam is beteges! – nevet nagyot. – De azt tudom, hogy amikor általános iskolában fogalmazásokat írtunk, volt egy-két tényleg meredek esszém... A Lipót almája nem létező kínzóeszköz, én találtam ki, de például a parazita a Vérholdban létező féreg. Egyszer sziklát másztunk egy ázsiai országban, és az egyik orvos barátom mesélt róla. Épp a dzsungelben törtük az utat, amikor megjegyezte, hogy itt van egy olyan apró élőlény, amely beléd mászik. Hát ez annyira félelmetes és undorító volt, hogy még én is beleborzongtam, viszont azonnal kigugliztam, megvettem a témát, és feldolgoztam a Vérholdban.”
Nesbø-nek van egy 24 éves lánya, vajon nem zavarja-e az írót, hogy a lány olvas a Lipót almájáról, esetleg a Vérhold parazitájáról, és arra gondol, micsoda beteges fantáziájú apja van. Amikor felteszem ezt a kérdést, meglepő választ kapok.
A lányom nem olvassa a könyveimet. A gyerektörténeteimet elolvasta, mert azokat is írtam, de a krimiket nem. Ahogyan az anyám sem. Pedig amúgy mindketten falják a könyveket. Az anyámmal az a helyzet, hogy a húgától, az én nagynénémtől hallott azokról a szexuálisan sikamlós részekről, amelyek előfordulnak a könyveimben. Nem mintha prűd lenne, de ezeket nem olvassa. Erre azt mondtam neki, hogy kössünk egy dealt: te nem olvasod a könyveimet, én meg nem töprengek azon, hogy miért nem olvasod a könyveimet. Ettől függetlenül mindegyiket megveszi, ott sorakoznak a könyvespolcán, csak nem olvassa el őket. Amikor 1997-ben megjelent a Denevérember, elolvasta az első két oldalt. Rendben van, mondta, de nem olvasom tovább. Nem merem. Ebben maradtunk. És én ezzel abszolúte megbékéltem.
Amúgy a Vérholdnak is Harry Hole a hőse, ez a tizenharmadik Hole-sztori, mindmáig az utolsó. De lesz-e tizennegyedik? Hiszen sokmilliomod-magunkkal alig várjuk már, hogy újra felbukkanjon az életunt, alkoholista, ám briliáns elméjű detektív. Reménykedhetünk?
„Mindenképpen, de ne várja tőlem, hogy konkrét címet és időpontot adjak, hogy ekkor és ebben a könyvben fog megjelenni. Nem szeretek ígéreteket tenni. Harry Hole nem halt meg, Harry Hole él. Visszatér. Lesz tizennegyedik könyv. Hiszen ő a kedvenc karakterem, ezt kár lenne tagadni. De Harry Holénak is szüksége van egy kis szünetre, pihenőre. Ő is öregszik, már elmúlt ötvenéves. Én úgy vagyok vele, mint amikor az embernek van egy nagyon jó barátja, akivel eltöltött egy roppant intenzív hétvégét, mondjuk sörözéssel, hatalmas beszélgetésekkel. Utána nem hívod fel már hétfőn, hogy folytassátok. Kell egy kis idő, hogy megemészd a hallottakat, az élményt.”
Azt már említettem, Nesbø igazán cool pasas, s hogy profi futballista volt. De három évet eltöltött a seregben is, gitározik, zenekarban játszik, hatvannégy évesen is sziklamászó, és hát elég jó krimiket ír.
„Nem tudom, hogy mindez cool-e... A seregbe például azért léptem be, mert akkoriban nem volt kedvem tanulni. Egyébként tizenhét évesen szakadt el a keresztszalag a térdemben, ma már ezt helyre tudnák hozni, de akkoriban, 1977-ben ez a sérülés a futballistakarrierem végét jelentette. Teljesen kivoltam, tanulni sem volt kedvem, apám ösztönzésére beléptem a seregbe, a légierőbe. Ott, a katonaságnál kezdtem el tanulni, később fel is vettek az egyetemre. Nem tudom, lett volna-e író belőlem, ha nincs a sérülés.”
De vajon megvolt-e a tehetsége ahhoz, hogy akár Premier League-futballista legyen, ahogyan sok norvég kortársából, például Erling Haaland apjából?
„A tehetségem szerintem megvolt ehhez, de nem volt meg ahhoz, hogy tehetséges legyek. Érti ezt? Nem? Megpróbálom megmagyarázni. Tudnod kell kezelni a tehetségedet. Fegyelmezettnek kell lenned! Én pedig nem voltam fegyelmezett tizenhét évesen. Később aztán elsajátítottam ezt a fegyelmezettséget, de akkora már odalett a futballkarrierem. Viszont a felnőttkorban meglelt fegyelem kellett ahhoz, hogy író legyen belőlem. Érti?”
Rávágom, hogy persze, és miután háromszor is megrágom, tényleg értem. Sajnos közben lejár az időnk, a mester mindjárt indul a repülőtérre. Ennyi volt. Nem először jár Budapesten, tetszik neki a város, az első szóra ki is ballag fotósunkkal a Clark Ádám tér közepére, a verőfénybe, hogy fényképezzük, háta mögött a Lánchíddal.
Aztán visszakísérjük a szálló lobbijába, még egyszer lejattolunk, dedikálja a Vérségi köteléket, és búcsúzóul rám villant egy széles mosolyt a sapkája simlédere alól.
Lehet, hogy csak belemagyarázom, de a mosoly nem tűnik kényszeredettnek.
Mintha már mondtam volna, hogy cool a pasas...
(Borítókép: Jo Nesb ø . Fotó: Szollár Zsófi / Index)